https://verskucko.com

Címke: öregség

  • Heltai Jenő: Öreg népfölkelők dala

    Elhullt a java,
    De él a haza,
    Ha gondba, nyomorba – de mégis!
    S akárki mit üvölt,
    Miénk ez a föld
    Azért is, azért is, azért is!

    Kell most a legény,
    Ha gyönge, ha vén,
    Ha nincs csak a csontja, a bőre.
    Amíg visz a láb:
    Apák, nagyapák –
    Előre, előre, előre!

    Asszony pityereg,
    És rí a gyerek,
    Holnapra új özvegy, új árva.
    Ne szakadj bele, szív,
    A trombita hív
    Csatára, csatára, csatára!

    Búcsúzni be fáj!
    De menni muszáj,
    Nótázva vagy nyögve – de menni!
    Ki tudja, hogy hol
    Fogunk valahol
    Pihenni, pihenni, pihenni.

    Ki tudja, hogy hol?
    Mi tudjuk, hogy hol.
    Minden bajainkra egy ír van:
    Lehúnyva szemünk,
    Majd megpihenünk
    A sírban, a sírban, a sírban.

    Míg ott aluszunk,
    Arról álmodozunk,
    Hogy él a magyar, vas az ökle,
    S ez a szép, ez a szent,
    Bús föld a miénk
    Örökre, örökre, örökre!

    1917

  • Heltai Jenő: Öreg Marci

    Öreg Marci, jó cigányom,
    Szürke madár száraz ágon,
    Vedd elő a hegedűdet,
    Sirassuk a jó időket.

    Gyere, öreg, ide hozzám,
    Húzd el az én kedves nótám,
    Egyszerűen, némán, halkan,
    Érezzem csak, meg se halljam…

    Azt a régi magyar nótát…
    Tudod-e még? Hogy is volt hát:
    „Szárad a bokor a tetőn,
    Haragszik rám a szeretőm.”

    Legénykedő, kedves nóta,
    Nem hallottam évek óta,
    Kiben ez a nóta járta,
    Hova lett a pesti csárda?

    Akihez sírt a panaszom,
    Hova lett a szőke asszony?
    Szőke asszony forró csókja?
    Elszállt az is, mint a nóta.

    Elszállt az is, mint a nóta,
    De más világ van azóta!
    Régi tüzünk bekiégett,
    Vége már a dicsőségnek.

    Te is, én is megrokkantunk,
    Hova lett a régi hangunk?
    Hova lett a régi kedvünk?
    Bizony nekiöregedtünk.

    A hegedűd sem úgy szól már,
    Nem vagy az már, aki voltál,
    Sebaj, Marci, így is jól van,
    Én se vagyok, aki voltam.

    Vén költőnek, vén cigánynak,
    Keze reszket, szíve fáradt,
    Le is tesszük már maholnap
    Te a vonót, én a tollat.

    Elég soká muzsikáltunk,
    Szép csöndesen félreálljunk,
    A költő is, a primás is…
    Hadd húzza már egyszer más is!

  • Heltai Jenő: A vén kocsis dala

    Van nekem egy öreg lovam,
    Meg egy rozzant szekerem,
    Jó időbe, rossz időbe
    Mindig vígan terelem.
    Semmi bajom, semmi gondom,
    A lovamnak csak aszondom:
    – Gyű, Madár, hej, Madár!
    És a többit tudja már.

    Napestig a bakon ülök,
    Szundikálok, pipázok,
    Jó időbe sütkérezek,
    Rossz időbe megázok.
    Így megy ez már évek óta,
    Nem változik már a nóta,
    – Gyű, Madár, hej, Madár!
    Nem változok én se már.

    Egyre vénebb lesz a szerszám,
    Egyre vénebb lesz a ló,
    Kocsi húzni, utca futni
    Néki az már nem való.
    Így azután mindegy nékem:
    Van vendégem, nincs vendégem,
    – Gyű, Madár, hej, Madár!
    Se nagy haszon, se nagy kár!

    Válogatós úri népség
    A kocsimba be nem ül,
    Igaz is, hogy cifra rajta
    Nincs se kívül, se belül.
    Nem is igen kínálgatom,
    Félrevágom a kalapom,
    – Gyű, Madár, hej, Madár!
    Megélek én így is már!

    Néha mégis beletéved
    Egy szerelmes ifjú pár,
    Készülődök, kászolódok:
    – Gyű, Madár és hej, Madár!
    Mire lassan nekivágok,
    Elfelejtik a világot,
    – Gyű, Madár, hej, Madár!
    Édes a csók, csattan már.

