Címke: önreflexió

  • Ady Endre: Valaki útravált belőlünk

    Unatkozók s halálra-untak,
    Bolondosan furcsák vagyunk,
    Fájdalmasak és búcsúzók,
    S milyen furcsán nézzük magunkat,
    S milyen furcsán néznek most minket.
    Csalódás-kő ránk nem zuhant,
    S mégis sújtódottan, szédülten,
    Sustorgó ázott fák a tűzben,
    Panasszal égünk, lángtalan.

    Mint elárvult pipereasztal,
    Mint falnak fordított tükör,
    Olyan a lelkünk, kér, marasztal
    Valakit, ki már nincs velünk,
    Ki után ájult búval nézünk.
    Egy régi, kényes, édes dámát,
    Kegyetlen szépet siratunk,
    Bennünksarjadtat: asszonyrészünk.
    Valakit, kiért hiúk voltunk,
    Apródok s cifra dalnokok,
    S kit udvarunkban udvaroltunk.

    Ingunk s mint rossz tornyok, bedőlünk,
    Nagy termeink üresen kongnak,
    Kölykösen úszók szemeink:
    Valaki útravált belőlünk,
    S nem veszi észre senki más,
    Milyen magános férfiporta
    Lett a szemünk, lett a szívünk,
    Szemünknek és szívünknek sorsa,
    Mert asszonyrészünk elhagyott.

    Nem tudjuk szeretni magunkat,
    És nem hisszük el, hogy szeretnek,
    Ákombákomos szépeket
    Idegen, váró embereknek
    A régi tussal nem írunk,
    Mert mi csak magunknak bókoltunk,
    Asszony-énünkért, szertelen,
    Érte voltunk jók, ha jók voltunk,
    És kacérok és hűtlenek,
    És most sírva megözvegyedtünk.

    Ezer óh, jaj, baj, ejnye, nyűg
    Siránkozik pityergő szánkon,
    S omladozó, árva szívünk
    Ezer fájást talál, hogy fájjon,
    S ezeregy fájás fáj nekünk.
    Kopott az arcunk, kopott minden,
    Kopott a világ s a szívünk,
    S minden világ a szemeinkben:
    Mi hírért, sikerért szalasszon,
    Ösztönzőnk, igazi valónk,
    Kiszakadt belőlünk, az asszony.

  • Arany János: Tamburás öreg úr

    Az öreg úrnak van egy tamburája,
    S mikor az ihlet s unalom megszállja,
    Veszi a rozzant, kopogó eszközt
    S múlatja magát vele négy fala közt.

    Nem figyel arra deli hallgatóság,
    Nem olyan szerszám, divata is óság:
    Az öreg úr (fél-süket és fél-vak),
    Maga számára és lopva zenél csak.

    Ami dalt elnyűtt ez az emberöltő,
    S mit összelopott mai zene-költő,
    Öreg úrnak egyről sincs tudomása;
    Neki új nem kell: amit ő ver, más a’.

    Mind régi dalok, csuda hangmenettel:
    Váltva kemény, lágy, – s magyar a némettel; –
    Hegyes-éles jajja úti betyárnak,
    Ki hallja szavát törvényfa-madárnak.

    Nyers, vad riadás… mire a leglágyabb
    Hangnembe a húr lebukik, lebágyad’,
    Ott zokog, ott csúsz kígyó-testtel…
    Hol végzi, ki tudná? nincs az a mester.

    Majd egyszerü dal, édesdeden ömlő

    • Tiszta remekké magába’ szülemlő –
      Pendűl, melyen a tánc tétova ringat,
      Mint lombot a szél ha ütemre ingat.

    Olykor egy-egy ének nyújt neki vígaszt;
    A hitújítás kora szűlte még azt:
    Benne a tört szív, bűnt-vallva, leverve,
    Vagy erős hittel Istenhez emelve.

    Mindezt öreg úr, nem mintha kihozná
    Kopogójábul – csak képzeli hozzá;
    S ha nem sikerül kivitelben a dal:
    A két öreg szerszám egymásra utal.

    De azért nem tűri rajta meg a port;
    Emlékezetes neki minden akkord;
    Egy hang: s feledett régi dalra émed –
    Szövege cikornyás, dallama német.

    Az öreg úr így, dalai közt élve,
    Emlékszik időre, helyre, személyre:
    Kitől, mikor és hol tanulta, dalolta
    Ezt is, amazt is, gyermekkora olta.

    Néha egy új dalt terem önkint húrja,
    S felejti legott, már ő le nem írja;
    Később, ha megint eszébe ütődik:
    Álmodta-e, vagy hallotta? – tünődik.

    Sokra bizony már alig viszi dolgát:
    Ő is “minden nap feled egy-egy nótát”;
    Nem is a művész babérja hevíti,
    Csak gémberedő ujját melegíti.

    Gyakorold is, amit valaha tudtál;
    Hasznát veheted, ha nyomorba jutnál;
    Ha kiűlsz, öregem! vele útfélre,
    Hull tán kalapodba egy-egy fillérke.