Szivárványos látásom hova lett?
A szent öröm, mely ittasulva költ?
A gyöngyházfényt káprázó képzelet?
Erosszal elmegy. Megfakul a föld.
Forrás: Lélektől lélekig
Szivárványos látásom hova lett?
A szent öröm, mely ittasulva költ?
A gyöngyházfényt káprázó képzelet?
Erosszal elmegy. Megfakul a föld.
Forrás: Lélektől lélekig
S ha megfakult már földem és egem,
s a szivárványt magával vitte Eros,
mutasd meg fényes földedet nekem,
ragyogtasd ősi színedet, Homeros!
Forrás: Lélektől lélekig
Harmincon túl az arc
elszabadul.
A rossz, a jó kiütközik
Javíthatatlanul.
Hiába, ha a tettetés
tökéletes.
A gyalázat az arcot
szétrágja, mint a szesz.
Minden elvétett indulat
belehasít.
Jelzi a hús a jellem
földcsuszamlásait.
Kivési, meglazítja
a réseket.
Kicsap a szenny az arcok
töltései felett.
Az elhagyott vonásokat
fölveri a vadon.
Harmincon túl az arcon
nincs hatalom.
Forrás: Lélektől lélekig
Én nem tudom: már nem oly messzi nézek,
mint azelőtt… S csak körbe kopogok…
Nem izgulok szenzációs hirekre,
nem érdekel, hogy a világ forog…
Ebéd után félbarna kapucíner,
azt is ízetlen szörpölöm, hamar.
S már az sem fontos, hogy préselt és pöttyös
legyen melléje a Kuba-szivar…
Nem bőszit fel, ha nincs lakbérre pénzem,
s hogy nem fizetik arannyal dalom.
Utálatosan csöndes lettem. Rosszul
járna velem most egy forradalom.
Megállt egy ember: aki egykor voltam…
Távolodik… s a semmiségbe vész…
Magamba hulltam vissza, mint a bicska,
mit bekattantott egy nagy, durva kéz…
Forrás: Lélektől lélekig
Szaladjunk hát a nagy posványon át,
Vannak lyányok és vannak még csodák.
Hiúk is vannak és vannak szegények
És vannak még túl-ifjasan legények.
Vagyunk még mindég dölyfös vénhedők,
Kik nem hajolnak az Idő előtt.
Kik hajlottan, posványon is úgy járunk:
Egy-egy leány a lépésünk, az álmunk.
Magyar honunkban sok-sok a csoda,
Életünk: fölfalt életek soka.
De világot okozunk a világnak:
S mégis hozzánk jönnek mind, akik látnak.
Forrás: Lélektől lélekig
Néha rajtakapom magamat, hogy
fukar s irigy vagyok, mint a vének,
dühödten tékozolva mutatok fityiszt
ilyenkor a vénség kísértetének.
S belegabalyodom e fura elszámolásba,
mintha tartoznék, s aki leszek, követelhetne!
Szinte látom leforrázva, hogy néz minket
a kölyök, aki voltam, gúnyosan nevetve.
Forrás: Lélektől lélekig
Zord vagy, zordságod sok derűt megöl,
sokat nyögsz, mint a megroskadt malom.
Úgy kell neked: a rút vénség elől
miért nem szöktél meg fiatalon?
Forrás: Lélektől lélekig
Üllőd a föld s az égi boltra állván
oly ívet írsz karoddal, mint a nap.
Nyolcvanhat évig álltam fenn az állvány
csúcsán, Uram, de nem találtalak.
Vésőm alatt porladva hullt a márvány,
s öklömben torzó vagy bálvány maradt.
Nem leltelek meg, illanó szivárvány,
ki ott ragyogtál minden kő alatt.
Magam lettem vén kőtömb, száz bozótban
megszaggatott, mogorva, durva, szótlan,
de lelkemben még égi fény ragyog.
Hogy tudnám testem börtönét levetni?
Üss rám, ha tudsz még, vén bűnöst, szeretni
Istenszobrász! A márvány én vagyok.
Forrás: Magyarul Bábelben
Tegnap éjjel, az ágyban, mint szokásom
nagyon soká olvastam verseket.
Most reggel tíz. Gyönyörű télidő.
Az égen apró, szabad fellegek.
Ujjongva tartom karomat magasra
(üdvözlet az időnek, ez elég)
s megborzongok a rémülettől: látom
kezemet, de nem ujjaim hegyét.
A dívány fölött, az olasz festményen
oldalt meggörbült az ezüst keret.
A pamlagra ugrom s kézzel tapintom:
nem volt soha ennél egyenesebb.
Leülök az asztalhoz és a hírlap
után nyúlok közönyösen, pedig
nemhogy csak sejtem, de tudom előre,
hogy a borzalom csak most következik.
A fő címeket jól bírom szememmel,
de a szabványos, apróbb méretű
sorok csak hosszú, piszkosszürke foltok,
nincs köztük egy olvasható betű.
Kizártak az olvasás gyönyöréből.
Nem tudom, ki írta, ha kézbe kapom
a levelet, sem azt, mit magam írok.
A könyvtáramat is kidobhatom.
Hát így vagyunk. S maradt-e vakon bennem
a versíráshoz még erő elég?
Mi lesz velem? Megyek a gyalogúton,
balról mankóm. Jobbról a feleség.
Forrás: Magyarul Bábelben