Ez szomorú ősz lesz.
Hol vagy Anna? Milyen volt a csókod?
Bánatórák, ó az én időm ez,
Bágyadt rózsák, ez szomorú ősz lesz!
Csókolom a lelked.
Hol vagy Anna? Milyen volt a könnyed?
Régi könnyek, te már elfeledted,
De én értük csókolom a lelked!
Látni szeretnélek.
Hol vagy Anna, vezet-e út hozzád?
Visszatérjek? Ó be nagyon félek,
Megölnétek, százszorszép emlékek!
Forrás: MEK
Az ősz teríti dús, rőt szőnyegét
A nyár halott vállára csöndesen.
Én kedvesem, én hűtlen kedvesem,
Te hallod-e a hervadás neszét?
Hajadnak bársonyát zilálja-e
Az elmúlásnak dúdoló szele
És a halál hűvös lehellete
Az ajkad bíborát csókolja-e?
Vagy rajtad nem fog a szörnyű varázs,
Mely minden szépség átka erre lenn
S megvéd minden rontástól énekem,
Ez örök vágyból szőtt tündérpalást?
Forrás: MEK
Köd borong; száll a daru
zúgva fenn az égen;
száll s meleg hazát keres
déli messzeségen;
néki ott virít a hon,
hol nincs tél az ormokon.
Sárga a virágbokor,
a lomb hervadandó;
a mit látsz, oh föld fia,
hamvatag, mulandó.
Gyarló létből a kebel
jobb hazába esdekel.
Szív, beteg szív, itt az ősz;
lombjaid lehulltak,
s többé földileg neked
ők ki nem virúlnak;
de ne szálljon bú reád:
lelsz te is majd más hazát.
Forrás: magyar-versek.hu
Könnyelmű, bolondos fajta vagyunk.
De októberben nagyon félünk.
Sápadt az arcunk, fátylas a szemünk
s begyújtjuk a lobogó nagy tüzet.
Gyümölcsök helyett kis szobánkban
a polcokra meséket rakunk,
duruzsoló, piros, érett meséket:
fehér időkre kellenek.
Gondjainkkal megtömjük a kályhát,
– hiszen annyi van, annyi van! –
rövidke négy hónapig, öt hónapig
bizton eltartanak.
Vacogva megcsókoljuk egymást.
Aztán egy egész lompos fenyő-erdőt
húzunk magunkra takarónak:
Téli álomra térünk.
Forrás: Magyar Kurír
Egy délután a zajtól messze szöktem,
s az életemet mentem kipihenni
a Házsongárdi öreg temetőben.
Ősz volt. Halálos. Lomb-hullásos. Szent.
Olyan lélek-csitító volt a csend:
a némaság és a néma ajkú holtak.
Akkor láttam: a fényvirágos álmok
amik a lelkem szent csodái voltak,
halottak lettek: néma ajkú holtak.
És éreztem: egyszer majd újra ősz lesz,
s a hervadásban meglassul a vérem,
akkor az őszt majd könyörögve kérem.
A holtaktól megirigylem az álmot,
s cserébe nyújtom minden álmomat
hogy én legyek az őszi csendtől áldott.
S meglátom majd: bűbájos álmaimmal
az életemet nagyon tele szőttem…
s megállok ismét kissé megpihenni
a Házsongárdi temetőben.
Forrás: Magyar Kurír
Dús őszi nap: talán ez az utolsó
S talán azért is oly szép. Bús remek.
Pereg az akác lombja és az orsó,
Sorsom orsója is gyorsan pereg.
A nap most ontja aranyát pazarlón,
Hogy megremeg e fényben a levél,
És néha szél jön, s csöndes viharzón
Aranyeső hull, haldokló, ledér.
Ó nap: te is búcsúzol már e tájról,
S tűnt nyári ünnepek fényét viszed,
A tarlón már szürkül az őszi fátyol,
S dérrel derűsek már a reggelek.
A csorda már a kora délutánban
Ballag haza, az árnyék egyre nő,
S az őszi rózsák hervatag hazája
Szelíden vár: a boldog temető.
