Címke: orosz költő

  • Arszenyij Tarkovszkij: Az ősz utolsó napja

    Az ősz utolsó napjai peregtek,
    S én alkonyán
    Epénél keserűbb,
    Szomorusággal terhes életemnek
    Jutottam
    Egy névtelen, levéltelen vadonba,
    A tejfehér köd
    Mozdíthatatlan,
    Hatalmas búrája alá,
    Hol a megőszült
    Ágakról könnycseppek potyogtak,
    Oly tiszták,
    Amilyeneket csak a fák hullatnak a
    Minden színt megfakító tél előtt.
    S ekkor csodásan
    Az alkonyati rőt
    Felhők mögül elővillant a kék,
    Mint júniusban, és az eljövendő
    Napok fényében tündökölt a múltam,
    S felsírt az erdő, várva az azúrban
    Kavargó, boldog viharok jövetelét,
    Melyekkel termő áldást küld az ég,
    S rázendített a cinkék kórusa,
    Akár egy földtől mennyekig futó
    Klaviatúra billentyűsora.

    (Fordította: Baka István)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szergej Jeszenyin: MINT A CIGÁNYHEGEDŰ

    Mint a cigányhegedű, sir az orkán.
    Kékszemü lány gonoszul mosolyog rám.
    Szép szeme jég, ha égszinü kék is,
    oly sok a vágyam, s oly kicsi mégis!

    Jaj, idegen vagy, távoli!
    Téged üdvözöl – engem elhagy az élet.
    Szép nap alatt jársz, én komor éjben,
    mélyhavu éjszaka förgetegében.

    Jó nekem így! Hegedűm jeges orkán.
    Hűs mosolyod zuhogó havat ont rám.

    Rab Zsuzsa fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szergej Jeszenyin: MICSODA ÉJ

    Micsoda éj! Nem alhatom.
    Teliholdkor szökik az álom.
    Még őrzöm és kuporgatom
    maradék kincsem: ifjuságom.

    Játék ez, dehogy szerelem!
    Kihűlt éveim útitársa,
    engedd most, hogy szegény fejem
    belemerítsem holdsugárba;

    mutasson kínzott arcomon
    irgalmatlan, kemény redőket.
    Nem ábrándít ki, jól tudom:
    sosem szerettél, én se téged.

    Szeretni csak egyszer lehet,
    s nekem idegen vagy te régen.
    Hársak hiába intenek
    térdig hóban, talpig fehérben.

    Hiszen tudod, s én is tudom:
    a kékes téli holdsugárban
    nem virág porzik águkon –
    halottan állnak, zúzmarásan.

    Dobáltad kincseid te is
    másoknak, s én is mást szerettem.
    Játsszuk tovább – mindegy ugyis –
    az olcsó szenvedélyt mi ketten.

    Hát csak hazudj, s ölelj nagyon,
    hamis tüzedtől hadd remegjek.
    Kék májusról hadd álmodom,
    s arról, akit sosem felejtek.

    Rab Zsuzsa fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Jevgenyij Jevtusenko: Adassék hála

    Minden könnycseppnek adassék hála,
    Hagyd, szemedből hadd peregjenek.
    Inkább sírj, de szüless e világra,
    Mert elhull, ki meg nem született.
    Élni bárhogy! ha ütnek, ha vernek,
    – plazmák éjén többé nincs remény –
    Annyi, mint egy zöldfillengős percet
    Elcsenni a világ szekerén.
    A gyönyört, mint friss retket ropogtasd
    És kacagj, míg felkoncol a kés!
    Bármi szörnyű, mit az élet oszthat,
    Százszor szörnyűbb az, ha sosem élsz.

    Szerencsefia, ki megszülethet.
    Banyakézben titkos kártyalap:
    Ha kihúzod, a játszmát te nyerted,
    Hetedhétország királya vagy!
    S ha bódít a zselnice-igézet,
    A semmi s a minden mámora,
    Ujjongással tölt el puszta léted,
    Csodák közt e legnagyobb csoda!
    S ha nem ütnek arcul az egekben,
    Gőgödben a földet meg ne vesd:
    Egy az élet, és kis híján egy sem,
    A véletlen adta csak neked.

    Hamvadás helyett, ó, hidd a lángot,
    Pitypangok tövébe leborulj.
    A mindenségnek ne sokat rimánkodj,
    Fölé pattanj s gyűrd le szilajul!
    Ne acsarkodj sohasem a sorsra,
    Szíved ha kíntól megszakad,
    Mint a koszos, a toprongyos Zorba,
    Tánccal ünnepeld meg gyászodat!
    A fekete macskának is hála,
    Kikre csak rút pillantás jutott,
    Illesse a dinnyehéjt is hála,
    Talpad amin néha megcsúszott.
    S a gyötrelmek gyötrelmének is hála,
    Hiszen az is több a semminél,
    Hálád még a balsorsot is áldja,
    Mert a balsors is – jobb a semminél.

