https://verskucko.com

Címke: öregség

  • Juhász Gyula: Öreg színész

    Még ruganyosan jár-kel a színen.
    Hány éves, azt nem tudja senkisem.
    A maszkja még, ha úgy kell, fiatal
    S maradt számára is még diadal.

    Az öltözőben sokszor elmereng,
    Hogy hova tűnt a régi regement?
    A régi tapsok forró zápora
    Az ő fejére nem hull már soha.

    A régi cimborák és szeretők
    Nyugdíjba vagy a sírba mentek ők.
    A régi koszorúk babérja int,
    De nem találja régi álmait.

    Az élete lejátszott, únt szerep
    S a nagy süllyesztő egyre közelebb.
    Az örök súgó azt susogja: Csend!
    S négy deszka közt pihen meg odalent!

    Forrás:

  • Balla D. Károly: Madárhangon

    Utolsó interjú a televízióban Weöres Sándorral

    A kertben, könnyű szélre rebbenőn,
    madárhangon beszél a költő, halkan,
    nem is beszél, csak lengedez egy dalban,
    időn kívül (egy őszön, télelőn?) – –

    hunyorg a szem, csukózik fény elől,
    elővetül a rég volt, akkor, hajdan –
    és botlik a szó a gégefő-kanyarban,
    és révedés vall minden múlt felől. – –

    Hová mered ilyenkor égi másod,
    amíg kering az űri képzelet?
    Hová merülnek végső álmodások,

    mikor egy angyal száll a kert felett? – –
    … És ím, elér a hallgatások csöndje…
    (Álmából felriad leányom, Csönge.)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Garai Gábor: Itthon Ithakában

    Jön már, jön varjú-szárnyakon az éj.
    Összebújnak a füstös alkonyatban
    a házak. Ablakukban sorra lobban
    a fény. Botorkál, majd eláll a szél.

    Kihűltek számban már a víg dalok.
    Penelopé se szövi szőnyegét már.
    Tűzhelyem füstje a tenger felé száll,
    de én csak a föld felé fordulok.

    Hát itthon vagyok végleg Ithakában.
    Többé ki nem teszem innen a lábam.
    Takard el tőlem emlék-arcodat,

    Kalypso: elhagy engem a dicsőség.
    Csönd van, e táj nem bennem várja hősét:
    azé vagyok, ki így is elfogad.

    Forrás: garaigabor.wrm.hu

  • Kosztolányi Dezső: Fejtörő felnőtteknek

    Tudod-e, ez mi?
    Jó torna eszednek:
    asztalt terítenek,
    asztalt leszednek.

    Haladnak az utcán,
    feküsznek az ágyon,
    mint pille cikázik
    fejükben az álom.

    Karjuk követ, ércet
    izzadva vonszol,
    sürgöny fut az éjben,
    vad telefon szól.

    És csönget az ajtón
    az orvos, a lázas
    szerelmes, a postás,
    a koldus, a gázas.

    Fejjel nekimennek
    a hetyke tavasznak,
    harcolnak azért is,
    ordítva szavaznak.

    Bölcsőt tologatnak,
    megcsendül egy ének,
    már vége a dalnak,
    bámulnak a vének.

    Csókok ligetében
    örvény köde nyildos,
    és ölnek, ölelnek,
    te drága, te gyilkos.

    Nem látni a végét
    a hosszú menetnek.
    Kacagnak-e ottan,
    vagy talán temetnek?

    Egy kis vidámság,
    sok-sok sóhajtás.
    Sejted-e már mi,
    pedzed-e, pajtás?

    Nincs nála nagyobb jó,
    mert ez a kincs.
    Úgy hívják: élet.
    Értelme nincs.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Parancs János: Motyogás a sötétben

    csak félig figyeltem oda
    úgy látszik
    tényleg öregszem
    szűkülő körben élek
    látszólag figyelek
    s közben saját rögeszméimet
    gondolataimat rendezem
    hogy előadhatók legyenek
    ilyesféle önzést
    magamnál még nem tapasztaltam
    a jövőben
    jobban kell ügyelnem erre
    nehogy észrevegyék
    nehogy megharagudjanak
    hiszen ők nem tudhatják
    hogy ösztönösen cselekszem
    mintegy az akaratom ellenére
    kihagy az agyam
    képzelődöm és fecsegek
    felelek akkor is
    ha nem kérdeznek
    pedig tudom a választ
    bizonyság lehet rá
    az egész életem
    nem tudom hol rontottam el
    annyira vigyáztam pedig
    megfontoltam minden szavam
    a semmibe hulló magyarázatokat
    nem értem nem értem
    miről beszélnek
    noha együtt vagyok velük
    az örömben és a bajban
    csak újabban
    nagyon fáradékony lettem
    délutánonként alszom
    kicsiny ideig pihenek
    aztán mindenem odaadnám
    megosztanám velük
    de senki se kéri
    unottan félre fordulnak
    másról beszélgetnek
    mintha ott sem lennék
    önfeledten nevetgélnek
    mondanám végre
    hogy kiért és miért éltem
    ám ez a kutyát sem érdekli
    csak félig figyelnek oda

