Néha rajtakapom magamat, hogy
fukar s irigy vagyok, mint a vének,
dühödten tékozolva mutatok fityiszt
ilyenkor a vénség kísértetének.
S belegabalyodom e fura elszámolásba,
mintha tartoznék, s aki leszek, követelhetne!
Szinte látom leforrázva, hogy néz minket
a kölyök, aki voltam, gúnyosan nevetve.
Forrás: Lélektől lélekig
Zord vagy, zordságod sok derűt megöl,
sokat nyögsz, mint a megroskadt malom.
Úgy kell neked: a rút vénség elől
miért nem szöktél meg fiatalon?
Forrás: Lélektől lélekig
Üllőd a föld s az égi boltra állván
oly ívet írsz karoddal, mint a nap.
Nyolcvanhat évig álltam fenn az állvány
csúcsán, Uram, de nem találtalak.
Vésőm alatt porladva hullt a márvány,
s öklömben torzó vagy bálvány maradt.
Nem leltelek meg, illanó szivárvány,
ki ott ragyogtál minden kő alatt.
Magam lettem vén kőtömb, száz bozótban
megszaggatott, mogorva, durva, szótlan,
de lelkemben még égi fény ragyog.
Hogy tudnám testem börtönét levetni?
Üss rám, ha tudsz még, vén bűnöst, szeretni
Istenszobrász! A márvány én vagyok.
Forrás: Magyarul Bábelben
Tegnap éjjel, az ágyban, mint szokásom
nagyon soká olvastam verseket.
Most reggel tíz. Gyönyörű télidő.
Az égen apró, szabad fellegek.
Ujjongva tartom karomat magasra
(üdvözlet az időnek, ez elég)
s megborzongok a rémülettől: látom
kezemet, de nem ujjaim hegyét.
A dívány fölött, az olasz festményen
oldalt meggörbült az ezüst keret.
A pamlagra ugrom s kézzel tapintom:
nem volt soha ennél egyenesebb.
Leülök az asztalhoz és a hírlap
után nyúlok közönyösen, pedig
nemhogy csak sejtem, de tudom előre,
hogy a borzalom csak most következik.
A fő címeket jól bírom szememmel,
de a szabványos, apróbb méretű
sorok csak hosszú, piszkosszürke foltok,
nincs köztük egy olvasható betű.
Kizártak az olvasás gyönyöréből.
Nem tudom, ki írta, ha kézbe kapom
a levelet, sem azt, mit magam írok.
A könyvtáramat is kidobhatom.
Hát így vagyunk. S maradt-e vakon bennem
a versíráshoz még erő elég?
Mi lesz velem? Megyek a gyalogúton,
balról mankóm. Jobbról a feleség.
Forrás: Magyarul Bábelben
Bizony szürkül
Bizony szürkül már az égbolt,
Bizony itt van már a dér
Bizony késő van már ahhoz,
Hogy ekképp szólj jó magadhoz:
Legény, tégy ki magadért!
Bizony kopnak már a színek,
Szív elvirul, hűl a vér!
Nagy remények, lassan szálltok.
Bizony a ti kis pályátok
Már a véghatárra ér.
Önfeledten, ha még néha
Föl is csendül egy dalom,
Siket csöndön száll keresztül.
Lányszívekben meg nem rezdül
Tőle édes izgalom.
Fakó tollú vén poéta,
Nézd, sötétlik a határ
Szárnyad is csügg, nincs már bája!
Tar fejedet hajtsd alája
S aludj szépen, agg madár!
Forrás: Magyarul Bábelben
Mi örömöt tartogat még az élet?
(Tartogat-e valamit egyáltalán?)
A mások örömét,
örömeinkből fakadottak örömeit
(az öröm megmaradásának elve,
ha mi már meg nem maradhatunk).
Örömeinkből fakadott örömök
visszaszállnak fejünkre,
mint az áldás,
mint az átok
(egy tőből fakadt e két szó,
egy törzsnek két hajtása,
egy arcnak két orcája,
egy madárnak két szárnya:
egyikkel előre röpül,
a másikkal hátrafelé;
és közös sírba temetődik,
élni az öntudatlanságot
halál után,
mint éltük
születés előtt –
hisz azelőtt is megvolt mindkettő,
csak éppen nem tudtunk róluk,
mint ahogy nem fogunk
tudni majd azután sem).
