https://verskucko.com

Címke: öregség

  • Somlyó Zoltán: Öreg nénikék

    Vigyázva mennek át a széles utcán,
    a bú borong rajtuk s az ó-divat.
    Autó, bicikli, villamos meg hintó,
    mind-mind csak az ő útjukba szalad.

    Savós szemükben rémület tanyázik,
    vékony karjuk tétován lengedez…
    Árnyékai sok régi szépleánynak;
    az élet furcsa, furcsa rendje ez…

    A szürke járda szélén úgy topognak,
    remegve, félve, akár a veréb.
    S megcsudálják a divatos cipőket
    s az elegáns hintók lágy féderét.

    A fűszerárús bolt előtt megállnak:
    kakaó, keksz, meg tejfeles csupor…
    Majd két sovány kezüket összecsapják:
    Jesszus! Huszonkétezer a cukor!

    S elálmélkodva nyitva marad szájuk
    s a szívükön a régmúlt rezeg át…
    Csak otthon érzik jól maguk, az árnyék
    szürke honában, mint a rezedák…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Faludy György: Sötétedik

    Vakulok. Nem látom már a szomszéd ház
    piros tetőjét, sem tujáim kékes
    zöldjét, csak a nagy fehér kéményt tudom
    feltámasztani, hogyha hosszan nézek.

    A könyveknek még a címlapja is eltűnt,
    asztalt hagytak nékem, semmi mást.
    Hamarost az is kicsúszik alólam,
    csak mankóm végén érzem a nyomást.

    Ma délben homlokom magasságában
    feltűnt a Michelangelo színezte
    ismert fekvő Úristen, s vele szembe
    Ádám mezítlen, napsütötte teste.

    Bolyongtam, de azért tudom: hiába,
    nem vagyok többé dolgaim ura.
    Butulok és ujjam közül kicsúszik
    vendéglátóm kincse: a kultúra.

    Marad hát, ahol nem maradandó
    semmi a földön, csak a jóbarátok,
    úgy örülök, mikor házamba jönnek,
    hogy azt képzelem, sokkal többet látok.

    Szégyenkezem. Mert ők a kor hullámán
    úsznak, s hozzák az izgalmast s az újat,
    én csupán régi dolgokat cibálok,
    és szólok arról, mit mindnyájan unnak.

    Fiatal feleségem gyakran elkap
    és vadul csókol. Ajka lányos bőre
    remek. Én visszacsókolnám, de félek,
    hogy kiszívom az életet belőle.

    Forrás: internetes gyűjtés

  • Csoóri Sándor: Anyám szavai

    Köszönjük neked, fiam, hogy hazajöttél,
    mert mi már olyan öregek vagyunk,
    mint fönt a padláson az a falióra
    s a mutatónk már nagyon a temető felé mutat.
    Szépszerén azt se tudjuk, csütörtök van-e, kedd-e?
    Amikor jössz, az a mi vasárnapunk.

    Apád még csak-csak, ide fut, oda fut,
    de nekem már a kisajtóig is ménkű hosszú az út,
    hányszor megemlegetem azt a körtefát,
    amit a konyhaajtó elől fordított ki a bomba,
    meg tudnék benne kapaszkodni, mint most a te karodba.
    Talán, ha bottal járnék! No még csak az hiányzik!
    Fogom inkább a söprűt, azzal botozgatok el
    a ház végéig, a kapuszájig, minthogyha dolgom volna.

    Csak várni ne kéne soha! Várni levélre, híradásra.
    Ha kisiklik egy vonat, nem alszom éjjeleket –
    A múltkor is, amikor Amerikába mentél,
    a szemem belülről kisebesedett:
    eljutsz-e? visszajutsz-e? ülsz-e még ide mellém?
    mert nekem minden távolság: tenger és tüskebokor
    és minden repülő lezuhan, melyen te utazol.

    Mondom is a doktornak: doktor úr, hogyan lehet,
    hogy én már a fölröppenő madártól is megijedek?
    és annyi havat álmodok össze-vissza: hókazlat, hóhegyet
    és mindegyik mögül a fiamat hallom – igen, a köhögésedet,
    de fekete puskacsövek és messzelátók figyelik lépteimet.

    Talán, ha én is kelek-forgok a világban amerre te,
    nem féltelek a kilengő, magas házaktól
    s a krokodilusos tavaktól se,
    a mosolygó, késes emberektől, akik bankot rabolnak
    vagy csak játszanak,
    álarc van rajtuk, mint a szüretibálos ördögökön
    s bohócos nagykalap,
    de ki szegény: akkor is fél, amikor nevethetne, amikor örül,
    ki van az én szívem is verve, hét vassal körös-körül.

    Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia

  • Áprily Lajos: A finálé

    Öreg leszek, vénebb a téli napnál,
    kedvem sötét lesz és hajam fehér.
    S mint a csitult patak a torkolatnál,
    lankadt szívemben meglassul a vér.

    Ha harmat-hűssel ér az este, fázom,
    nem melegít az elzúgott tusa,
    s ha támadok, az ugrást elhibázom,
    mint Akela, a dzsungel farkasa.

    Csak csöndre várok és komor követre
    s barlang-homályba visszaroskadok.
    Míg zeng az erdő s forró ütközetre
    rohannak boldog, ifjú farkasok.

    Forrás: Index fórum: Kedvesch versek

  • Babits Mihály: Ősz és tavasz között

    Elzengett az őszi boros ének.
    Megfülledt már hűse a pincének.
    Szél s víz csap a csupasz szőllőtőre.
    Ludbőrzik az agyagos domb bőre,
    elomlik és puha sárrá rothad,
    mint mezítlen teste egy halottnak.

    Este van már, sietnek az esték
    álnokul mint a tolvaj öregség
    mely lábhegyen közeledik, halkan,
    míg egyszercsak ugrik egyet, s itt van!
    Nem tudjuk már magunkat megcsalni:
    óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!

    Leesett a hó a silány földre,
    talán csak hogy csúfságát befödje.
    Most oly fehér, mint szobánkban este
    fekhelyünk, ha készen vár megvetve,
    puha dunnánk, makulátlan párnánk:
    s mintha a saját ágyunkon járnánk,
    mint a pajkos gyerekek, ha még nem
    akaródzik lefeküdni szépen,
    sétálnak az ágy tetején, ringva,
    míg jó anyjuk egyszer meg nem unja
    s rájuk nem zeng: „Paplan alá! Hajjcsi!”
    Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!

    Már az év, mint homokóra, fordul:
    elfogy az ó, most kezd fogyni az új,
    s mint unt homokját a homokóra,
    hagyja gondját az ó év az újra.
    Mennyi munka maradt végezetlen!
    S a gyönyörök fája megszedetlen…
    Türelmetlen ver a szívünk strázsát,
    mint az őr ha tudja már váltását.
    Idegesen nyitunk száz fiókot.
    Búcsúízzel izgatnak a csókok.
    Öreg öröm, nem tud vigasztalni:
    óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!

    Olvad a hó, tavasz akar lenni.
    Mit tudom én, mi szeretnék lenni!
    Pehely vagyok, olvadok a hóval,
    mely elfoly mint könny, elszáll mint sóhaj.
    Mire a madarak visszatérnek,
    szikkad a föld, híre sincs a télnek…
    Csak az én telem nem ily mulandó.
    Csak az én halálom nem halandó.
    Akit egyszer én eleresztettem,
    az a madár vissza sohse reppen.
    Lombom, ami lehullt, sohse hajt ki…
    Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!

    Barátaim egyenkint elhagytak,
    akikkel jót tettem, megtagadtak;
    akiket szerettem, nem szeretnek,
    akikért ragyogtam, eltemetnek.
    Ami betűt ágam írt a porba,
    a tavasz sárvize elsodorja.
    Száradt tőke, unt tavalyi vendég:
    nekem már a tavasz is ellenség!
    Csak te borulsz rám, asszonyi jóság,
    mint a letört karóra a rózsák,
    rémült szemem csókkal eltakarni…
    Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!

    (1936. dec.)

    Forrás: Index fórum: Kedvesch versek

  • Áprily Lajos: Kézszorítás

    A súly: hetvenöt év. Őrlődve vásom.
    Itt nem segít rutophyllin s niton.
    De azt mondják: kemény a kézfogásom,
    a szorító kezet megszorítom.

    Szeretném, hogyha végig elkísérne
    ez az erő s nem morzsolódna szét,
    hogy majd a végső pillanathoz érve
    még megszorítsam a halál kezét.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kányádi Sándor: Öreg kút az utca szádán…

    Öreg kút az utca szádán,
    öreg asszony ül a káván.
    Mint a botja, olyan görbe,
    beleréved a vödörbe.

    Nézi magát, motyog, motyog.
    Mosolyt próbál – be nagy dolog! –,
    de a mosoly nem sikerül,
    abbahagyja kedvetlenül.

    Jaj, mert az a félvödör víz
    égeti, mint eleven tűz.
    Ég a karja, ég a háta,
    azért ült le a kávára.

    Én istenem, hányadik is!
    Nincs a kútban most annyi víz,
    amennyit ő eddigelé
    húzott reggel s estefelé.

    Ha az a víz egybefolyna,
    fél falunak elég volna.
    Nagy tó lenne, talán tenger,
    elsírt, lenyelt könnyeivel.

    Talán ezen, talán máson –
    tűnődik az elmúláson.
    Sokáig élt, nincs más bűne…
    S ottfelejti magát ülve.