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Babits Mihály: Fáradtság

    Ki a Betűk veszélyes menetét
    vezeted e labirint papiron, hol
    se jel, se korlát s régi nevedet már
    restelled ihlető Véletlen ingyen
    hatalmad nemcsak ajkunkat s az írók
    ujját dajkálja: minden mozdulat
    anyja vagy és cinkos sugója e
    föld forgó-színén. Te diktálod azt a
    lihegtető, rosszvégű és kegyetlen
    regényt is, melynek címe »Élet«. Áldott
    vagy siratott sugalmad söpri el
    vagy hozza helyre mit a siket Ész
    homlokunk padlásszobájában ülve
    értetlenül kitervelt. Belzebub
    és Ráfael! ki Tóbiás gyanánt
    fogsz kézen, hogy a Mélység szája-szélén
    vakok legyünk; vagy bokros őrület
    paripáján röpítesz ismeretlen
    élet-tájakra. Engem is milyen
    tájakra vittél, mily sohase-vélt
    szökéseket büvöltél inaimba,
    mily lengésekre lökted rest karom,
    hogy magamnak látvány és csoda lett
    amint nehéz zászlókat gyenge ujjal
    vagy a váratlan kedves társ kezét
    hirtelen megszorítva, életet
    s jövőt pecsételt. És kiállitottál
    világ elé, magasba, s ajkaimra
    oly szókat adtál, hogy álmodva sem
    mondtam volna ki nélküled. S ma itthagysz
    ébredve és vénen és meredélyek
    fölött, s én nem is tudom, mit kívánjak,
    amint susogó hangod távolodni
    s halkulni érzem: azt-e hogy maradj még,
    maradj velem – vagy menj, veszélyes angyal,
    menj, hadd pihenjek, itt az este már!
    Ne kergess, hadd csavarjam újra sértett
    lelkem köré a puha nyugalom
    óvó kendőit. Minden mozdulat
    ledobja egy fátylunkat, mind leleplez
    új meg új pőreséggel. Engem is
    addig sarkantyúztál, gonosz, hogy egyre
    meztelenebbül állok itt – de ez
    nem a boldog bujaság diadalmas
    meztelensége már, hanem a gyertyás
    korbácsos üngös penitencia
    szégyenkező és fájó hősisége.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Petri György: Amíg lehet

    Ahogyan megyünk összebújva az
    Iskola utcán fázós-boldogan
    („őszi szerelem” – mondta kis pimasz
    fiacskám) „őszi” – és akkor mi van?

    bár, persze tudtuk mi is pontosan,
    hogy ami jön, az tél, nem a tavasz,
    hogy most már minden utoljára van,
    hogy az öregség tele behavaz,

    de addig itt a kocsma és az ágy,
    addig legyen tivornya, buja vágy
    amíg lehet. És aztán szépen együtt,

    egymás kezét el többé nem engedjük,
    s együtt, együtt bár úttalan–útatlan
    toporgunk-tipegünk a tébolyult hóviharban.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Juhász Gyula: Shakespeare

    A kandallóban égnek a hasábok,
    Már itt az alkony. Isten véletek
    Napfényes erdők, tavaszi szelek,
    Szép ifjúság, te rakoncátlan, álnok!

    Már itt az este. A szőlőlevél is
    Pirosra vált, az ég is rózsafényes,
    – Az elmúlás ez, az emlékezés ez –
    Már itt az este és már itt a tél is!

    Motoszkál még fejében egy-egy ének,
    Szelíd szonettek, mennydörgő szavak,
    Melyekre taps reng és zeng száz ajak.

    A kandalló kiégett. Itt az éjjel.
    S a vak sötétben végsőnek világol
    Két szép szem napja múltak tavaszából.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Csorba Győző: Bumeráng

    “Ha majd öreg leszel…” Ronsard… agyon-
    csépelt szöveg mint Villoné is: “Adnád
    szívesen majd de koldusnak se kell
    amit most megtagadsz”

                                     Lágy vagy kemény

    fenyegetések s roppant ostobák
    ne hallgass rájuk -: önvigasztalások

    Légy kíméletlen s önző gyűjtsd a mézet
    ne nézd hogy az a másik… Rágja szét
    párnáját kínjában a szerelem

    nem irgalmasság rakd tele a mézes
    bödönt s ha majd keserű lesz a szád…

    Mert Ronsard Villon… az nem érdekes
    de keserű lesz mindenképp a szád
    ha majd öreg leszel ha az leszel
    és hogyha már a koldusnak se kell
    amit most (mondjuk tőlem) megtagadsz

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Babits Mihály: Beteg-klapancia

    Látom a ködöket,
    téli reggeleket,
    hétfőket, keddeket,
    napokat, heteket…
    Nem írok verseket,
    Beteg vagyok, beteg.

    Beteg vagyok, beteg.
    Nem írok verseket,
    nem zengek éneket…
    Csak egypár szót nyögök
    vagy inkább köhögök:
    beteg vagyok, beteg.

    Régi időm elmult,
    régi kedvem fordult.
    Ki volt hivem, elbujt,
    hírem, nevem elhullt,
    erőm veszni indult,
    pénzem sohasem volt…

    Mondd, van-e jussod már
    hogy így nyögj és kántálj
    mint unott koldusszáj?
    Ki hallgat terád már?
    Naphosszat motyogd bár
    hogy itt fáj, hogy ott fáj…

    Künn a fagy közelít.
    Öröm, gond közelit.
    Karácsony közelit.
    A hegyek hátait,
    fenyőfák sátrait
    ünnepre meszelik.

    Forrás: Lélektől lélekig