Címke: orosz költő

  • Vjacseszlav Ivanov: Gli spiriti del viso

    A szemnek lelke van. Nem fon be minden
    Virágot koszorúba, ám melyet
    Letépett, emlékezetével egy
    Fonatba fonja. S így ítél: Igen, Nem.

    Bár eltorzult, megtört a fény a szemben,
    Illat-lapokból kristályt épített.
    Néz: hallgatásával üzen neked.
    De álma távol tágasabb teret lel.

    Mint hegy köde, mely lelkedre borul.
    A látszat álmában megigazul.
    És hárfáival azt hirdeti nékem,

    Hogy boldog fényben, harmatban a rét,
    Hogy elválások összhangja az ég,
    Hogy a világ a tűrő isten képe.

    Forrás: Lélektől lélekig

    Kattints a címre a teljes vershez!

  • Szergej Jeszenyin: Vádlón ne kutass a szívemben

    Vádlón ne kutass a szívemben,
    megvetlek örökre, ma lásd,
    de imádom a fényt a szemedben
    s a ravasz hitetést, a csalást.

    Holtként kiterülve lefekszel,
    s kérdőn hajolok föléd:
    a róka halált így színlel
    s ragadoz hollócsemetét.

    De ki bánja? Ölelj: sose félek.
    Hamis úgyis e vad lobogás.
    Lelkem viharedzett lélek,
    sokat érte goromba csalás.

    Nem téged imádlak, drága,
    csak árny vagy, echo-zene:
    arcodban a más arc álma,
    akinek csoda-kék a szeme.

    Az a másik tán sose jámbor,
    s látszatra – ki tudja? – hideg,
    de a léptei fénysugarától
    lelkem zuhatagja remeg.

    Ilyet árnyba, tudom, sose vonhatsz,
    s elmégy, ha akarsz, ha nem.
    Te még befelé se mondasz
    hazugságot szelíden.

    Megvetlek téged örökre,
    de végül is ezt rebegem:
    ha a menny s a pokol nem lenne,
    kitalálnánk, hogy legyen.

    Weöres Sándor fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Andrej Belij: A száműzött

    M. I. Szizovnak

    Elhagytam városom örökre,
    Dübörgéstől, zajoktól rettegek.
    Még messziről, rengőn-röhögve,
    Csúfolnak gúnyolódók engemet.

    Ottan az öröklétről szóltam –
    És kövekkel dobáltatok ti meg.
    Múló rohamban rángva nyomban
    Kinevettétek szenvedésemet.

    Elhagylak, száműzötten mától, –
    Szabadságomat nem köthetitek.
    Futok – meggörbült, sápadt vándor –
    Aranyló búzatáblák, köztetek.

    Zsombékokon, rozsföldre érve,
    Futok a síkon át, a téres réteken.
    A kék búzavirág elébe
    A földre hajtom őszülő fejem.

    Gyöngéd virág, te érints engem,
    Hullasd rám, hullasd kristályharmatod!
    Megnyugszik lázban égő lelkem,
    Gyötrelmek-ülte lelkem is amott.

    Az alkony szégyenkezve gyújtja
    Gyöngyház-szivárvány, rózsás sávjait.
    S a lomha szellő fújja-fújja
    Hajam ezüstlő-őszes szálait.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Jevgenyij Jevtusenko: Kékróka monológja egy alaszkai prémállattenyésztő telepen

