Ha életed már nem lehet olyan,
amilyennek szeretnéd,
próbálj legalább annyit,
hogy ne gyalázd meg, s tedd egészen tönkre
a zsúfolt társasággal, a divattal,
a lélekoldó, unott fecsegéssel.
Ne csoszogj a világ mögött,
és hadd, hogy úgy vonszoljon, mint a terhet,
ne kergesd el magadtól magadat,
ne vetkezz le mindent az ostobák
kedvéért, míg az összejövetelek
egymást kergető hajszáin
oly idegenné válik életed,
mint a más ember fonnyadt élete.
Faludy György fordítása
Forrás: Lélektől lélekig
„Az vagyok, aki bárki más is lehet, ha hallgat a szívére. Olyan ember vagyok, aki leborul az élet titokzatossága előtt, aki nyitott a csodákra, aki derűsen és lelkesen viszonyul mindenhez, amit csinál.”
Paulo Coelho
Forrás: Lélektől lélekig
Piros, nagy köd-tályogok közül
Sunyított rám a csalfa Nap,
Midőn így szólék:
Kelj föl és légy szabad.
Tán Budapesten, talán máshol.
Alig emlékszek valamire
A néhai világból,
De szomoruan föltámadtam.
Sírom sziklái szétgurultak,
Füstölt a Golgotha s kiléptem
Föltámadottan, tétován
Mély Sárkány-sírjából a Multnak
S mint akinek kevés a vére,
Elindultam új apostolok
Keresésére.
Vihar s üvöltő Tátra-erdők
Voltak az én Tamásaim,
Kik sebeimnek nyílásain
Ujjaikat mártván benyultak.
Ködök szálltanak
S ködökön át
Megromoltan és feledőn
Hagytam el a Multat.
És megint szólék: én nem tudom,
Ki vagyok, éltem-e, élek?
Valakinek neve vagyok
Vagy örököse egy halott
Szomorú nevének?
Lázamat az est, postámat
A posta,
Mintha régen-régen hozná,
Úgy hozza.
De jött a reggel, fázva rémlett
És én nem tudtam, micsoda
Emlékek
Tarlójáról jött ez a reggel?
És sebeimet tapogattam,
Fájtak, égtek förtelmesen,
De mikor kaptam, hogyha kaptam?
Hol jártam én,
Hát éltem már én?
Ki sírhat most tán énmiattam,
Ki vagyok és merre megyek?
Aztán bolyongtam: tót zsoltárok
Harsogtak a fenyvesekben.
Micsoda zsoltárt is tudtam én
Kedvesebben
Valamikor?
Csak hallgatok,
Mert már mindent elfeledtem.
Hallom, hogy távolból érkeznek
Ide mások.
De hol a Távol, hol a Közel
S hol vannak köztük
Állomások?
És mintha sohse jöttem volna
S csak itt vagyok:
Szemek, levelek, táviratok,
Nem tudom, miért keresnek.
Én nem tudom, miért néznek rám
Kutató arcok?
Arcomon nincsen régi irás
S a régi harcok
Nagy legendája elmosódott
Vén arcomon, vén fejemen.
Olyan vagyok,
Mint rosszul kezdett
És meg se kezdett szerelem.
Szőke leány, szent, ifju cédrus
Büszkélkedik fényes napon
Néha előttem
S fogcsikorgatva, hallgatagon
Rohanok messze tőle én.
Emlékezek, vagy csak fájok?
Ha élnék, ha szeretne,
Ha volnék. Gondolkozom:
Lyányom lehetne.
S amott egy-két virágos hajú
Asszonyra nézek álmélkodva,
Óh, mintha egyszer bolondja
Lettem volna fiatalnak,
Ilyennek, párnak.
Idegenek és kire várnak?
Beszélnek hozzám,
Cirógatnak kandi szemekkel
S úgy érzem, hogy hátam mögött
Áll egy idegen, másik ember,
Hozzá beszélnek.
Valami úgy fog, mint rabot,
Mint alvajárót a tetőn,
Kit én is nézek reszketőn,
Mint furcsa távolit.
S amit én mondok, oly hüvös,
Mint jégbarlangba orditón
Besivító vihar-szavak.
Valahol hóban elakadt,
Valami messze hómezőn
Az én régi valóm.
És csitt, amott tenger vonít
Régi fájást,
Irgalmatlant és távolit.
De ez a tenger fenyves erdő.
Igen: tengerek, városok,
Asszonyok, vágyak föllebegnek
S rajtuk Páris a korona.
Ragyogóbbak, szebbek,
Mint a legforróbb látomások.
Volt-e hozzájuk közöm egykor,
Vagy ezt mind mások
Ölelték és csodálták?
Óh, jaj annak, aki feltámad
S nem érzi önnön-életét,
Beszédje kongó báb-beszéd
S báb-színpad bábja ő maga,
Kérdés, kísértés és titok.
Én azt várom: valaki majd
Hívni fog
S édes, meleg szájjal
Sugja meg majd, hogy ki vagyok.
Itt tó van a Tátra ölén,
Csillogó, tiszta, vad,
Keresem benne a századokat,
Az életemet,
A sírtáró dalokat.
Keresem magam közelségét,
A szállaló Időt
S a tükröt, a varázsosat,
A megismertetőt.
És megáll az Élet
És tudom, hogy most már semmi sincs,
Senki sem él
És semmi sem igaz.
Keshedt, vén arc vigyorog a tóból
És nem tudom: ki az?
Föltámadtam, jaj, föltámadtam.
Forrás: Lélektől lélekig
Mert te ilyen vagy s ők olyanok
és neki az érdeke más
s az igazság idegállapot
vagy megfogalmazás
s mert kint nem tetszik semmi sem
s mert győzni nem lehet a tömegen
s ami szabály, mind nélkülem
született:
ideje volna végre már
megszöknöm közületek.
Mire várjak még tovább, a jövőt
lesve alázatosan?
Fut az idő, és ami él,
annak mind igaza van.
Én vagy ti, egyikünk beteg;
és mégse nézzem a fegyvereket,
hogy szeretet vagy gyűlölet
közelít-e felém?
Ha mindig csak megértek,
hol maradok én?
Nem! Nem! nem bírok már bolond
szövevényben lenni szál;
megérteni és tisztelni az őrt
s vele fájni, ha fáj!
Aki bírta, rég kibogozta magát
s megy tőrök közt és tőrökön át.
Ketten vagyunk, én és a világ,
ketrecben a rab,
mint neki ő, magamnak én
vagyok a fontosabb.
Szökünk is, lelkem, nyílik a zár,
az értelem szökik,
de magára festi gondosan
a látszat rácsait.
Bent egy, ami kint ezer darab!
Hol járt, ki látta a halat,
hogyha a háló megmaradt
sértetlenűl?
Tilalom? Más tiltja! Bűn? Nekik,
s ha kiderűl!
Bennünk, bent, nincs részlet s határ,
nincs semmi tilos;
mi csak mi vagyunk, egy-egy magány,
se jó, se rossz.
Rejtőzz mélyre, magadba! Ott
még rémlik valami elhagyott
nagy és szabad álom, ahogy
anyánk, a végtelen
tenger, emlékként, könnyeink
s vérünk savában megjelen.
Tengerbe, magunkba, vissza! Csak
ott lehetünk szabadok!
Nekünk többé semmit sem ad
ami kint van, a Sok.
A tömeggel alkudni ha kell,
az igaz, mint hamu porlik el;
a mi hazánk az Egy, amely
nem osztozik:
álmodjuk hát, ha még lehet,
az Egynek álmait!
Forrás: Lélektől lélekig
Jaj hol is kezdjem, hogy el tudjam mondani mennyire boldog vagyok,
éjjel volt, hirtelen elállt az eső, kacagtak a friss illatok,
kettesben mentünk a fák közt az úton percekre boldogok.
Aludni sem hagyott örömem éjjel, nevetve gondoltam rád,
megszünt a rettegés, gyanu és vágyódás, megszünt a rabszolgaság,
szeretlek, mégis a magamé vagyok, most szabadon gondolok rád.
Bizhatok magamban, biztosan ringanak napjaim felém megint,
haragod nem halál s üdvözülhetek a magam törvénye szerint!
Hajnalok, nappalok vágytalan derüje s csillagok nyugalma int.
Mert tudom ha engednék, nem lenne csókodból sohasem, sohasem elég,
örvénylő keringés, kábulás, zuhanás, nem bánnám hogyha az ég
naprendszerei bomolva keringnek és itt a szörnyű vég.
S a nyujtózó fák közt megéreztem hirtelen: szabad-szabad vagyok,
énekeltek a csendben a cseppek s a bolondul friss illatok –
sohsem szerettelek annyira még mint most, hogy szabad vagyok!
Forrás: Lélektől lélekig
Többé már nem nyitom meg szívemet,
sem cél felé már nem törekszem.
A józan július, a rendezett,
rendszert virágzó őrület
érzékeinkben ég, mint só a sebben.
Falak között, színes ponyvák alatt,
örökzöldek között a déli pillanat
sötét szentszobra horpadt
szájjal, százévesen. A jéghideg,
világra szegzett pillantás nem tűri meg
ellenpontját: a holdnak
meredt vak arcot, szélbe szórt hajat:
az elragadtatást.
Minek, ha égre vagy
ködös jövőbe fordul, a szem? Minek a tűz, a láz,
minek a sápadt
megszállottság, a tövis vagy a lángok?
Minek a végső szerelem?
Miért választanék? Miért keressem
– ha nincs – az égi lángot, s hogy kitessen
a hús alól a szárnyas szerkezet?
Ami a boldogság anyaga volt a testben,
kiégett rég. Miért egyetlen
remény a tízezer helyett?
A hálóból, amely magunk vagyunk, nincs
kibonyolódni mód, nincsen kiút, nincs
megoldás: sem bogát megoldva, sem
széjjelzilálva, sem csomóba rántva,
vagy eltűnve önnön résein át a
világ vizeiben.
Forrás: Lélektől lélekig
Napról-napra nagyobb erő kell
hogy ellenkezzem az idővel
ezer kéz sem volna elég hogy
megtarthassam a maradékot
a valódi s az ál aránya
folyton romlik az ál javára
s a rejtett-sejtett bizonyosság
válik maróan bizonyossá
bizonyosság? – bizonyosságok!
testemmel pusztuló világok:
a színek formák a szememmel
az ízek nyelvemmel ínyemmel
a hangok… ám minek soroljam:
völgymély is van hegycsúcs ahol van
s teljesség… ó csak az ne látna
akinek más épség az álma
aki előtt csak ha magasba
ha lefelé az már a rosszba
s aki előtt gyakrabban egyre
kell vállalkoznom szerepekre
mígnem minden mímet levetve
leszek külső sötétre vetve
s többé nem gesztus maszka szólam
s nem érti hogy egyszerre mást lát:
csak elfordul s megvonja vállát
Forrás: Lélektől lélekig
Tudom már, hogy láthatatlan vagyok,
Hogy láthatatlannak születtem.
Azért van, hogy az emberek
Úgy elnéznek mindig fölöttem.
És nem kapott hangot az ajkam,
Kiáltanom is hasztalan.
Egyedül járom a világot,
Látatlanul és hangtalan.
Valaki áll a helyemen.
Egy másik. Azt mindenki látja,
És mindenki ahhoz beszél,
És az mindenkinek barátja.
És az beszél az emberekhez
És a szemükbe mosolyog.
(Egy idegen, egy nagyon-másik!)
S mind azt hiszik, hogy én vagyok.
Forrás: Lélektől lélekig
Megállok saját lábamon
– ez másnak tán olykor fájhat –
meghajlok, ha a sors ítél,
s nem vesztem el koronámat.
Életet adok életért,
és hiszem, túlél a lélek,
arcomat mosollyal takarom,
s nincs ember, akitől félek.
Magamat bátran vállalom,
tudom, hogy mennyit érek,
elnézést – igen, ha van miért –
de kegyelmet sohasem kérek.
Forrás: Lélektől lélekig
Én nem lehetek
kevesebb, mint önmagam.
De most már több sem.
Forrás: Lélektől lélekig