    Forrás: Kányádi Sándor verse

  • Benedek Elek: Üres a ház, üres a fészek

    Üres a ház, üres a fészek,
    Magam elé szomorúan nézek.
    Itt egy szoba, ott más bezárva,
    Elnémult, el, az édes lárma.

    Hol tegnap még gyermekhang csengett,
    Hogy szokjam meg a szörnyű csendet?
    Temetőkertnél némább a házunk,
    Lobog a tűz, s haj, mégis fázunk.

    Vigasztalgat jó nagyanyóka:
    Ne búsuljon már, nagyapóka.
    Ez a világnak sorja, rendje:
    A gyermekek elhagynak rendre.

    Ősszel elszállnak vándormadárként,
    De visszaszállnak ismét apránként.
    Egyik tavaszra, másik nyárra,
    S megújul az az édes lárma.

    Könnybe borul szemem, de látom,
    Hol van az én legjobb barátom
    Jó nagyanyó titkolja, rejti,
    Maga búját értem felejti.

    És indulunk, kart karba fonva,
    Ki a kertbe, lassan osonva.
    Tekintünk jobbra, aztán balra:
    Nincs-e gyermek erre vagy arra.

    Lelkünk gyermekként képzelődik:
    Hátha Évi erre vetődik?
    Tán Lacika? Tán kis Döncike?
    (Ez a bece. Ez a kicsike.)

    Bolond remény, de oly jól esik,
    Öreg szívet ez lecsendesít;
    S megtérve, lám meleg a házunk,
    A tűz nem ég már, mégse fázunk.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Áprily Lajos: Kérés az öregséghez

    Öregség, bölcs fegyelmezője vérnek,
    taníts meg hogy Csendemhez csendben érjek.
    Ne ingerelj panaszra vagy haragra,
    hangoskodóból halkíts hallgatagra.
    Ne legyek csacska fecskéhez hasonló,
    ritkán hallassam hangom, mint a holló.
    A közlékenység kútját tömd be bennem,
    karthauzi legyek a cella-csendben.
    Csak bukdácsoló patakok csevegnek,
    folyók a torkolatnál csendesednek.
    Ments meg zuhatag-szájú emberektől,
    könyvekbe plántált szó-rengetegektől.
    Csak gyökeres szót adj. S közel a véghez
    egy pátosztalan, kurta szó elég lesz,
    a túlsó partot látó révülésben
    a „Készen vagy?”-ra ezt felelni: – Készen.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Petőfi Sándor: A jó öreg kocsmáros

    Itt, ahonnan messze kell utazni, míg az
    Ember hegyet láthat, itt a szép alföldön,
    Itten élek én most megelégedéssel,
    Mert időm vidáman, boldogságban töltöm.
    Falu kocsmájában van az én lakásom;
    Csendes kocsma ez, csak néha zajlik éjjel.
    Egy jó öregember benne a kocsmáros…
    Áldja meg az isten mind a két kezével!

    Van szállásom itten s ennem-innom ingyen,
    Sohasem volt ennél jobb gondviselésem.
    Az ebédre nem kell senkit is megvárnom,
    És mindnyájan várnak énrám, hogyha késem.
    Csak egyet sajnálok: az öreg kocsmáros
    Összekoccan néha jó feleségével;
    No de amint összekoccan, meg is békül…
    Áldja meg az isten mind a két kezével!

    Elbeszélünk néha a letűnt időkről.
    Hej, régibb idői boldogak valának!
    Háza, kertje, földje, pénze, mindene volt,
    Alig tudta számát ökrének, lovának.
    Pénzét a hitetlen emberek csalása,
    Házát a Dunának habjai vitték el;
    Így szegényült el a jó öreg kocsmáros…
    Áldja meg az isten mind a két kezével!

    Alkonyuló félben van már élte napja,
    S ilyenkor az ember nyugodalmat óhajt,
    S őreá, szegényre, a szerencsétlenség
    Őreá mostan mért legtöbb gondot és bajt.
    Fáradoz napestig, vasárnapja sincsen,
    Mindig későn fekszik, mindig idején kel;
    Mint sajnálom én e jó öreg kocsmárost…
    Áldja meg az isten mind a két kezével!

    Biztatom, hogy majd még jóra fordul sorsa;
    Ő fejét csóválja, nem hisz a szavamnak.
    “Úgy van, úgy” szól később, “jóra fordul sorsom,
    Mert hisz lábaim már a sír szélén vannak.”
    Én elszomorodva borulok nyakába,
    S megfürösztöm arcát szemeim könnyével,
    Mert az én atyám e jó öreg kocsmáros…
    Áldja meg az isten mind a két kezével!

    Forrás: Lélektől lélekig