    A színem kék, a telep színe szürke.
    s mert halált hoz rám az, hogy kék vagyok,
    a dróthálók mögött körözve
    nem vígasztal, ha prémem felragyog.
    És vedlek. Boldogan vetném le énem,
    s dühöngve, mert kopasznak lenni jó,-
    de bőrömön átüt, fröcskölve, kéken,
    és szikrázik, vakít, akár a hó.
    Vonítok hát, borzongva egyre fújom
    a harsonát, a Végítéletét:
    vagy örökös szabadság lenne jussom,
    vagy legalább örökre vedlenék.
    Egy látogató úr felvette bambán
    magnetofonra vonító szavam.
    Kerülne ő ide, sokért nem adnám,
    s vonítana, akárcsak jómagam.
    Szegény szívem, szenvednék már ki végre-,
    padlóra küld, de ott megóv sorom.
    Menekülnék, de itt születtem, s e
    honi Dachauból nincs kiút, tudom.
    Egyszer, hogy romlott hallal jól belaktam,
    láttam az ajtón nyitva a retesz,
    s a csillagos éj vonzott, s én hivatlan
    rászabadultam, hittem, könnyű lesz.
    Körös-körül a hóbuckás Alaszka,
    s én, mint az őrült, mint kit pestis űz,
    száguldottam, csillagokat harapva,
    s táncolt tüdőm, gyúlt bennem ősi tűz.
    Szemembe holdezüst szikrái szálltak.
    S hogy vezetőmnek szegődött a Hold,
    láttam, az ég nem négyzetekből áll csak,
    mint ketrecemre hulló csonka bolt.
    Hemperegtem a hóban. Örömömben
    fákkal fecsegtem. Tetszett a vadon.
    S a hó nem félt szivárványlani körben
    és versenyt kéklett velem szabadon.
    De elfáradtam. Viharok cibáltak.
    Sebzett mancsaim kikezdte a fagy,
    és nem volt senki társnak és barátnak.
    Rabság szülötte lásd be, gyenge vagy.
    Ki ketrecben született – ketrecért sír,
    s borzadva fogtam fel, hogy szeretem
    a biztonságos dróthálót, s a mundir-
    szürke telepet, mely szülőhelyem.
    És visszatértem, szánalmas-leverten,
    de hogy retesz csikordult, bűntudat
    helyett keserű vád gyötört, s e percben
    tudtam, a honvágy gyűlöletbe csap.
    Igaz, változtak az idők azóta.
    Korábban zsákbafojtás volt divat.
    Ma tiszta már és vértelen a munka,
    s kit áram üt, nem kínlódik sokat.
    Nézem az eszkimó nőt, aki gondoz.
    Becézve siklik keze hátamon,
    s tarkóm vakarja ujja – ért javamhoz,
    érző szemében mégis fájdalom.
    Hiszen szeret, nem hagy éhezni, fázni,
    dajkám, táplálóm, orvosom e nő,
    de kötelessége is rám vigyázni,
    s tudom felad, ha eljön az idő.
    Panaszos-szépen suttog, símogat majd
    és drótot dug szájamba, s könnyezik…
    Gyalázat ez! Hozzám bújik, ha sóhajt:
    külön hóhérnak kéne lenni itt!
    Ó, büszke őseim, áldott naivság!
    Az én szemem rabsors nyitotta föl.
    Ki táplál – szolgálom. A többi hívság.
    És aki símogat – majdan megöl.

    Forrás: Kedvesch versek

  • Szergej Jeszenyin: Aranylik, őszül

    Aranylik, őszül már a nyíres, hallgat
    a levél-nyelven suttogó liget.
    S a szomorúan messzehúzó darvak
    nem intenek már vissza senkinek.

    Mért intenének? Száz úton csatangol
    az ember: megtér, s útrakél megint.
    A kenderáztató az elmenőkre gondol,
    sötét tükrébe széles hold tekint.

    Állok magamban ősztarolta réten.
    Elring a széllel a darúcsapat.
    Víg ifjuságom tájait idézem,
    de nem sajnálom, ami ottmaradt.

    Nem sajnálok sok szertegurult évet,
    se lelkem habzó virágfürtjeit.
    Kint őszi berkenyék máglyái égnek,
    de fáradt lángjuk senkit sem hevít.

    Lobog a bokrok piros bóbitája,
    csak sárgulnak, de élnek a füvek.
    Mint vetkező fa lombjait dobálja,
    bágyadt szavakat ejtek-pergetek.

    S ha szavaim az idő elsöpörte,
    lom lesz belőlük, száraz garmada,
    mondjátok így: elhallgatott örökre
    az arany nyíres szép levél-szava.

    Rab Zsuzsa fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Jevgenyij Jevtusenko: A lelked szobája

    Ki tud legyőzni téged,
    tündérlányát a télnek?

    Te bűvösen ragyogsz,
    de hűvösen rajongsz!

    Megfagyasztottad lelked:
    mindenütt dér dereng.
    Megszakasztod a lelket:
    ki belép, didereg.

    Parancsolod: legyen jég
    s mindent fagyasszon át,
    s telerakod – legyen még
    díszesebb – mint szobát

    csecsebecsékkel,
    s lehet, mindegyik szép
    csiszolt és drága ékszer –
    nekem mindegyik: jég.

    Nem moccan ott a lég.
    Virág
    nincs
    ott.
    Mint tömör, sima jég
    a parkett csillog.

