https://verskucko.com

Címke: öregség

  • Faludy György: Megvakulok?

    Tegnap éjjel, az ágyban, mint szokásom
    nagyon soká olvastam verseket.
    Most reggel tíz. Gyönyörű télidő.
    Az égen apró, szabad fellegek.

    Ujjongva tartom karomat magasra
    (üdvözlet az időnek, ez elég)
    s megborzongok a rémülettől: látom
    kezemet, de nem ujjaim hegyét.

    A dívány fölött, az olasz festményen
    oldalt meggörbült az ezüst keret.
    A pamlagra ugrom s kézzel tapintom:
    nem volt soha ennél egyenesebb.

    Leülök az asztalhoz és a hírlap
    után nyúlok közönyösen, pedig
    nemhogy csak sejtem, de tudom előre,
    hogy a borzalom csak most következik.

    A fő címeket jól bírom szememmel,
    de a szabványos, apróbb méretű
    sorok csak hosszú, piszkosszürke foltok,
    nincs köztük egy olvasható betű.

    Kizártak az olvasás gyönyöréből.
    Nem tudom, ki írta, ha kézbe kapom
    a levelet, sem azt, mit magam írok.
    A könyvtáramat is kidobhatom.

    Hát így vagyunk. S maradt-e vakon bennem
    a versíráshoz még erő elég?
    Mi lesz velem? Megyek a gyalogúton,
    balról mankóm. Jobbról a feleség.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Lippich Elek: Bizony szürkül

    Bizony szürkül
    Bizony szürkül már az égbolt,
    Bizony itt van már a dér
    Bizony késő van már ahhoz,
    Hogy ekképp szólj jó magadhoz:
    Legény, tégy ki magadért!

    Bizony kopnak már a színek,
    Szív elvirul, hűl a vér!
    Nagy remények, lassan szálltok.
    Bizony a ti kis pályátok
    Már a véghatárra ér.

    Önfeledten, ha még néha
    Föl is csendül egy dalom,
    Siket csöndön száll keresztül.
    Lányszívekben meg nem rezdül
    Tőle édes izgalom.

    Fakó tollú vén poéta,
    Nézd, sötétlik a határ
    Szárnyad is csügg, nincs már bája!
    Tar fejedet hajtsd alája
    S aludj szépen, agg madár!

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Szilágyi Domokos: Öregek könyve (részlet)

    Mi örömöt tartogat még az élet?
    (Tartogat-e valamit egyáltalán?)
    A mások örömét,
    örömeinkből fakadottak örömeit
    (az öröm megmaradásának elve,
    ha mi már meg nem maradhatunk).

    Örömeinkből fakadott örömök
    visszaszállnak fejünkre,
    mint az áldás,
    mint az átok
    (egy tőből fakadt e két szó,
    egy törzsnek két hajtása,
    egy arcnak két orcája,
    egy madárnak két szárnya:
    egyikkel előre röpül,
    a másikkal hátrafelé;
    és közös sírba temetődik,
    élni az öntudatlanságot
    halál után,
    mint éltük
    születés előtt –
    hisz azelőtt is megvolt mindkettő,
    csak éppen nem tudtunk róluk,
    mint ahogy nem fogunk
    tudni majd azután sem).

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Szilágyi Domokos: Halál árnyéka 4. – Az öregek (Rekviem)

    Őrjöngő napsugarak hullnak tikkadt, sápadt hajszálaikra,
    ágyékukból kiaszott az élet, szívükben kiszikkadt a szikra,
    állanak, mintha szélütötten, az összecsukló sínek mellett,
    fáradtak ütni vagy üttetni, meghalni vagy kérni kegyelmet,
    szemük törékeny fészket rak a megtörött fénylombokon,
    kezük a levegőt mutatja, a levegő is fájdalom,
    mint a vízből kihúzott halnak, mely kifordított életét
    tátogja a közömbös égre, amely immár nem néki ég;
    állanak, mintha szélütötten, nézik a nyüzsgést, idegen
    tükrű tekintettel; lábuk kábán szunnyad a köveken,
    a cipő félretaposott és félretaposott a lélek,
    poros lett, suta és fakó, gubbaszt bennük élettelen –
    haláltalan közönnyel, mint a föld alá ásott értelem;
    csak állanak, a földet nézik, nem bátrak már és nem is félnek –
    csak állanak a sínek mellett, bénán, szinte szélütötten,
    mint fecskék ha sunyi hálóba ütődnek gyanútlan röptükben;
    így vesztegelnek vakvágányon kivénhedt, keshedt mozdonyok,
    így ácsorognak kiürített városban tétlen házsorok,
    így gunnyasztanak bombázáskor a tépett fák, a mit-sem-értők,
    így vár a sebesült, ha arca lelógó hús s nem lát a vértől,
    így ül óvóhelyen az asszony, kinek férje meghalt a fronton,
    így ül üregében a szem, ha napokig nem ülte álom,
    a csillag, ha elhagyta fénye; az ég, ha kékje széttörött;
    a Föld, ha akasztó-hurokká fonódtak derűs délkörök,
    a Nap, hogyha bombázó-rajjá vált a békés bolygósereg –
    az ág, hogyha csóktalan őszön a lomb szótlanul lepereg,
    s meghal a zöld, s haldoklik már a piros, sárga, a lila –
    csak állanak, néznek a töltés vigyorgó kavicsaira – –

