https://verskucko.com

Címke: otthon

  • Bognár Barnabás – Hazavársz

    Indulok haza, mert hazavársz,
    s mire hazaérek,
    te is otthonra találsz
    bennem.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Mikszáth Kálmán: Otthon

    Itthon vagyok újra, újra itthon,
    Ismerősek jönnek velem szembe,
    Kedves arczok, elfeledt vonások;
    Gyermekkorom jut megint eszembe,
    És vele a fényes álmok, tervek…
    Istenem, de boldog is a gyermek!

    Egykedvűen mint a pipás ember,
    Ott gugol a kémény házunk felett;
    Már messziről meglátszik a füst, mit
    Óriási szájából ereget…
    Vidám, csendes az egész ház tája,
    A búcsúzó nap mosolyg le rája.

    A kapuban vén kuvasz nyújtózik,
    Álmosan néz a ki- s bemenőkre,
    Engem látva, haragosan mordul,
    Felszökik, majd egyet ásít s végre
    Farkcsóválva hizeleg körültem,
    Míg én állok némán, elmerülten.

    Forrás: (pl. MEK / Arcanum – attól függ, hova teszed majd be)

  • Garai Gábor – Remény

    Amikor rád találtam én,
    eszmém, rügyező ágam,
    föllobbant bennem a remény,
    s lett honom e világban.

    Forrás: Garai Gábor versei / gyűjteményes kiadás

  • Áprily Lajos: Kalács, keddi kalács

    Már szombat este megsütötte
    Anyám. És reggel már adott.
    Az aranya besugarazta
    a haragos vasárnapot.

    Vasárnap estig nem fogyott el,
    Fénye áthullt az ünnepen.
    Még hétfőn is jutott belőle.
    És kedden is. De csak nekem.

    Ma sem tudom, hol rejtegette,
    Melyik fiókból jött elő,
    De olyan áldott volt az íze,
    Olyan hétköznap-szentelő.

    Az asztalkendőből kibukkant
    szép sárga fénnyel: Itt vagyok.
    Nagy árnyékok, fekete gondok,
    még várjatok, maradjatok.

    Igénytelen polgár-kalács volt,
    olyan egyszerű, mint falum.
    És mégis úgy megnőtt azóta,
    Mint úrvacsora-szimbolum.

    Száguldó évek távolából
    megérzem néha jószagát:
    a tűzhely tájáról elindul
    s betölt szívet, betölt szobát.

    Lelki kenyér ínség-időkben,
    verőfényes vigasztalás.
    Pedig tudom: a keze föld már.
    És nincsen több keddi kalács.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ellen Niit: AZ OTTHONOK OTTHONOKKÁ TEREBÉLYESEDNEK

    A szoba csak lakás,
    a ház csak ház.
    Az otthon valami más.

    Az otthonok idővel válnak otthonokká.
    Mikor a kerti ösvény útilapui,
    az aszfaltozott udvar
    csenevész gizgazai
    szívedhez nőttek,
    mikor a szív gyökerei
    áttörnek pázsiton, kövön és aszfalaton,
    mikor a szív gyökerei elérik a talajvizet,
    akkor vagy otthon.

    Az otthonok észrevétlen
    terebélyesednek otthonokká.
    Szállingózó őszi levelek,
    alvó vidékek fölött
    vándorló felhők növesztik
    napról napra, évről évre.
    Az állandóság tudata,
    egy-egy bátorító
    pillantás, érintés teszi
    otthonná az otthont.
    A minden reggeli
    búcsúintegetés,
    az ablakon kopogó
    csontos és lombtalan, deres és havas,
    bimbós, virágos és lombos, ősszel
    tenyerükön almát tartó ágkezek.

    A házak is gyökeret vernek,
    szobákat hajtanak, nyílnak,
    virágoznak, magvakat szórnak szét,
    ha már otthonokká
    terebélyesedtek.

    Fordította: Kányádi Sándor

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kányádi Sándor: Álmodó

    Várost álmodtam ide én;
    fölraktam, itt van: az enyém.

    Utat álmodtam, kész az út;
    fürkészem: milyen messze fut?

    Fényről álmodtam: fény ragyog.
    És álmodtam egy ablakot,

    ahonnan majd a végtelen
    tavaszi eget nézhetem.

    Megvan végre az ablakom,
    van szobám, ahol lakhatom,

    van alázatos szőnyegem,
    naponta többször ehetem.

    Mi kell még – kérdik –, nem elég?
    Örülök persze – szólanék,

    de csak a fejem ingatom.
    Állok némán – és álmodom.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Fekete Sándor – Idézetek

    Nem kívánok ragyogást, pénzt, dicsőséget.
    Csak egy tűzhelyet kívánok.
    Hívó lámpafényt, meleget azoknak, akiket szeretek.
    Egy darab kenyeret, csendet, pár halk szót, jó könyvet, és kevés embert.
    De az aztán Ember legyen!

  • Fekete István – Nádas

    Aludtál-e már nádtető alatt,
    láttad-e ott, hogy kel fel a nap?
    Hallgattad-e szélben, hogy zsong a nád,
    ha megérinti a virradat?

    Ugye, nem láttad? Nem láttál semmit?
    Se nádirigót, se kócsagot,
    se a vadrécék kéktükrű szárnyát,
    se víz mélyén rengő csillagot?

    Raktál-e tüzet tavalyi nádból?
    Füstje simogatta arcodat,
    ha felkel a hold, és a lidércfény
    táncol a tündöklő ég alatt?

    Láttál-e ezer szárcsafiókát,
    úszó fészket a nagy vizeken?
    S hallgattad-e ködös hajnalokon
    a vándormadár, hogy mit üzen?

    És nádi széna volt-e a párnád,
    millió béka a muzsikád,
    imbolygó bagoly kedves barátod,
    nyárson sült keszeg a vacsorád?

    Fürödtél-e már csendben és fényben,
    este, ha lobban a néma tűz,
    s a nádas felett átszáll az álom,
    s rádsóhajt lágyan a puha fűz?

    Álmod ha őrzi millió nádszál,
    és tartja feletted az eget,
    neked adja a csillagos békét,
    és megsimogatja szívedet.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Gámentzy Eduárd – Vándor vagyok

    Az este éhes, elnyeli a fákat,
    a házakat, az utcát, a teret.
    Mint örömöt, ha elviszi a bánat,
    rossz szándékot a lelkiismeret.

    A Hold pihen, nincs kedve felébredni,
    az égre szór pár vaksi csillagot.
    Feje alatt felhőkből puha párna,
    bezárkózik, nem nyit ablakot.

    Nekem sincs kedvem így maradni ébren,
    vándor vagyok, hát itt is van helyem!
    – Egy tollpihe, ki utazik a széllel,
    mindenhol otthon – mégis idegen.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Devecseri Gábor – Itthon vagy-e kedves

    Itthon vagy-e kedves, itthon-e?
    Szíved a szívemhez hajlik-e?
    Kezed a kezembe simul-e?
    Ha simul, ha hajlik, tekints le.

    Magas hegy tetején sziklaszál
    sziklaszál tetején cifra vár.
    Cifra vár, sziklaszál, meddig áll?
    Tovább él náluk e madrigál.

    Mint a zúgó erdő, a szívem,
    nem csendesül el, csak szíveden.
    Fentcikázó sólyom a szemem,
    szemed sugarában megpihen.

    Forrás: Lélektől lélekig