    Valahol: utcalárma –
    Parázs nap tündököl fenn.
    Itt –
    zongora szén-szárnya
    s jég-higany a tükörben.
    Itt égő nap sosem vakít.
    Itt lámpa fénye csöppen.
    Csillár
    álmos jégcsapjai
    csüngenek csöndben.

    De én mást akarok: lármát,
    emberek zsivaját.
    E szörnyű jég-szoba árnyát
    nem bírom ki tovább.

    Fáradt ez a lélek, fázik,
    s csak gyötri önmagát.
    Kincsekkel rakva rogyásig
    és csupa pusztaság.

    Képes Géza fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Leonyid Martinov: Te, nélkülem

    Te,
    nélkülem,
    füst vagy csak, lángtalan.
    Te,
    nélkülem,
    nem vagy csak láncszem, egy
    nagy fénylő lánc néma szeme, melyet
    magában mélybe nem eresztenek:
    horgot fölvonni azzal nem lehet.
    Te,
    utánam is
    élhetsz, társtalan
    mint az éj, ha a nappal odavan
    s fönt csak beteg
    csillagsereg
    remeg.
    Visszhangom!
    Éjt-nap mondd, mint magam:
    te,
    nélkülem,
    füst vagy csak, lángtalan!

    Illyés Gyula fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ivan Bunyin: Egyedül

    Eső szemereg, fut a szél,
    borzong a ködös tavi sík.
    Az élet a télbe alél,
    nem ébred a kert tavaszig.
    Zord villa. Társtalan élet.
    Festek. Sír a szél, besötétlett.

    Itt jártál tegnap, igen.
    Láttam: szemeden unalom.
    De társnak hitt a szívem
    a csapzott alkonyaton.
    Eh, menj hát! Istenem áldjon!
    Majd tűröm téli magányom.

    Még tegnapi köd gomolyog,
    ma is csupa sár a mező.
    Tornácom előtt a nyomod
    elmosta az őszi eső.
    Csak nézek a ködbe. Hiányzol
    e puszta, e szürke világból.

    Lehetne kiáltani még:
    „Jőj vissza, nehéz egyedül!”
    De a múlt neki már nem elég,
    elhagy, ha a szíve kihűl.
    Iszom. Tüze húny a parázsnak…
    Egy hű kutya kellene társnak.

    Forrás: Lélektől lélekig

    I

  • Szergej Jeszenyin: A kék tűzeső

    A kék tűzeső hamu lett.
    Lemondtam a kóborlásról.
    Legelőször most szeretek,
    búcsúzva duhajkodástól.

    Kívántam a bort, a leányt
    s mi voltam? Elgazosult kert.
    De most az ivást-mulatást megutáltam:
    rontja az embert.

    Csak téged lássalak én,
    az örvényt barna szemedben.
    Ne bolyongj a múlt sűrűjén,
    ne lakjék más a szívedben.

    Te finom-suhanású leány,
    makacs szíved érti-e végre:
    a csibész szeretni tud ám!
    És engedelmes a vére!

    Fene mind az ivó-helyeket,
    verset sem írok, ha kívánod;
    simogatnám lágy kezedet
    s hajadat, mint őszi virágot.

    Örökre nyomodba megyek,
    itthon, vagy akárhova, távol…
    Legelőször most szeretek,
    búcsúzva duhajkodástól.

    (Weöres Sándor fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szergej Jeszenyin: Dűlők álmodnak

    Dűlők álmodnak piros alkonyokról,
    bokrok tövén kék kutat ás a köd.
    Kunyhó-anyóka csend-kenyeret morzsol,
    tűnődve rágja ajka, a küszöb.

    Az őszi fagy szelíd még és szemérmes,
    szérűskert alján lopva lépeget.
    Kéklő ablakból szöghajú legény les
    surrogva szálló seregélyeket.

    Zöld füstöt ont a kémény langyos kelyhe,
    veresen izzik a kemence-mély.
    Kutatva jár a szél, sehol se lelve
    valakit, akit elnyelt rég az éj.

    Valaki elment. Cserjés sűrűjében
    nem jár zörögve csorbult lomb alatt.
    Sóhaj szakad fel, útrakél az éjben,
    s egy borzas bagoly csőrén fennakad.

    A csend sűrűl, már sunnyadoz a pajta,
    deres út hímzi a síkos mezőt.
    Zizegve sír a vékony árpaszalma
    el-elbólintó tehénkék előtt.

    Forrás: műfordítás – magyar versgyűjtemények