Zárt kert nevelte fel. Futkoshatott.
De nem ismert erdő- és vadszagot.
Mióta nálunk – nappal láncon – él,
szimatolgatja: mit repít a szél.
Az erdő éle itt van túl, közel,
s ha rezzenést hall, élesen figyel.
S ha fenn kibukkanó őz ütne neszt,
a lánca csörren s orgonálni kezd.
Ijesztően zenél s egyhangúan.
Hallottam ilyent téli faluban,
ahol hegyháton, juhra-éhesen
feleselgettek ordasok lesen.
Tudom: torkából farkas-ős üvölt,
aki szarvast vágott le s őzet ölt.
Forrás: Lélektől lélekig
Ma félek a holdtól,
e sárga koboldtól,
félek.
Kísérteni feljött.
Körötte a felhők
állnak.
Olyan buta-bámész,
bandzsítva reám néz,
némán.
Jaj, mindenem elhagy.
Oly végtelenül-nagy
a föld.
Meg is halok, érzem.
Reggel hideg ércen
fekszem.
Birkózzak a holddal?
Sötét a hegyoldal
alja.
Zsákutca tövében
elkondul a léptem
búsan.
Az éjszaka ül meg,
bársonypuha, fülledt,
hőség.
Azt hinni, meleg vér,
s mikor tova mennél,
megköt.
Vér fűszere buggyan,
a zegzugos útban:
hulla.
Az éj csúnya lánya,
ha jönne, utána
sírnék.
Egy kapuba állnék,
szólnék neki – árnyék –:
anyám.
Ha jönne barátom,
júdásian áldón
mennék
kígyózva elébe,
s a tőrt a szívébe
döfném.
Baljóslatú sarló
reám veti gyarló
fényét.
Félarca nevet le,
a fénye kezembe
tallér.
Szaga szálldos
és émelyeg álmos
lázzal.
Vad illat a fákon,
lihegve kitátom
a szám.
A mély utak alján
kúszom, sunyi-halvány
rabló.
Forrás: Lélektől lélekig
föl-fölhorkan a ló
cimpája ina reszket
vadszagot érez
félve lép mint a vak
meg-meghajlik a föld alatta
zsombékos süppedékes
se kantár se sarkantyú
csak egy sovány kötőfék
s két elszántan szorító térd
a zubogó patakot hallod-e
vagy ereidben
a vért
ugratni kéne
ha volna túlsó part
Forrás: Lélektől lélekig
Megyek utánad,
jössz utánam,
csupasz a vállad,
csupasz a vállam,
s akar a bőrre
tapadó inget,
cipeljük pőre
kétségeinket,
meg azt a terhes,
meg azt az áldott,
azt a keserves
bizonyosságot.
Szándék szándékot
félve kerülget,
karjatárt árnyék
lopva feszül meg,
szólsz botladozva,
szólok dadogva,
s legyűrnek félszeg,
didergő félszek.
Szempillád néha
nyugtalan rebben,
mint lüktetés a
kötözött sebben,
s szavunk a semmi
rácsához koccan
kétemeletnyi
hűvös magosban.
Valami lomha
időtlenség
süketen kongja
ideges csendjét,
és ebből a csendből,
ösztönünk börtön-
odvából feltör,
feltör dübörgőn
az a parázsló,
magát veszejtő,
meg nem bocsátó,
el nem eresztő,
eszelős, fojtott
kényszerűség,
vérünkbe oltott
védtelen hűség,
az a sikoltó,
láncokat oldó,
borzongó óhaj,
sunyi, kegyetlen,
emberi szóval
nevezhetetlen,
amitől félsz, és
amitől félek,
amiért élsz, és
amiért élek.
Szívem kitört minden karámból,
elhagyott minden füves legelőt,
szétrúgva a szerelem-hombár,
morzsát a mézbe! zúzmara
pöttyözte végig fekhelyem.
Tűz falta föl a falakat,
utak hátába kés csapódott,
volt pestisforma nyavalyám,
kár érted, zengte a mátyásmadár.
De mégis mióta veled!
nem-tudod-reggelben veled,
a lelenc-nappalban veled,
éjszaka kormában veled.
Mert olyan sokat voltam éhes,
lettem európai kannibál,
a kézzel tördelt kődarab
gyanutlan álmaidra száll.
Szomjúságomat oltani
tejfehér álmod föliszom,
tested is derengő fehér,
fogam közt morzsálló kenyér.
Egy hullám ébrenlétre felvet,
sikolt homlokom alatt melled,
sugár-gerinced tündököl,
tíz köröm szántja, tíz tüzes ökör.
Sirályok szárnya: karjaid,
de két lábad földre szorítva,
dörmöghetem fölötted, árva:
ne félj, ne félj, ne félj, ne félj.
Keresztem lángol térdeden,
erdőd a számtól harmatos,
nem segít semmi ima rajtad,
nem segít semmi ima rajtam.
Teérted törtem ki minden karámból,
minek hersegő füves legelők?
nem vagyok mézbe keringő darázs,
de élek: nem-tudod-reggel veled,
a lelenc-nappalban veled,
éjszaka kormában veled.
Forrás: Szívzuhogás
Foggal, villogóval, ki dús:
tépi a létet, mind övé,
mit vaksi vonzás, vak nyomás,
kerengés sajtolt együvé.
S hogy értelmetlen éhezés
tanított ölni, nem titok:
bolond volt, aki engemet
a földre rászabadított.
Ettem szerelmet, gondokat,
vágyat, lobbantót, leverőt,
görögtüzet, villámcsapást,
csillagokat és temetőt,
zokogó-nehéz muzsikát,
táncot: forgósat, édeset,
szíveket, pöffedt bűntanyát –
így lettem mindig éhesebb.