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Kabós Éva: 80 évesen

    Szeretnék versben elbúcsúzni
    attól, mi szép volt nekem,
    “törvényen kívül” is fény,
    és virágok a hegyen…

    Oly szegényen ezüstöm volt a
    lármázó patak,
    szépen búcsúzni
    fáradó agyamban már
    nincsenek szavak…

    A fények ott játszanak
    még mindig a hegytetőn,
    de elérni a
    csúcsokat már nincs erőm –

    nem jutok fel a
    rímeket-rejtő hegytetőre,
    vonszol magával
    erdélyi sorsom nyolcvan éve –

    s nincs már erőm bontani
    piros fonalat: teremteni párnát, terítőt

    • az ősit -, írásosat…

    De még szeretném megköszönni,
    mi szép volt nekem,
    fényt és virágot
    a Mezőség dombjain,
    és a székely hegyeken,

    megköszönni a hópelyhet
    és napot,
    az eltévedt golyókat
    és az eltaláló szót –

    Egy versbe zárva megköszönni,
    hogy még itt vagyok!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Somlyó Zoltán: Öreg nénikék

    Vigyázva mennek át a széles utcán,
    a bú borong rajtuk s az ó-divat.
    Autó, bicikli, villamos meg hintó,
    mind-mind csak az ő útjukba szalad.

    Savós szemükben rémület tanyázik,
    vékony karjuk tétován lengedez…
    Árnyékai sok régi szépleánynak;
    az élet furcsa, furcsa rendje ez…

    A szürke járda szélén úgy topognak,
    remegve, félve, akár a veréb.
    S megcsudálják a divatos cipőket
    s az elegáns hintók lágy féderét.

    A fűszerárús bolt előtt megállnak:
    kakaó, keksz, meg tejfeles csupor…
    Majd két sovány kezüket összecsapják:
    Jesszus! Huszonkétezer a cukor!

    S elálmélkodva nyitva marad szájuk
    s a szívükön a régmúlt rezeg át…
    Csak otthon érzik jól maguk, az árnyék
    szürke honában, mint a rezedák…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Faludy György: Sötétedik

    Vakulok. Nem látom már a szomszéd ház
    piros tetőjét, sem tujáim kékes
    zöldjét, csak a nagy fehér kéményt tudom
    feltámasztani, hogyha hosszan nézek.

    A könyveknek még a címlapja is eltűnt,
    asztalt hagytak nékem, semmi mást.
    Hamarost az is kicsúszik alólam,
    csak mankóm végén érzem a nyomást.

    Ma délben homlokom magasságában
    feltűnt a Michelangelo színezte
    ismert fekvő Úristen, s vele szembe
    Ádám mezítlen, napsütötte teste.

    Bolyongtam, de azért tudom: hiába,
    nem vagyok többé dolgaim ura.
    Butulok és ujjam közül kicsúszik
    vendéglátóm kincse: a kultúra.

    Marad hát, ahol nem maradandó
    semmi a földön, csak a jóbarátok,
    úgy örülök, mikor házamba jönnek,
    hogy azt képzelem, sokkal többet látok.

    Szégyenkezem. Mert ők a kor hullámán
    úsznak, s hozzák az izgalmast s az újat,
    én csupán régi dolgokat cibálok,
    és szólok arról, mit mindnyájan unnak.

    Fiatal feleségem gyakran elkap
    és vadul csókol. Ajka lányos bőre
    remek. Én visszacsókolnám, de félek,
    hogy kiszívom az életet belőle.

    Forrás: internetes gyűjtés

  • Csoóri Sándor: Anyám szavai

    Köszönjük neked, fiam, hogy hazajöttél,
    mert mi már olyan öregek vagyunk,
    mint fönt a padláson az a falióra
    s a mutatónk már nagyon a temető felé mutat.
    Szépszerén azt se tudjuk, csütörtök van-e, kedd-e?
    Amikor jössz, az a mi vasárnapunk.

    Apád még csak-csak, ide fut, oda fut,
    de nekem már a kisajtóig is ménkű hosszú az út,
    hányszor megemlegetem azt a körtefát,
    amit a konyhaajtó elől fordított ki a bomba,
    meg tudnék benne kapaszkodni, mint most a te karodba.
    Talán, ha bottal járnék! No még csak az hiányzik!
    Fogom inkább a söprűt, azzal botozgatok el
    a ház végéig, a kapuszájig, minthogyha dolgom volna.

