https://verskucko.com

Címke: orosz

  • Nyikolaj Gumiljov: Káin utódai

    Nem hazudott a bús-szigoru szellem,
    Kinek a hajnalcsillag ad nevet,
    Mondván: „Ezen gyümölcstől istenek
    Lesztek, s mit számít büntetés a mennyben.”

    Ifjaknak megnyílt minden út a térben,
    Az agg tilos dologba foghatott,
    A szűz érett gyümölcsöket kapott,
    És egyszarvú bújt hozzá hófehéren.

    De mért hajlunk meg elgyengülve mi,
    És hisszük, elfelejtett Valaki,
    A hajdani kísértéstől riadtan,

    Ha akaratlanul két gyenge ágat,
    Fűszálat, két botocskát, zsenge szárat
    Egy kéz egymásra tesz kereszt alakban?

    Fordította: Baka István

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Arszenyij Tarkovszkij: Fel-felriad az alvó

    Fel-felriad az alvó,
    A sötétbe fülel.
    A harmadik kakas szólt,
    A virradat közel.

    Felül a vén az ágyban,
    A vaságy nyikorog.
    Mint Pilátus korában,
    A föld is úgy forog.

    A szívébe miféle
    Bosszúság vájt fogat?
    Bánkódni, mondd, mivégre –
    Talán Péter miatt?

    És nékem e világon
    Ki volt a drága, szent?
    Kit tagadott meg álmom,
    Amíg az éj letelt?

    Rést a hajnali ködbe
    A kakas szava vág,
    Elröppen messzeföldre
    Völgyön, hegyormon át.

    Baka István fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Joszif Brodszkij: Odüsszeusz Télemakhosznak

    Télemakhoszom,
    　　　　　　　Trója ostroma
    már véget ért. Nem emlékszem, ki győzött.
    Talán a görögök, hisz ennyi hullát
    mi, görögök, hagyunk csak idegenben…
    És mégis, a hazafelé vivő út
    túl hosszú lett számomra, mintha csak
    Poszeidón, míg ott vesztegettük az
    időt, a távot megnyújtotta volna.
    Így hát nem is tudom, hová vetődtem,
    milyen vidék ez. Egy koszos sziget,
    viskók, bozótok, disznóröfögés,
    egy elvadult kert, valami királyné,
    fű és kövek… Kedves Télemakhosz,
    egyik sziget olyan, akár a másik,
    ha túl soká bolyongsz már, és agyad
    hullámszámlálgatástól kótyagos lett,
    a szennyes láthatártól könnyezik
    szemed, s a víz füled bedugaszolja.
    Nem emlékszem, hogy végződött az ostrom,
    és nem tudom már, hány éves lehetsz.
    Nőj nagyra, Télemakhoszom! Csupán
    az istenek tudják, találkozunk-e.
    Már nem vagy az a kisded, ki előtt
    igavonókat fékeztem meg egykoron.
    Ha Palamédész nem jön, együtt élnénk.
    De tán igaza volt, mert nélkülem
    az oidipuszi vágyak elkerültek,
    és álmaid se bűnösek, fiam.

    Baka István fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Joszif Brodszkij: Kedvesem, ma késő este…

    Kedvesem, ma késő este kiléptem a parti sétányra a házból
    friss levegőt szívni, amely az óceán lehelete.
    Az égi karzaton az alkonyat kínai legyezője lángolt,
    és felhő tornyosult, akár egy hangversenyzongora fedele.

    Negyedszázada rajongva szeretted a finn késeket s pipákat,
    tusrajzokat csináltál, egy kicsit énekelni tanultál,
    szórakoztál velem; de azután egy vegyészmérnök lett a társad,
    és, a leveleidből ítélve, rémesen elbutultál.

    Most vidéki templomokban látnak téged és a közös barátok
    gyászszertartásain – ők már tömött sorokban
    távoznak; s én örülök, hogy a földön vannak távolságok:
    felfoghatatlanabbak, mint ami kettőnk között van.

    Kérlek, félre ne érts! A hangoddal, testeddel és neveddel
    már semmi sem köt össze, bár még egyik sem halott,
    de minimum egy élet kéne még, hogy egy életet elfeledjen
    az ember. S nékem ez az osztályrész jutott.

    Szerencsés vagy te is: ily ránctalannak, ifjú-szertelennek
    mi más őrizhetne meg, talán csak a fotográfia.
    Mivel az emlékezettel szemben az idő vereséget szenved.
    Rágyújtok, orromban az apály rothadásszaga.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Joszif Brodszkij: Egy zsarnokra

    E kávéházba járt: itt görnyedett;
    civilben még – kopott posztókabátban.
    Később a jámbor törzsvendégeket
    lecsukta mind, a világkultúrával
    így végzett, bosszút állt (nem rajtuk ám,
    csak az Időn), mert nem volt rangja, pénze,
    unatkozott, s a huszonegyezésben
    játékot veszített egymás után.

    Nem élte túl a bosszú az Időt.
    Most zene harsog, tréfákon derülnek
    az emberek nyüzsögve. Ám előbb
    körülsandítanak, mikor leülnek.

    Körül matt műanyag, nikkel vakít;
    brómnátriumszagú a sütemény is.
    Záróra tájt, színházból jőve, mégis
    – inkognitóban bár – őt látjuk itt.

    Felpattan mind, amikor ő belép.
    Ki kötelességből, ki az örömtől.
    De ő egy csuklómozdulattal rögtön
    leinti őket: ennyi épp elég.

    Kávéját issza – jobb, mint hajdanán,
    elterpeszkedve perecet ropogtat,
    oly finomat, hogy dicsérnék talán
    ők is, ha feltámadnának a holtak.