    Forrás: Grigassy Éva fordítása

  • Vlagyimir Viszockij: Lírai dal

    Itt reszketve lehajlik a fenyőág,
    Itt félőn csicsereg a madár,
    Lakhelyed bűvös erdő, vadon világ,
    Melynek foglya vagy régóta már.

    Fonnyadhat a szárító szélben a vadmeggy,
    S hullhat tőlem orgona virága,
    Magammal viszlek, bármi legyen is, mindegy,
    Dallamoktól zengő palotába.

    Boszorkák ezer éves birodalma,
    Mindentől rejtő ősi vadon,
    Úgy hiszed, nincs szebb e helynél számodra,
    Mely titkot őriz lépten-nyomon.

    Ha reggelenként szomjazik is az erdő,
    Vagy a hold felhőkkel szembeszállna,
    Akkor is elviszlek egy tengerre néző,
    Napsugaras, fényes palotába.

    Mikor, mely napján, óráján az évnek,
    Merészkedsz ki hozzám csendesen,
    Hogy karjaimban vigyelek el téged,
    Oda, ahol nem lel ránk senki sem?

    Elviszlek innen, ugye te is szeretnéd –
    Csak nem volt hiába minden érted?
    Ha meg ékes lakhelyünk már másokat véd,
    Édeni lesz kis kunyhóm is véled.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Vjacseszlav Ivanov: Gli spiriti del viso

    A szemnek lelke van. Nem fon be minden
    Virágot koszorúba, ám melyet
    Letépett, emlékezetével egy
    Fonatba fonja. S így ítél: Igen, Nem.

    Bár eltorzult, megtört a fény a szemben,
    Illat-lapokból kristályt épített.
    Néz: hallgatásával üzen neked.
    De álma távol tágasabb teret lel.

    Mint hegy köde, mely lelkedre borul.
    A látszat álmában megigazul.
    És hárfáival azt hirdeti nékem,

    Hogy boldog fényben, harmatban a rét,
    Hogy elválások összhangja az ég,
    Hogy a világ a tűrő isten képe.

    Forrás: Lélektől lélekig

    Kattints a címre a teljes vershez!

  • Szergej Jeszenyin: Vádlón ne kutass a szívemben

    Vádlón ne kutass a szívemben,
    megvetlek örökre, ma lásd,
    de imádom a fényt a szemedben
    s a ravasz hitetést, a csalást.

    Holtként kiterülve lefekszel,
    s kérdőn hajolok föléd:
    a róka halált így színlel
    s ragadoz hollócsemetét.

    De ki bánja? Ölelj: sose félek.
    Hamis úgyis e vad lobogás.
    Lelkem viharedzett lélek,
    sokat érte goromba csalás.

    Nem téged imádlak, drága,
    csak árny vagy, echo-zene:
    arcodban a más arc álma,
    akinek csoda-kék a szeme.

    Az a másik tán sose jámbor,
    s látszatra – ki tudja? – hideg,
    de a léptei fénysugarától
    lelkem zuhatagja remeg.

    Ilyet árnyba, tudom, sose vonhatsz,
    s elmégy, ha akarsz, ha nem.
    Te még befelé se mondasz
    hazugságot szelíden.

    Megvetlek téged örökre,
    de végül is ezt rebegem:
    ha a menny s a pokol nem lenne,
    kitalálnánk, hogy legyen.

    Weöres Sándor fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Andrej Belij: A száműzött

    M. I. Szizovnak

    Elhagytam városom örökre,
    Dübörgéstől, zajoktól rettegek.
    Még messziről, rengőn-röhögve,
    Csúfolnak gúnyolódók engemet.

    Ottan az öröklétről szóltam –
    És kövekkel dobáltatok ti meg.
    Múló rohamban rángva nyomban
    Kinevettétek szenvedésemet.

    Elhagylak, száműzötten mától, –
    Szabadságomat nem köthetitek.
    Futok – meggörbült, sápadt vándor –
    Aranyló búzatáblák, köztetek.

    Zsombékokon, rozsföldre érve,
    Futok a síkon át, a téres réteken.
    A kék búzavirág elébe
    A földre hajtom őszülő fejem.

    Gyöngéd virág, te érints engem,
    Hullasd rám, hullasd kristályharmatod!
    Megnyugszik lázban égő lelkem,
    Gyötrelmek-ülte lelkem is amott.

