Mert hűségesek mindhalálig,
isteniek egyedül a virágok,
egyszóval a növényi lét,
velünk szemben, kik jövünk és megyünk.
Világunk száraz keresztjére
gyönyörű dísznek elhelyezve,
tépett füzérként fölszögezve,
mi elkallódunk, ők hazatalálnak.
Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig
A teremtés bármilyen széles,
ólnál is szűkösebb.
Innét odáig. Kő, fa, ház.
Teszek, veszek. Korán jövök, megkésem.
És mégis olykor belép valaki
és ami van, hirtelenül kitárul.
Elég egy arc látványa, egy jelenlét,
s a tapéták vérezni kezdenek.
Elég, igen, egy kéz elég amint
megkeveri a kávét, vagy ahogy
„visszavonul a bemutatkozásból”,
elég, hogy elfeledjük a helyet,
a levegőtlen ablaksort, igen,
hogy visszatérve éjszaka szobánkba
elfogadjuk az elfogadhatatlant.
Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig
Emlékezés egy világháborús karácsonyra
Az égbolt elsötétedett.
S akár a végítélet
zord fellege tört volna ránk,
a föld is oly sötét lett.
Gyermekszívünk is oly nehéz!
A házak és a kertek,
az egész törékeny világ,
éreztük, velünk reszket.
Aztán a roppant csöndön át,
puhán és észrevétlen,
a hangtalan meginduló
és puha hóesésben,
akár a fényes pelyhek is
vigyázva földet értek,
a fényességes angyal is,
ő is a földre lépett.
Forrás: Szeretem a verseket
Itt lakott kétségtelenül.
Látod? Látom,
a mi fiúnk.
Ülj az ablakba, nézd a házakat,
aztán a szobát, falakat,
a jégveremnél hidegebb
éléskamrát, mosdóhelyet.
Most pedig induljunk haza.
Forrás: Index.hu / Lélektől lélekig
Emlékezés egy világháborús karácsonyra
Az égbolt elsötétedett.
S akár a végitélet
zord fellege tört volna ránk,
a föld is oly sötét lett.
Gyermekszívünk is oly nehéz!
A házak és a kertek,
az egész törékeny világ,
éreztük, velünk reszket.
Aztán a roppant csöndön át
puhán és észrevétlen,
a hangtalan meginduló
és puha hóesésben,
akár a fényes pelyhek is
vigyázva földet értek,
a fényességes angyal is,
ő is a földre lépett.
Forrás: szeretem a verseket
Te: bakája a mindenségnek.
Én: kadettja valami másnak.
Odaadnám tiszti kesztyűmet
cserébe a bakaruhának.
Forrás: Facebook – Szeretem a verseket
A teremtés bármilyen széles,
ólnál is szűkösebb.
Innét odáig. Kő, fa, ház.
Teszek, veszek. Korán jövök, megkésem.
És mégis olykor belép valaki
és ami van, hirtelenül kitárul.
Elég egy arc látványa, egy jelenlét,
s a tapéták vérezni kezdenek.
Elég, igen, egy kéz elég amint
megkeveri a kávét, vagy ahogy
„visszavonul a bemutatkozásból”,
elég, hogy elfeledjük a helyet,
a levegőtlen ablaksort, igen,
hogy visszatérve éjszaka szobánkba
elfogadjuk az elfogadhatatlant.
Forrás: Lélektől lélekig
Nincs több, nincs, mint a bűnözők szeme,
az a bizonyos merev tekintet,
mely szigorú, akár a nap,
és berajzolja komoran
és ugyanakkor fényesen
a vágóhidak és a földi királyok
színehagyott, szomorú méltóságát.
Ezek a szemek,
egyedül eme pillantások
méltóak észrevenni a halált
és a virágok átöltözködését.
Egyedül
ők tudják elkiáltani
a világ minden bánatát, és egyedül
ők tudják elhallgatni Isten titkát
szemközt a lincselő tömeggel.
Forrás: Index Fórum – Lélektől lélekig
Elevenen a csillagok alá,
az éjszakák sarában eltemetve,
hallod a némaságomat?
Mintha egy égbolt madár közeledne.
Így hívogatlak szótalan:
az örök hallgatásból,
idegen egeid alól
valaha is kiásol?
Eljut hozzád a panaszom?
Hiába ostromollak?
Köröskörűl a félelem
zátonyai ragyognak.
Számíthatok rád istenem?
Úgy vágyom közeledre,
dideregve csak hevesebb
a szerelmek szerelme!
Temess a karjaid közé,
ne adj oda a fagynak,
ha elfogy is a levegőm,
hívásom sose lankad.
Légy reszketésem öröme,
mint lombjai a fának:
adj nevet, gyönyörű nevet,
párnát a pusztulásnak.
Forrás: Index Fórum – Lélektől lélekig
Muzsikaszó az esti réten,
falu alól, a fák alatt
szapora dobszó s édes, árva
trombitahang, trombitahang!
A cirkuszos nép muzsikál,
pereg a dobszó és ütemre
forog-forog és körbe jár
a lomha bölcs, a barna medve.
Elől a roppant medve és
a táncoló bohóc utána,
bohóc után a kisfia,
aztán a hold, a hold parázsa.
Arcába tűz a telehold,
s a kisfiú az égre bámul.
Elől a roppant medve és
a bohóc kisfia leghátul.
Röpülnek a kicsi lovak,
a szénfeketék, hófehérek!
Táncolnak a puha füvön,
szelíd, szép füvein a rétnek.
Röpülnek a kicsi lovak!
De két eperfa közt a légben,
még náluknál is szebb talán,
libegő tündér a kötélen,
megemeli az esti szél,
az a kis táncoslány a legszebb!
Már ott jár a fák sudarán,
és feljebb, és mindegyre feljebb,
a fák csúcsára ér, s nevet,
a fák csúcsára lép, és onnan
többé már vissza se talál,
csak eltűnik a teleholdban.
Forrás: Versek mindenkinek
