Vak voltam – látom a szemed
Süket voltam – hallom a hangod
Néma voltam – gügyögni kezdek,
Légy csendben, hallod?
Hallod? Torkomba zümmög
Elnyújtott, furcsa, vádoló panasz:
De messze, messze, de régi, de mély –
Hogy sír! Mi az?
Asszonyt igéző férfi búg,
Vagy ölbekúszó, gyönge gyermek?
Anyám, nem jó volt. Szülj meg újra.
Rossz voltam. Verj meg.
Forrás: magyar-versek.hu
Annyi év, annyi év:
a szerelem tart-e még?
Azt hiszem, kedvesem,
ez már rég nem szerelem.
A szerelem meggyújtott,
meggyújtott és elfutott,
itthagyott,
itthagyott.
Mintha két szép fa ég
puszta környék közepén
és a lángjuk összecsap,
s most a két fa egy fa csak:
pirosak,
pirosak.
Nem is két fa, két olajkút
és a lángjuk összecsap –
mélyek, el nem alszanak.
A szerelem messze van már
és kacag,
és kacag.
Mit kell itt még szerelem,
kedvesem?
Úgy tudlak már csak szeretni,
mint magamat szeretem,
égve s égetve, kegyetlen,
s érzem, hogy kacag mögöttem
a szökevény szerelem.
Forrás: Szívzuhogás
Vége: gát-verseny volt ez egy kicsit
S töretlen nyakkal másztam ki belőle,
Holott magamra bíztam a lovam
S magamat pedig egy idegen nőre,
Aki Te vagy, egykor-test Margita,
Egy éjszakám és minden órám vágya,
Kit ha látnál, hogy bennem hogy megszépült,
Elfáradnál a nagy dicsekedéstül.
Be megnőttél útközben, Margita:
Hozzád szegődött mindene egy kornak,
Tenger, tömeg-sors, bérc, csók és titok,
Mit nagy fantaszták kínnal ostromolnak
S vitted magaddal asszony-társidat
S minden strófában a Minden Te voltál
S lévén e furcsa, kusza ének őre,
Mikor már untam, Te mondtad: előre.
Be szép is ez a nagy szerettetés,
Holott esetleg tudni se kell róla,
Egy régi, rövid vágynak tengerén
Megtrónoltál, mint örök Auróra.
Hajh, hajh, sok minden nem akarta úgy,
Hogy külről is egész legyen ez ének,
Siettetett vád, új vágy, vén betegség
S nem akartam, hogy Te versed ne tessék.
Mert Te vagy az én minden asszonyom,
Azaz Te vagy az asszony, aki nincsen,
Kit pótolni próbál nekünk ezer:
Ölelésben, álomban, tettben, rímben.
Akarom, ha a dal végére járt,
Akarom, hogy légy, ha nem is vagy lévő
S vedd magadra én zilált hivőségem
Egy mindent betelítő csak-egy nőben.
Mivel tehetném forróbbá a szám,
Telibbé szívem, e kórral dobbantót,
Karolóbbá, ki átölelhető
S ihatóbbá az édes mámor-kancsót?
Valami szépet egy tán-senkinek,
Szerelmeset, jót üzenni szeretnék,
Csak hálából, mert Érted vagyok kedves,
Csalárdul is hű, csókhoz, szerelemhez.
Köszöntöm benned minden asszonyom,
Akik voltak s kik valaha lehetnek,
Köszöntöm fél, de nagy bátorságomat
S ez énekét százféle szerelemnek
És magamtól távozó önmagam
S Beléd-álmodt szerelmeimnek lázát,
Köszöntöm és köszönöm, mert nem árva,
Ki csak egy éjen vágyott Margitára.
Forrás: MEK
Unatkozók s halálra-untak,
Bolondosan furcsák vagyunk,
Fájdalmasak és búcsúzók,
S milyen furcsán nézzük magunkat,
S milyen furcsán néznek most minket.
Csalódás-kő ránk nem zuhant,
S mégis sújtódottan, szédülten,
Sustorgó ázott fák a tűzben,
Panasszal égünk, lángtalan.
