https://verskucko.com

Címke: ösztön

  • Majtényi Erik: Virágének

    Megyek utánad,
    jössz utánam,
    csupasz a vállad,
    csupasz a vállam,
    s akar a bőrre
    tapadó inget,
    cipeljük pőre
    kétségeinket,
    meg azt a terhes,
    meg azt az áldott,
    azt a keserves
    bizonyosságot.

    Szándék szándékot
    félve kerülget,
    karjatárt árnyék
    lopva feszül meg,
    szólsz botladozva,
    szólok dadogva,
    s legyűrnek félszeg,
    didergő félszek.

    Szempillád néha
    nyugtalan rebben,
    mint lüktetés a
    kötözött sebben,
    s szavunk a semmi
    rácsához koccan
    kétemeletnyi
    hűvös magosban.

    Valami lomha
    időtlenség
    süketen kongja
    ideges csendjét,
    és ebből a csendből,
    ösztönünk börtön-
    odvából feltör,
    feltör dübörgőn
    az a parázsló,
    magát veszejtő,
    meg nem bocsátó,
    el nem eresztő,
    eszelős, fojtott
    kényszerűség,
    vérünkbe oltott
    védtelen hűség,
    az a sikoltó,
    láncokat oldó,
    borzongó óhaj,
    sunyi, kegyetlen,
    emberi szóval
    nevezhetetlen,
    amitől félsz, és
    amitől félek,
    amiért élsz, és
    amiért élek.

  • Kormos István: Kannibál szerenád

    Szívem kitört minden karámból,
    elhagyott minden füves legelőt,
    szétrúgva a szerelem-hombár,
    morzsát a mézbe! zúzmara
    pöttyözte végig fekhelyem.

    Tűz falta föl a falakat,
    utak hátába kés csapódott,
    volt pestisforma nyavalyám,
    kár érted, zengte a mátyásmadár.

    De mégis mióta veled!
    nem-tudod-reggelben veled,
    a lelenc-nappalban veled,
    éjszaka kormában veled.

    Mert olyan sokat voltam éhes,
    lettem európai kannibál,
    a kézzel tördelt kődarab
    gyanutlan álmaidra száll.

    Szomjúságomat oltani
    tejfehér álmod föliszom,
    tested is derengő fehér,
    fogam közt morzsálló kenyér.

    Egy hullám ébrenlétre felvet,
    sikolt homlokom alatt melled,
    sugár-gerinced tündököl,
    tíz köröm szántja, tíz tüzes ökör.

    Sirályok szárnya: karjaid,
    de két lábad földre szorítva,
    dörmöghetem fölötted, árva:
    ne félj, ne félj, ne félj, ne félj.

    Keresztem lángol térdeden,
    erdőd a számtól harmatos,
    nem segít semmi ima rajtad,
    nem segít semmi ima rajtam.

    Teérted törtem ki minden karámból,
    minek hersegő füves legelők?
    nem vagyok mézbe keringő darázs,
    de élek: nem-tudod-reggel veled,
    a lelenc-nappalban veled,
    éjszaka kormában veled.

    Forrás: Szívzuhogás

  • Szécsi Margit – Ordas

    Foggal, villogóval, ki dús:
    tépi a létet, mind övé,
    mit vaksi vonzás, vak nyomás,
    kerengés sajtolt együvé.

    S hogy értelmetlen éhezés
    tanított ölni, nem titok:
    bolond volt, aki engemet
    a földre rászabadított.

    Ettem szerelmet, gondokat,
    vágyat, lobbantót, leverőt,
    görögtüzet, villámcsapást,
    csillagokat és temetőt,

    zokogó-nehéz muzsikát,
    táncot: forgósat, édeset,
    szíveket, pöffedt bűntanyát –
    így lettem mindig éhesebb.