    Csak várni ne kéne soha! Várni levélre, híradásra.
    Ha kisiklik egy vonat, nem alszom éjjeleket –
    A múltkor is, amikor Amerikába mentél,
    a szemem belülről kisebesedett:
    eljutsz-e? visszajutsz-e? ülsz-e még ide mellém?
    mert nekem minden távolság: tenger és tüskebokor
    és minden repülő lezuhan, melyen te utazol.

    Mondom is a doktornak: doktor úr, hogyan lehet,
    hogy én már a fölröppenő madártól is megijedek?
    és annyi havat álmodok össze-vissza: hókazlat, hóhegyet
    és mindegyik mögül a fiamat hallom – igen, a köhögésedet,
    de fekete puskacsövek és messzelátók figyelik lépteimet.

    Talán, ha én is kelek-forgok a világban amerre te,
    nem féltelek a kilengő, magas házaktól
    s a krokodilusos tavaktól se,
    a mosolygó, késes emberektől, akik bankot rabolnak
    vagy csak játszanak,
    álarc van rajtuk, mint a szüretibálos ördögökön
    s bohócos nagykalap,
    de ki szegény: akkor is fél, amikor nevethetne, amikor örül,
    ki van az én szívem is verve, hét vassal körös-körül.

    Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia

  • Áprily Lajos: A finálé

    Öreg leszek, vénebb a téli napnál,
    kedvem sötét lesz és hajam fehér.
    S mint a csitult patak a torkolatnál,
    lankadt szívemben meglassul a vér.

    Ha harmat-hűssel ér az este, fázom,
    nem melegít az elzúgott tusa,
    s ha támadok, az ugrást elhibázom,
    mint Akela, a dzsungel farkasa.

    Csak csöndre várok és komor követre
    s barlang-homályba visszaroskadok.
    Míg zeng az erdő s forró ütközetre
    rohannak boldog, ifjú farkasok.

    Forrás: Index fórum: Kedvesch versek

  • Babits Mihály: Ősz és tavasz között

    Elzengett az őszi boros ének.
    Megfülledt már hűse a pincének.
    Szél s víz csap a csupasz szőllőtőre.
    Ludbőrzik az agyagos domb bőre,
    elomlik és puha sárrá rothad,
    mint mezítlen teste egy halottnak.

    Este van már, sietnek az esték
    álnokul mint a tolvaj öregség
    mely lábhegyen közeledik, halkan,
    míg egyszercsak ugrik egyet, s itt van!
    Nem tudjuk már magunkat megcsalni:
    óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!

    Leesett a hó a silány földre,
    talán csak hogy csúfságát befödje.
    Most oly fehér, mint szobánkban este
    fekhelyünk, ha készen vár megvetve,
    puha dunnánk, makulátlan párnánk:
    s mintha a saját ágyunkon járnánk,
    mint a pajkos gyerekek, ha még nem
    akaródzik lefeküdni szépen,
    sétálnak az ágy tetején, ringva,
    míg jó anyjuk egyszer meg nem unja
    s rájuk nem zeng: „Paplan alá! Hajjcsi!”
    Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!

    Már az év, mint homokóra, fordul:
    elfogy az ó, most kezd fogyni az új,
    s mint unt homokját a homokóra,
    hagyja gondját az ó év az újra.
    Mennyi munka maradt végezetlen!
    S a gyönyörök fája megszedetlen…
    Türelmetlen ver a szívünk strázsát,
    mint az őr ha tudja már váltását.
    Idegesen nyitunk száz fiókot.
    Búcsúízzel izgatnak a csókok.
    Öreg öröm, nem tud vigasztalni:
    óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!

    Olvad a hó, tavasz akar lenni.
    Mit tudom én, mi szeretnék lenni!
    Pehely vagyok, olvadok a hóval,
    mely elfoly mint könny, elszáll mint sóhaj.
    Mire a madarak visszatérnek,
    szikkad a föld, híre sincs a télnek…
    Csak az én telem nem ily mulandó.
    Csak az én halálom nem halandó.
    Akit egyszer én eleresztettem,
    az a madár vissza sohse reppen.
    Lombom, ami lehullt, sohse hajt ki…
    Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!

    Barátaim egyenkint elhagytak,
    akikkel jót tettem, megtagadtak;
    akiket szerettem, nem szeretnek,
    akikért ragyogtam, eltemetnek.
    Ami betűt ágam írt a porba,
    a tavasz sárvize elsodorja.
    Száradt tőke, unt tavalyi vendég:
    nekem már a tavasz is ellenség!
    Csak te borulsz rám, asszonyi jóság,
    mint a letört karóra a rózsák,
    rémült szemem csókkal eltakarni…
    Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!

    (1936. dec.)

    Forrás: Index fórum: Kedvesch versek