Mint elárvult pipereasztal,
Mint falnak fordított tükör,
Olyan a lelkünk, kér, marasztal
Valakit, ki már nincs velünk,
Ki után ájult búval nézünk.
Egy régi, kényes, édes dámát,
Kegyetlen szépet siratunk,
Bennünksarjadtat: asszonyrészünk.
Valakit, kiért hiúk voltunk,
Apródok s cifra dalnokok,
S kit udvarunkban udvaroltunk.
Ingunk s mint rossz tornyok, bedőlünk,
Nagy termeink üresen kongnak,
Kölykösen úszók szemeink:
Valaki útravált belőlünk,
S nem veszi észre senki más,
Milyen magános férfiporta
Lett a szemünk, lett a szívünk,
Szemünknek és szívünknek sorsa,
Mert asszonyrészünk elhagyott.
Nem tudjuk szeretni magunkat,
És nem hisszük el, hogy szeretnek,
Ákombákomos szépeket
Idegen, váró embereknek
A régi tussal nem írunk,
Mert mi csak magunknak bókoltunk,
Asszony-énünkért, szertelen,
Érte voltunk jók, ha jók voltunk,
És kacérok és hűtlenek,
És most sírva megözvegyedtünk.
Ezer óh, jaj, baj, ejnye, nyűg
Siránkozik pityergő szánkon,
S omladozó, árva szívünk
Ezer fájást talál, hogy fájjon,
S ezeregy fájás fáj nekünk.
Kopott az arcunk, kopott minden,
Kopott a világ s a szívünk,
S minden világ a szemeinkben:
Mi hírért, sikerért szalasszon,
Ösztönzőnk, igazi valónk,
Kiszakadt belőlünk, az asszony.
Az öreg úrnak van egy tamburája,
S mikor az ihlet s unalom megszállja,
Veszi a rozzant, kopogó eszközt
S múlatja magát vele négy fala közt.
Nem figyel arra deli hallgatóság,
Nem olyan szerszám, divata is óság:
Az öreg úr (fél-süket és fél-vak),
Maga számára és lopva zenél csak.
Ami dalt elnyűtt ez az emberöltő,
S mit összelopott mai zene-költő,
Öreg úrnak egyről sincs tudomása;
Neki új nem kell: amit ő ver, más a’.
Mind régi dalok, csuda hangmenettel:
Váltva kemény, lágy, – s magyar a némettel; –
Hegyes-éles jajja úti betyárnak,
Ki hallja szavát törvényfa-madárnak.
Nyers, vad riadás… mire a leglágyabb
Hangnembe a húr lebukik, lebágyad’,
Ott zokog, ott csúsz kígyó-testtel…
Hol végzi, ki tudná? nincs az a mester.
Majd egyszerü dal, édesdeden ömlő
Olykor egy-egy ének nyújt neki vígaszt;
A hitújítás kora szűlte még azt:
Benne a tört szív, bűnt-vallva, leverve,
Vagy erős hittel Istenhez emelve.
Mindezt öreg úr, nem mintha kihozná
Kopogójábul – csak képzeli hozzá;
S ha nem sikerül kivitelben a dal:
A két öreg szerszám egymásra utal.
De azért nem tűri rajta meg a port;
Emlékezetes neki minden akkord;
Egy hang: s feledett régi dalra émed –
Szövege cikornyás, dallama német.
Az öreg úr így, dalai közt élve,
Emlékszik időre, helyre, személyre:
Kitől, mikor és hol tanulta, dalolta
Ezt is, amazt is, gyermekkora olta.
Néha egy új dalt terem önkint húrja,
S felejti legott, már ő le nem írja;
Később, ha megint eszébe ütődik:
Álmodta-e, vagy hallotta? – tünődik.
Sokra bizony már alig viszi dolgát:
Ő is “minden nap feled egy-egy nótát”;
Nem is a művész babérja hevíti,
Csak gémberedő ujját melegíti.
Gyakorold is, amit valaha tudtál;
Hasznát veheted, ha nyomorba jutnál;
Ha kiűlsz, öregem! vele útfélre,
Hull tán kalapodba egy-egy fillérke.