    Vén lovam is, ahogy hallja,
    A világnak nekivág,
    Mint amikor a huszárló
    Meghallja a trombitát.
    Ahogy büszkén lépegetne,
    Visszatér a régi kedve,
    – Gyű, Madár, hej, Madár!
    De sok csókot hallott már.

    Eszébe jut a lovamnak
    Az a csók… és az a nyár…
    Az a nyár… és az az eskü…
    – Gyű, Madár és hej, Madár!
    Oly tüzes lesz, amilyen volt,
    A gazdája is ilyen volt,
    – Gyű, Madár, hej, Madár!
    Bizony annak vége már.

    Jobb lesz nekünk lassan menni,
    Vén szekerem, vén lovam,
    Jobb lesz nekünk megpihenni,
    Öreg idő, este van.
    Lassan menni, megpihenni,
    Hogy ne bántson senki, semmi,
    – Gyű, Madár, hej, Madár!
    Miértünk már úgyse kár!

    Párizs, 1900

  • Várnai Zseni: Öreg nő sóhajt

    Csak addig fájt, amíg harcoltam érte,
    amíg a lelkem égőn rátapadt,
    s egy reggelen rájöttem, hogy hiába:
    az ifjúság már tőlem elszaladt.

    Lemostam minden kendőzést magamról,
    hajamat sem festettem újra már,
    mint vert vezér, a fegyverem leraktam,
    s olyan vagyok most, mint egy téli táj.

    Mint a felhőkbe nyúló hegytetőkön,
    fejemen, ím, örökös hó ragyog,
    így hordozom ezüstös koronámat,
    és hófehéren újra szép vagyok.

    E szépség más, mint volt az ifjúságé,
    nincs benne tűz, és nincsen küzdelem,
    magas hegycsúcsra nem csap lenti lárma,
    és ez a szépség nem lesz hűtelen.

    Olvasgatok, sétálok, eltűnődöm
    az életen, mely szép és változó,
    hullámok jönnek, mennek, elsimulnak,
    így hömpölyög a nagy és mély folyó.

    Lassabban járok, fűszálat se sértsek,
    mert minden élet mérhetetlen kincs,
    napnyugtát, holdat, csillagokat nézek,
    ó, mennyi nagyság, s vége soha sincs!

    Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu

  • Várnai Zseni: Vénasszonyok nyara

    Talán egy kicsit magamról beszélek,
    mikor szívem e fényért lelkesül,
    végső sugára ez a nyár hevének,
    mielőtt még az alkony rám terül.

    Ez őszi nap a szőlő érlelője,
    s piruló alma issza melegét,
    e fénytől várok én is új erőre,
    magamba szívom forró delejét.

    Fáradt szívem csókjától újra éled,
    csontomig ér a gyógyító sugár,
    talán bölcsebb ez őszbe nyúló élet,
    s mélyebb, mint volt a tűzitalú nyár.

    Vénasszonyok nyarának is becézik
    ez őszi fényt, mely édes, mint a méz,
    mintha tündérek ujjai sodornák
    aranyszálait, ettől oly mesés.

    Kiket zord évek vad vihardúlása
    oly sokszor vert, legyen miénk a fény,
    hadd üljön meg, mint szentek glóriája
    öreg anyók fáradt ezüst fején.

    Aranypalást borítsa gyenge vállunk,
    mely görnyedez, mint sok gyümölcstől a fák,
    legyen az ősz szebb, mint volt ifjúságunk,
    ez jár nekünk… ugye, kis ősz anyák?!

    Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu

  • Várnai Zseni: Gondolatok az öregségről

    A fáradt, öreg elme zakatol,
    körben forog, ismétel szüntelen,
    a múltak mély kútja fölé hajol,
    hol békalencsés, zöld hínár terem.
    Egy-egy emléket megragad, motyogja,
    és újra kezdi tízszer is naponta,
    mint vén malom,
    mely már csak szelet őröl,
    s letűnt idők fanyar borával dőzsöl.

    Rettent a példa,
    vigyáznom kell magamra,
    minden elgondolt, kimondott szavamra,
    s főként arra,
    mit papírra vetek…
    Érzem, tudom az ember gyöngeségét,
    ezért mindig szemem előtt
    a mérték…
    Hibáimnak én nem kegyelmezek!

    De te ne bántsd a vént,
    te fiatal,
    ha botlik is a lába vagy a nyelve.
    Így jársz te is,
    ha véget ér a dal…

    Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu

  • Áprily Lajos: Carpe diem…

    Most értelek meg, réges-régi szó.
    Más így nem érthet, csak a búcsuzó,
    ki kedves arcokat lát s nyugtalan,
    mert tudja, hogy már nem sok napja van.