    Baka István fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Joszif Brodszkij: A fenevad helyett

    A fenevad helyett ketrecbe engem zártak,
    a barakkfalra ráégettem szöggel, mennyit kaptam,
    ruletteztem a tengerparti nyárban,
    ebédeltem az ördög tudja, kivel, frakkban.
    Gleccserről a világ felét szemügyre vettem,
    háromszor elmerültem, szétcincáltak kétszer.
    Elhagytam az országot, ahol születtem.
    Városnyi ismerős feledte el, hogy éltem.
    Kószáltam a sztyeppen, mely a hunokra emlékezik tán,
    azt hordtam ott, mi most van épp divatban,
    vetettem rozst, kátránypapírral fedtem be a pajtát,
    és bor helyett csak száraz vizet ittam.
    Az őrök sötét pupillái álmaimba visszajárnak,
    héját is megrágtam a száműzetés kenyerének,
    torkom minden hangot kiadhatott, mi nem kiáltás;
    suttogni kezdtem hát. Most vagyok negyvenéves.
    Mit mondhatok az életről? Hogy hosszúnak találtam.
    Amivel szolidáris vagyok, az a bánat.
    De míg agyaggal nem tömik tele a számat,
    ajkaim másra nem nyitom, csak a köszönet szavára.

    Baka István fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Joszif Brodszkij: Majdnem elégia

    Hajdan a Tőzsde-oszlopsor alá
    futottam, az eső végét kivárni.
    S azt hittem, hogy isteni adomány.
    S talán nem tévedtem nagyot. Akármi
    ért akkor, boldog voltam. Angyalok
    szolgája, vámpírokkal hadakoztam.
    A szép leányt, ki kecsesen futott
    a lépcsőn, úgy lestem, oly izgatottan,
    mint Jákob.

    Ám ez többé tán soha
    nem térhet vissza. Elrejtőzött. Mégis
    kérdőjel nélkül írom fel: „hova”,
    az ablakon kinézegetve én is.
    Most szeptember van. Előttem a kert.
    A távolban a mennybolt dübörög még.
    A sűrű lomb közt éretten a körték,
    mint férfiú-jelképek függenek.
    És szendergő elmémbe, mint sivár
    konyhájába a kapzsi rokonoknak,
    csupán a zápor hangja lopakodhat:
    nem zene még, de nem is lárma már.

    Baka István fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Joszif Brodszkij: Elégia

    Drága barátnőm, ugyanaz a kocsma.
    Ugyanazok a giccsek a falon,
    ugyanazok az árak. Tán a bor jobb?
    Nem hiszem; az se lett se jobb, se rosszabb.
    Fejlődés nincs, de éppen ez a jó.

    A postajárat pilótája, mint egy
    bukott angyal, vodkát vedel magában.
    Múltat idézőn megindítanak
    a hegedűk. Az ablakon tetők
    derengenek be szüzesség-fehéren.
    Harangok zúgnak. Besötétedett.

    Miért hazudtál? És fülem miért nem
    különbözteti már meg az igaztól
    a hazugságot? Új szavakra vágyom,
    miket te nem tudsz – tompa, idegen
    szavakra, ám azokra is csak a
    te fénylő hangodon, mint azelőtt.

    Baka István fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Vlagyimir Viszockij: A sérelem idővel mulandó

    A sérelem idővel mulandó –
    Emléke az emberben elhamvad,
    Az én bánatom, mint örök hó –
    Nem olvad, nem olvad.

    Nyáron sem olvad – rekkenő
    Déli hőségben,
    Érzem: velem tart, mint örök kísérő
    Az életemben.

    Fordította: Viczai Péter

    Forrás: Lélektől lélekig

  • V. Viszockij: Inohogyec, avagy a máshogy-mén dala

    Szökdelek, de más, ahogy szökellek,
    Dombon, éren, harmatos mezőn.
    Úgy futok, hogy Máshogynak neveznek –
    Így vagyok magam: különbözőn.

    Hátamat gyötörte úri kény,
    Oldalam remeg, ha víz borít.
    Jó, futok, de ménesemmel én –
    Zabla és nyereg, jaj, undorít!

    Vívni kell, ma rám köszönt a vad nap,
    Vágta lesz, de semmiképp egál,
    Mind a Máshogy-ménre, rám fogadnak,
    Bárha én futok, zsokém zihál.

    Sarkantyúja véresen kemény,
    És a publikum röhög, vonyít.
    Jó, futok, de ménesemmel én –
    Zabla és nyereg, jaj, undorít!

    Nem! Aranyhegyekbe mégse túrhat!
    Mind előttem ér a célba majd.
    Megkeserli még a sarkantyúkat,
    Visszalassulok, hiába hajt!…

    Startharang! Zsokém fölül, „helyén”,
    Érzi, győzni fog, s nagyot szakít.
    Futni kék a ménesem füvén,
    Zabla és nyereg ott nem szorít!

    Hogy merem? Miért teszem? Nem értem –
    Ellenségem ő! De mint lökött,
    Nem bírom magam lefogni mégsem,
    Nem tudok befutni más mögött.

    Egy maradt nekem, csak egy poén:
    Úgy dobom hanyatt, hogy felnyerít,
    S jót futok, mint ménesen füvén –
    Árva nyerge még fel is derít.

    Én beértem, ő aligha kullog,
    Kátyun és eláztatott mezőn.
    Rólam elmaradt a „Máshogy”-billog,
    Győzni kellett, nem-különbözőn.

    Fordította: Marosi Lajos

    Forrás: Lélektől lélekig