Forrás: Magyarul Bábelben
Őrjöngő napsugarak hullnak tikkadt, sápadt hajszálaikra,
ágyékukból kiaszott az élet, szívükben kiszikkadt a szikra,
állanak, mintha szélütötten, az összecsukló sínek mellett,
fáradtak ütni vagy üttetni, meghalni vagy kérni kegyelmet,
szemük törékeny fészket rak a megtörött fénylombokon,
kezük a levegőt mutatja, a levegő is fájdalom,
mint a vízből kihúzott halnak, mely kifordított életét
tátogja a közömbös égre, amely immár nem néki ég;
állanak, mintha szélütötten, nézik a nyüzsgést, idegen
tükrű tekintettel; lábuk kábán szunnyad a köveken,
a cipő félretaposott és félretaposott a lélek,
poros lett, suta és fakó, gubbaszt bennük élettelen –
haláltalan közönnyel, mint a föld alá ásott értelem;
csak állanak, a földet nézik, nem bátrak már és nem is félnek –
csak állanak a sínek mellett, bénán, szinte szélütötten,
mint fecskék ha sunyi hálóba ütődnek gyanútlan röptükben;
így vesztegelnek vakvágányon kivénhedt, keshedt mozdonyok,
így ácsorognak kiürített városban tétlen házsorok,
így gunnyasztanak bombázáskor a tépett fák, a mit-sem-értők,
így vár a sebesült, ha arca lelógó hús s nem lát a vértől,
így ül óvóhelyen az asszony, kinek férje meghalt a fronton,
így ül üregében a szem, ha napokig nem ülte álom,
a csillag, ha elhagyta fénye; az ég, ha kékje széttörött;
a Föld, ha akasztó-hurokká fonódtak derűs délkörök,
a Nap, hogyha bombázó-rajjá vált a békés bolygósereg –
az ág, hogyha csóktalan őszön a lomb szótlanul lepereg,
s meghal a zöld, s haldoklik már a piros, sárga, a lila –
csak állanak, néznek a töltés vigyorgó kavicsaira – –
Forrás: Magyarul Bábelben
Szeretnék versben elbúcsúzni
attól, mi szép volt nekem,
“törvényen kívül” is fény,
és virágok a hegyen…
Oly szegényen ezüstöm volt a
lármázó patak,
szépen búcsúzni
fáradó agyamban már
nincsenek szavak…
A fények ott játszanak
még mindig a hegytetőn,
de elérni a
csúcsokat már nincs erőm –
nem jutok fel a
rímeket-rejtő hegytetőre,
vonszol magával
erdélyi sorsom nyolcvan éve –
s nincs már erőm bontani
piros fonalat: teremteni párnát, terítőt
De még szeretném megköszönni,
mi szép volt nekem,
fényt és virágot
a Mezőség dombjain,
és a székely hegyeken,
megköszönni a hópelyhet
és napot,
az eltévedt golyókat
és az eltaláló szót –
Egy versbe zárva megköszönni,
hogy még itt vagyok!
Forrás: Lélektől lélekig
Vigyázva mennek át a széles utcán,
a bú borong rajtuk s az ó-divat.
Autó, bicikli, villamos meg hintó,
mind-mind csak az ő útjukba szalad.
Savós szemükben rémület tanyázik,
vékony karjuk tétován lengedez…
Árnyékai sok régi szépleánynak;
az élet furcsa, furcsa rendje ez…
A szürke járda szélén úgy topognak,
remegve, félve, akár a veréb.
S megcsudálják a divatos cipőket
s az elegáns hintók lágy féderét.
A fűszerárús bolt előtt megállnak:
kakaó, keksz, meg tejfeles csupor…
Majd két sovány kezüket összecsapják:
Jesszus! Huszonkétezer a cukor!
S elálmélkodva nyitva marad szájuk
s a szívükön a régmúlt rezeg át…
Csak otthon érzik jól maguk, az árnyék
szürke honában, mint a rezedák…
Forrás: Lélektől lélekig
