Indulok haza, mert hazavársz,
s mire hazaérek,
te is otthonra találsz
bennem.
Forrás: Lélektől lélekig
Itthon vagyok újra, újra itthon,
Ismerősek jönnek velem szembe,
Kedves arczok, elfeledt vonások;
Gyermekkorom jut megint eszembe,
És vele a fényes álmok, tervek…
Istenem, de boldog is a gyermek!
Egykedvűen mint a pipás ember,
Ott gugol a kémény házunk felett;
Már messziről meglátszik a füst, mit
Óriási szájából ereget…
Vidám, csendes az egész ház tája,
A búcsúzó nap mosolyg le rája.
A kapuban vén kuvasz nyújtózik,
Álmosan néz a ki- s bemenőkre,
Engem látva, haragosan mordul,
Felszökik, majd egyet ásít s végre
Farkcsóválva hizeleg körültem,
Míg én állok némán, elmerülten.
Forrás: (pl. MEK / Arcanum – attól függ, hova teszed majd be)
Amikor rád találtam én,
eszmém, rügyező ágam,
föllobbant bennem a remény,
s lett honom e világban.
Forrás: Garai Gábor versei / gyűjteményes kiadás
Már szombat este megsütötte
Anyám. És reggel már adott.
Az aranya besugarazta
a haragos vasárnapot.
Vasárnap estig nem fogyott el,
Fénye áthullt az ünnepen.
Még hétfőn is jutott belőle.
És kedden is. De csak nekem.
Ma sem tudom, hol rejtegette,
Melyik fiókból jött elő,
De olyan áldott volt az íze,
Olyan hétköznap-szentelő.
Az asztalkendőből kibukkant
szép sárga fénnyel: Itt vagyok.
Nagy árnyékok, fekete gondok,
még várjatok, maradjatok.
Igénytelen polgár-kalács volt,
olyan egyszerű, mint falum.
És mégis úgy megnőtt azóta,
Mint úrvacsora-szimbolum.
Száguldó évek távolából
megérzem néha jószagát:
a tűzhely tájáról elindul
s betölt szívet, betölt szobát.
Lelki kenyér ínség-időkben,
verőfényes vigasztalás.
Pedig tudom: a keze föld már.
És nincsen több keddi kalács.
Forrás: Lélektől lélekig
A szoba csak lakás,
a ház csak ház.
Az otthon valami más.
Az otthonok idővel válnak otthonokká.
Mikor a kerti ösvény útilapui,
az aszfaltozott udvar
csenevész gizgazai
szívedhez nőttek,
mikor a szív gyökerei
áttörnek pázsiton, kövön és aszfalaton,
mikor a szív gyökerei elérik a talajvizet,
akkor vagy otthon.
Az otthonok észrevétlen
terebélyesednek otthonokká.
Szállingózó őszi levelek,
alvó vidékek fölött
vándorló felhők növesztik
napról napra, évről évre.
Az állandóság tudata,
egy-egy bátorító
pillantás, érintés teszi
otthonná az otthont.
A minden reggeli
búcsúintegetés,
az ablakon kopogó
csontos és lombtalan, deres és havas,
bimbós, virágos és lombos, ősszel
tenyerükön almát tartó ágkezek.
A házak is gyökeret vernek,
szobákat hajtanak, nyílnak,
virágoznak, magvakat szórnak szét,
ha már otthonokká
terebélyesedtek.
Fordította: Kányádi Sándor
Forrás: Lélektől lélekig
Várost álmodtam ide én;
fölraktam, itt van: az enyém.
Utat álmodtam, kész az út;
fürkészem: milyen messze fut?
Fényről álmodtam: fény ragyog.
És álmodtam egy ablakot,
ahonnan majd a végtelen
tavaszi eget nézhetem.
Megvan végre az ablakom,
van szobám, ahol lakhatom,
van alázatos szőnyegem,
naponta többször ehetem.
Mi kell még – kérdik –, nem elég?
Örülök persze – szólanék,
de csak a fejem ingatom.
Állok némán – és álmodom.
Forrás: Lélektől lélekig
Nem kívánok ragyogást, pénzt, dicsőséget.
Csak egy tűzhelyet kívánok.
Hívó lámpafényt, meleget azoknak, akiket szeretek.
Egy darab kenyeret, csendet, pár halk szót, jó könyvet, és kevés embert.
De az aztán Ember legyen!
Aludtál-e már nádtető alatt,
láttad-e ott, hogy kel fel a nap?
Hallgattad-e szélben, hogy zsong a nád,
ha megérinti a virradat?
Ugye, nem láttad? Nem láttál semmit?
Se nádirigót, se kócsagot,
se a vadrécék kéktükrű szárnyát,
se víz mélyén rengő csillagot?
Raktál-e tüzet tavalyi nádból?
Füstje simogatta arcodat,
ha felkel a hold, és a lidércfény
táncol a tündöklő ég alatt?
Láttál-e ezer szárcsafiókát,
úszó fészket a nagy vizeken?
S hallgattad-e ködös hajnalokon
a vándormadár, hogy mit üzen?
És nádi széna volt-e a párnád,
millió béka a muzsikád,
imbolygó bagoly kedves barátod,
nyárson sült keszeg a vacsorád?
Fürödtél-e már csendben és fényben,
este, ha lobban a néma tűz,
s a nádas felett átszáll az álom,
s rádsóhajt lágyan a puha fűz?
Álmod ha őrzi millió nádszál,
és tartja feletted az eget,
neked adja a csillagos békét,
és megsimogatja szívedet.
Forrás: Lélektől lélekig
Az este éhes, elnyeli a fákat,
a házakat, az utcát, a teret.
Mint örömöt, ha elviszi a bánat,
rossz szándékot a lelkiismeret.
A Hold pihen, nincs kedve felébredni,
az égre szór pár vaksi csillagot.
Feje alatt felhőkből puha párna,
bezárkózik, nem nyit ablakot.
Nekem sincs kedvem így maradni ébren,
vándor vagyok, hát itt is van helyem!
– Egy tollpihe, ki utazik a széllel,
mindenhol otthon – mégis idegen.
Forrás: Lélektől lélekig
Itthon vagy-e kedves, itthon-e?
Szíved a szívemhez hajlik-e?
Kezed a kezembe simul-e?
Ha simul, ha hajlik, tekints le.
Magas hegy tetején sziklaszál
sziklaszál tetején cifra vár.
Cifra vár, sziklaszál, meddig áll?
Tovább él náluk e madrigál.
Mint a zúgó erdő, a szívem,
nem csendesül el, csak szíveden.
Fentcikázó sólyom a szemem,
szemed sugarában megpihen.
Forrás: Lélektől lélekig