Forrás: Szívzuhogás
Trágyaterítgető, töretlen nyugalomban
lombvesztő fáink közé az ősz ismét beloppan.
Enyésző levelek közt úgy elkékült a szilva,
mint asszony szemealja, ha bánatát kisírta,
s az árkos könnycsatornán leejtve minden terhet,
mozdítatlan dereng, örül, hogy megpihenhet.
E tárvahagyott szárnyú, nagy nyugalom az őszé,
de vaskörmét növeszti az ágakat verő szél,
s hiába látszik így ez, ahogyan van, öröknek,
eszelős-fekete óramutatók pörögnek,
s életed selyemszálát vert-konok kötelemmel
együtt orsózza föl egy forgó óratengely.
Könyökök, térdkalácsok kövülnek, hegyesednek,
sértetlen-szép vizek páncéllá hegesednek,
s ifjúságom a földbe ivódik, mint a hólé.
Csak tenyerem tarthatom fölibénk háztetővé,
összenőtt lélekkel véled életre-halálra,
gerendás ujjaimat fejeden összezárva,
s mert csillagvonzás húzott egymás szivére minket,
a rossz rólunk lefoszlik, mint Napról a tekintet,
s bár lelkünk megperzselődött lepkeszárny a lángban,
fogjuk egymás kezét e homloktalan világban,
s testedben kivirágzik, amit beléd leheltem,
a vérillatos vessző, könyörtelen szerelmem.
Forrás: PIM
Sírj, őszi vers… Sírj, mind a két szemem,
sírj, őszi koncert, zengő zeneverseny.
Most itt az ősz és én vagyok az ősz,
és régi bútól vemhes újra versem.
Beteg az arcom, beteg a dalom,
az elmúlást sápadva szomjazom,
az életet, mely már csak félig élet,
a hervadt holdat és a sírt,
s a hűs napot, mely a holdnál sötétebb.
Beteg vagyok, szépségektől beteg,
nem is vagyok más, egy beteg poéta.
Ha egyet nézek, elfakul a fény
és ferdül a nap, mint a hold karéja.
Ha kettőt nézek, hullik a levél,
és föltámad az, aki rég nem él.
Ha hármat nézek, az erdőn keresztül
szél száll és kiszakad a köd,
és a világ fázlódva összerezdül.
Most a ligetbe bolygok délután,
és úgy jövök meg, mint egy temetésrül,
talpig fekete gyászoló ruhám,
s vörös szemem a könnyektől sötétül.
Fekete kalap és egy lomha bot,
az útakon álmodva ballagok.
Levelük a fák az aszfaltra sírják,
és csengenek és zengenek
az utolsó neszek, az őszi trillák.
Forrás: MEK
Őszi éjszaka
izzik a galagonya
izzik a galagonya
ruhája.
Zúg a tüske,
szél szalad ide-oda,
reszket a galagonya magába.
Hogyha a Hold rá fátylat ereszt:
lánya válik,
sírni kezd.
Őszi éjszaka
izzik a galagonya
izzik a galagonya
ruhája.
Forrás: MEK
Hűvös és öreg az este.
Remeg a venyige teste.
Elhull a szüreti ének.
Kuckóba bújnak a vének.
Ködben a templom dombja,
villog a torony gombja,
gyors záporok sötéten
szaladnak át a réten.
Elhull a nyári ének,
elbújnak már a vének,
hűvös az árny, az este,
csörög a cserje teste.
Az ember szíve kivásik.
Egyik nyár, akár a másik.
Mindegy, hogy rég volt, vagy nemrég,
lyukas és fagyos az emlék.
A fákon piros láz van.
Lányok sírnak a házban.
Hol a szádról a festék?
Kékre csípik az esték.
Mindegy, hogy rég, vagy nemrég,
nem marad semmi emlék,
az ember szíve vásik,
egyik nyár, mint a másik.
Megcsörren a cserje kontya.
Kolompol az ősz kolompja.
A dér a kökényt megeste.
Hűvös és öreg az este.