    Carpe diem… Jöjj, drága napsugár.
    Legyen minden napom aranypohár,
    aranypohárban aszubor legyen,
    mely fenn termett a hervadó hegyen,
    olyan bor, melynek alján nincs salak,
    olyan bor, melytől pezsdül az öröm,
    hogy mondhassam, ha csendes óra jön
    s napomnak esti számadása vár:
    öregség kincse, szép aranypohár,
    ma végső cseppedig kiittalak.

  • Dsida Jenő: Öregek leszünk

    1931

    Majd nyolcat üt egy öreg óra,
    és öregek leszünk mi is.
    Szoknyád meglibben suhogóra,
    s ősz fejemen barátpilis.

    Mellénk az este ül le gyorsan,
    faggat, mint régi jóbarát –
    S mi iszunk együtt mosolygósan,
    köhögősen meleg teát.

    Szívünkben még a régi nyíl van,
    de már jólesik, nem sebez,
    s ha pápaszemünk összevillan:
    a közel olyan messze lesz.

    S a messze olyan közel szárnyal.
    Megölellek hallgatagon…
    És vén mesefák illatával
    száll be a szél az ablakon.

  • Ady Endre: Öreg nyár, nem vén nyár

    Vénasszonyok nyaráról dalolnom nem lehet,
    vénasszonyok korunkban, tudjuk, hogy nincsenek.
    Egykor talán még voltak – más kor volt, más kor az:
    ma vén a dús hajzatú és ifjú a kopasz.

    Egykor még ifjú korban kelt nászra férfi, s lány,
    aggok vagyunk manapság az élet hajnalán.
    Hetvenéves korunkban leszünk ifjak, s bohók,
    addig a szívek kripták, s akkor lesznek kohók.

    Ilyen szép őszidőre, milyen ma is vala,
    azt mondották egykoron: vénasszonyok nyara.
    Ma ki vénasszonyról szól: kaphat szidást, követ;
    ma már nem vén a nyár se, legfeljebb csak öreg.

  • Arany János: Tamburás öreg úr

    Az öreg úrnak van egy tamburája,
    S mikor az ihlet s unalom megszállja,
    Veszi a rozzant, kopogó eszközt
    S múlatja magát vele négy fala közt.

    Nem figyel arra deli hallgatóság,
    Nem olyan szerszám, divata is óság:
    Az öreg úr (fél-süket és fél-vak),
    Maga számára és lopva zenél csak.

    Ami dalt elnyűtt ez az emberöltő,
    S mit összelopott mai zene-költő,
    Öreg úrnak egyről sincs tudomása;
    Neki új nem kell: amit ő ver, más a’.

    Mind régi dalok, csuda hangmenettel:
    Váltva kemény, lágy, – s magyar a némettel; –
    Hegyes-éles jajja úti betyárnak,
    Ki hallja szavát törvényfa-madárnak.

    Nyers, vad riadás… mire a leglágyabb
    Hangnembe a húr lebukik, lebágyad’,
    Ott zokog, ott csúsz kígyó-testtel…
    Hol végzi, ki tudná? nincs az a mester.

    Majd egyszerü dal, édesdeden ömlő

    • Tiszta remekké magába’ szülemlő –
      Pendűl, melyen a tánc tétova ringat,
      Mint lombot a szél ha ütemre ingat.

    Olykor egy-egy ének nyújt neki vígaszt;
    A hitújítás kora szűlte még azt:
    Benne a tört szív, bűnt-vallva, leverve,
    Vagy erős hittel Istenhez emelve.

    Mindezt öreg úr, nem mintha kihozná
    Kopogójábul – csak képzeli hozzá;
    S ha nem sikerül kivitelben a dal:
    A két öreg szerszám egymásra utal.

    De azért nem tűri rajta meg a port;
    Emlékezetes neki minden akkord;
    Egy hang: s feledett régi dalra émed –
    Szövege cikornyás, dallama német.

    Az öreg úr így, dalai közt élve,
    Emlékszik időre, helyre, személyre:
    Kitől, mikor és hol tanulta, dalolta
    Ezt is, amazt is, gyermekkora olta.

    Néha egy új dalt terem önkint húrja,
    S felejti legott, már ő le nem írja;
    Később, ha megint eszébe ütődik:
    Álmodta-e, vagy hallotta? – tünődik.

    Sokra bizony már alig viszi dolgát:
    Ő is “minden nap feled egy-egy nótát”;
    Nem is a művész babérja hevíti,
    Csak gémberedő ujját melegíti.

    Gyakorold is, amit valaha tudtál;
    Hasznát veheted, ha nyomorba jutnál;
    Ha kiűlsz, öregem! vele útfélre,
    Hull tán kalapodba egy-egy fillérke.