    Az alkony szégyenkezve gyújtja
    Gyöngyház-szivárvány, rózsás sávjait.
    S a lomha szellő fújja-fújja
    Hajam ezüstlő-őszes szálait.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Jevgenyij Jevtusenko: Kékróka monológja egy alaszkai prémállattenyésztő telepen

    A színem kék, a telep színe szürke.
    s mert halált hoz rám az, hogy kék vagyok,
    a dróthálók mögött körözve
    nem vígasztal, ha prémem felragyog.
    És vedlek. Boldogan vetném le énem,
    s dühöngve, mert kopasznak lenni jó,-
    de bőrömön átüt, fröcskölve, kéken,
    és szikrázik, vakít, akár a hó.
    Vonítok hát, borzongva egyre fújom
    a harsonát, a Végítéletét:
    vagy örökös szabadság lenne jussom,
    vagy legalább örökre vedlenék.
    Egy látogató úr felvette bambán
    magnetofonra vonító szavam.
    Kerülne ő ide, sokért nem adnám,
    s vonítana, akárcsak jómagam.
    Szegény szívem, szenvednék már ki végre-,
    padlóra küld, de ott megóv sorom.
    Menekülnék, de itt születtem, s e
    honi Dachauból nincs kiút, tudom.
    Egyszer, hogy romlott hallal jól belaktam,
    láttam az ajtón nyitva a retesz,
    s a csillagos éj vonzott, s én hivatlan
    rászabadultam, hittem, könnyű lesz.
    Körös-körül a hóbuckás Alaszka,
    s én, mint az őrült, mint kit pestis űz,
    száguldottam, csillagokat harapva,
    s táncolt tüdőm, gyúlt bennem ősi tűz.
    Szemembe holdezüst szikrái szálltak.
    S hogy vezetőmnek szegődött a Hold,
    láttam, az ég nem négyzetekből áll csak,
    mint ketrecemre hulló csonka bolt.
    Hemperegtem a hóban. Örömömben
    fákkal fecsegtem. Tetszett a vadon.
    S a hó nem félt szivárványlani körben
    és versenyt kéklett velem szabadon.
    De elfáradtam. Viharok cibáltak.
    Sebzett mancsaim kikezdte a fagy,
    és nem volt senki társnak és barátnak.
    Rabság szülötte lásd be, gyenge vagy.
    Ki ketrecben született – ketrecért sír,
    s borzadva fogtam fel, hogy szeretem
    a biztonságos dróthálót, s a mundir-
    szürke telepet, mely szülőhelyem.
    És visszatértem, szánalmas-leverten,
    de hogy retesz csikordult, bűntudat
    helyett keserű vád gyötört, s e percben
    tudtam, a honvágy gyűlöletbe csap.
    Igaz, változtak az idők azóta.
    Korábban zsákbafojtás volt divat.
    Ma tiszta már és vértelen a munka,
    s kit áram üt, nem kínlódik sokat.
    Nézem az eszkimó nőt, aki gondoz.
    Becézve siklik keze hátamon,
    s tarkóm vakarja ujja – ért javamhoz,
    érző szemében mégis fájdalom.
    Hiszen szeret, nem hagy éhezni, fázni,
    dajkám, táplálóm, orvosom e nő,
    de kötelessége is rám vigyázni,
    s tudom felad, ha eljön az idő.
    Panaszos-szépen suttog, símogat majd
    és drótot dug szájamba, s könnyezik…
    Gyalázat ez! Hozzám bújik, ha sóhajt:
    külön hóhérnak kéne lenni itt!
    Ó, büszke őseim, áldott naivság!
    Az én szemem rabsors nyitotta föl.
    Ki táplál – szolgálom. A többi hívság.
    És aki símogat – majdan megöl.

    Forrás: Kedvesch versek

  • Szergej Jeszenyin: Aranylik, őszül

    Aranylik, őszül már a nyíres, hallgat
    a levél-nyelven suttogó liget.
    S a szomorúan messzehúzó darvak
    nem intenek már vissza senkinek.

    Mért intenének? Száz úton csatangol
    az ember: megtér, s útrakél megint.
    A kenderáztató az elmenőkre gondol,
    sötét tükrébe széles hold tekint.

    Állok magamban ősztarolta réten.
    Elring a széllel a darúcsapat.
    Víg ifjuságom tájait idézem,
    de nem sajnálom, ami ottmaradt.

    Nem sajnálok sok szertegurult évet,
    se lelkem habzó virágfürtjeit.
    Kint őszi berkenyék máglyái égnek,
    de fáradt lángjuk senkit sem hevít.

    Lobog a bokrok piros bóbitája,
    csak sárgulnak, de élnek a füvek.
    Mint vetkező fa lombjait dobálja,
    bágyadt szavakat ejtek-pergetek.

    S ha szavaim az idő elsöpörte,
    lom lesz belőlük, száraz garmada,
    mondjátok így: elhallgatott örökre
    az arany nyíres szép levél-szava.

    Rab Zsuzsa fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig