Vad, nagyszerű rajongást oltott
Az Érnek partja énbelém,
Csupa pogányság volt a lelkem,
Gondtalan vágy és vak remény.
Forgott körültem zagyva módon
Lármával, vadul a világ
És én kerestem egyre-egyre
Valami nagy Harmóniát.
Paraszt Apollónak termettem,
Ki dalos, erős és pogány,
Ki szeretkezve és dalolva
Dől el az élet alkonyán.
Pogány erőtől, daltól, vágytól
A lelkem immár nem buzog,
Megöltek az evangélisták,
Az életbölcsek, krisztusok.
Forrás: MEK
Költő, ne légy szemérmes!
Az első sorba állj.
Ne várj, míg valaki kérdez.
Ordítsd ki, hogy mi fáj.
A szíved tedd tenyeredre
S akárhogy bánt a fagy,
Pőrére meztelenedj le,
Mutasd meg, hogy ki vagy.
Ne várj, míg valaki kérdez.
S torkodba fojtja a szót.
Azért se fogd be a szádat,
Üvöltsd, mint tíz Behemót.
Ne törődj a ronda tömeggel,
Ha mérge szívenharap,
Éjből fakad a reggel,
Homályból kel föl a nap.
Keményen állj, sose dőlj meg,
S bármily keserű a kehely,
Fenékig ürítsd ki, dögölj meg,
De holtig énekelj!
Embernek lenni!
Csak-embernek, semmi egyébnek,
De annak egésznek, épnek,
Föld-szülte földnek
És Isten-lehelte szépnek!
Lerázom magamról a port,
Amit a századok ajka rámlehelt,
Ledobom a palástot,
Amit a Hivatal rámtekert,
És az apostol köntösét is szétnyitom,
Amit szent ujjak fűztek össze vállamon:
Nézzétek, itt vagyok.
Lepletlenül, akár egy fiatal fűz a márciusi szélben,
Amit a földanya megformált a mélyben,
Amint elgondolt az Isten öröktől való villanatában,
Fogantatásom titokzatos pillanatában:
Én, ember, egy a millióból.
Ne várjatok éntőlem prédikációt
És ódát és okoskodást ne várjatok:
Én azt beszélem, ami vagyok.
Apró vagyok, és nincsen bennem semmi jó:
És mégis, a gondolat, amely tagjaimat összetartja,
Öröktől való.
Nyomorult vagyok: nincs magamtól semmim
Ami több lenne a pornál,
És mégis, úgy akarta az, aki formált:
Ami vagyok, örökkévaló.
Semmi vagyok, egy milliomod,
De minden, mert mindnyájatok.
Nézzétek, ezek az erek milyen kékek:
Akár a ti eretek!
És piros bennük és meleg a vér,
Mint bennetek.
Nézzétek ezt a szájat:
Kenyérre és csókra és szóra született,
Mint a tietek.
Ez a két szem nézni és nevetni szeret,
És látni tanult és sírni szokott,
Mint a ti szemetek,
És álmélkodik reggeltől estig,
Mint ti és Plátó és a kisgyerekek.
Halljátok, a szívem hogy piheg?
Hallgassátok és megértitek,
Hiszen ő is, mint a ti szivetek,
Kilenc hónapon át pihegett
Egy édes anyának szíve megett,
És visszatér, mint ti visszatértek,
A földbe, amelyből vétetett.
És ez a lélek, érzitek-é,
Hogy lüktet és ölel a lelketek felé?
Ó nézzetek belé!
Magát mutatja, egyet mutat:
De ebben az egyben a ti arcotokat.
Tükör módjára tükrözi hűn:
Benne az erény és benne a bűn,
És minden érzés benne van,
Ami csak bennetek megfogan,
S kimerhetetlen mélyébe lenn
Piheg a mindennapi rejtelem:
A közös, a közös Végtelen.
Erőszakos, rút kisded voltam én,
ikret szülő anyácska, – gyilkosod!*
öcsémet halva szülted-é,
vagy élt öt percet, nem tudom,
de ott a vér és jajgatás között
úgy emeltek föl a fény felé,
akár egy győztes, kis vadállatot,
ki megmutatta már, hogy mennyit ér:
mögötte két halott.
Mögöttem két halott,
előttem a világ,
oly mélyről nőttem én,
mint a haramiák;
oly árván nőttem én,
a mélységből ide,
a pendülő, kemény
szabadság tágas és
szeles tetőire.
Milyen mély volt gyerekkorom,
s milyen hüvös.
Hívó szavad helyett kígyó
szisszent felém játékaim
kis útain, ha este lett
s párnáimon vért láttam én,
a gyermeket elrémitő,
nagy, hófehér pehely helyett.
Milyen mély volt gyerekkorom,
s milyen magos az ifjúság!
A két halál megérte-é? –
kiáltottam a kép felé,
mely ott sütött szobám falán.
Huszonnyolc éves voltál akkor,
a képen huszonöt talán,
ünnepélyes ifju nő,
komolykodó, tünődő.
Huszonnyolc éves voltál akkor,
most ugyanannyi lettem én,
huszonnyolc éve, hogy halott vagy,
anyácska! véres szökevény!
Anyácska, véres áldozat,
a férfikorba nőttem én,
erősen tűz a nap, vakít,
lepke kezeddel ints felém,
hogy jól van így, hogy te tudod,
s hogy nem hiába élek én.
1937
