https://verskucko.com

Címke: Pilinszky János

  • Pilinszky János

    Örökkön-örökké

    Várok, hogyha váratsz, megyek, ha terelsz,
    maradék szemérmem némasága ez,
    úgyse hallanád meg, hangot ha adok,
    sűrü panaszommal jobb ha hallgatok.

    Tűrök és törődöm engedékenyen:
    mint Izsák az atyját, én se kérdezem,
    mivégre sanyargatsz, teszem szótalan,
    szófogadó szolga, ami hátra van.

    Keserüségemre úgy sincs felelet:
    minek adtál ennem, ha nem eleget?
    miért vakitottál annyi nappalon,
    ha már ragyogásod nem lehet napom?

    Halálom után majd örök öleden,
    fölpanaszlom akkor, mit tettél velem,
    karjaid közt végre kisírom magam,
    csillapíthatatlan sírok hangosan!

    Sohase szerettél, nem volt pillanat,
    ennem is ha adtál, soha magadat,
    örökkön-örökké sírok amiért
    annyit dideregtem érted, magamért!

    Végeérhetetlen zokogok veled,
    ahogy szoritásod egyre hevesebb,
    ahogy ölelésem egyre szorosabb,
    egyre boldogabb és boldogtalanabb.

  • Pilinszky János

    Piéta

    Ferenczy Béninek

    Cserbenhagyott tulajdon tested,
    a rádzúduló tetemet
    már nem bírták és szakadozva
    elengedték az idegek.

    Mint ágaskodó riadt csorda,
    ha pusztulásba kergetik,
    fenyegetőn utadat állták
    visszahőkőlt érzékeid.

    Már csak az eszeveszett csókok
    vak folyosóin vágta át
    egy-egy menekvő szívverésed
    a halott szívéig magát.

    Nem érdemelhetett kegyelmet,
    mint elvaduló idegent,
    le kellett csontjaidról marjad
    lázadozó elevened,

    hogy méltó lehess a halálhoz,
    ki öledben fészket rakott.
    Időtlen gyásszá csupaszodtál.
    S ő harmadnap föltámadott.

  • Pilinszky János

    In memoriam N. N.

    Te férfiaknál férfiabb,
    te bátraknál is bátrabb,
    legalább szégyelted magad
    megadni a halálnak?
    Az esztelenűl gyönyörű
    és kőszivüre égett,
    hogy roppant meg a súly alatt
    gyönyörű szüzességed?

    Valamikor, te nyomorúlt,
    még hitted a szerelmet!
    Most élősdiek seregét
    etetheti a tested.
    Kit nem vigasztalt senki se,
    most betömi a szádat,
    a magányosan zokogót
    a tömeges gyalázat.

    Elterülve a többiek
    földes-agyagos ágyán,
    közösködőn és mocskosan,
    velőtrázón paráznán
    soha se lettél volna több,
    mint férgek között féreg?
    S nem csupán itt, a föld alatt
    veszett el vad szemérmed?

    Te életfogytig lázadó,
    valóban ennyi volnál,
    nem több a csontig élvező,
    levetkező halottnál?
    Saját végeddel kérdelek:
    a gőggel égő évek,
    az olthatatlan büszkeség,
    ha végül úgy se véd meg,

    az egész életünk mit ér?
    Szólj, rovarok arája,
    ha öröklétre születünk,
    mért halunk meg hiába?

  • Pilinszky János

    Bűn

    Gyerek vagy még, a tagjaid
    mégis már szinte készen
    vakítanak a hajlatok
    derengő rendszerében,
    s akár egy bujkáló mosoly,
    ha csípőd nem, hát vállad
    elárul és magadra hagy.
    Tetőtől-talpig látlak.

    Nézlek, és nem birom tovább,
    egyetlen moccanásra
    puhán megindul életem,
    mint omló homokbánya.
    Gyenge vagy még, hát menekűlj
    mielőtt utolérne!
    Előre biccen a fejed.
    Az első ütés érte.

    Mohón tülekszenek feléd
    a leroskadó évek;
    mint kiéheztetett botok,
    a rengeteg megéled.
    Éjszakáim! az éjszakák
    didergő csőcseléke!
    testestül veti rád magát,
    egy falatka kenyérre.

    Fiatal csuklód eltörik
    és bezúzzák a hátad;
    az üdvösségük keresik,
    mit nálam nem találtak.
    Az elveszített gyermeket,
    vakító ifjuságot!
    S kifosztva elhajítanak,
    mint talpig tépett zsákot.

    Ez marad belőled nekem?
    Ájult közönnyel nézlek.
    Hová a váll, mely tündökölt,
    nyoma a tündöklésnek?
    Zavartan tesz-vesz a kezem
    az üres levegőben.
    Te volnál, kit megöltek és
    én lennék, ki megöltem?

  • Pilinszky János

    Egy szenvedély margójára

    A tengerpartot járó kisgyerek
    mindíg talál a kavicsok közt egyre,
    mely mindöröktől fogva az övé,
    és soha senki másé nem is lenne.

    Az elveszíthetetlent markolássza!
    Egész szive a tenyerében lüktet,
    oly egyetlen egy kezében a kő,
    és vele ő is olyan egyedűl lett.

    Nem szabadúl már soha többé tőle.
    A víznek fordul, s messze elhajítja.
    Hangot sem ad a néma szakitás,
    egy egész tenger zúgja mégis vissza.

  • Pilinszky János

    Parafrázis

    Mindenki táplálékaként,
    ahogy már írva van,
    adom, mint élő eledelt,
    a világnak magam.

    Mert minden élő egyedűl
    az elevenre éhes,
    lehet a legjobb szeretőd,
    végül is összevérez.

    Csak hányódom hát ágyamon
    és beléreszketek,
    hogy kikkel is zabáltatom
    a szívverésemet!

    Miféle vályu ez az ágy,
    ugyan miféle vályú?
    S mi odalök, micsoda vágy,
    tündöklő tisztaságú!

    Szünetlen érkező szivem
    hogy falja föl a horda!
    Eleven táplálék vagyok
    dadogva és dobogva.

    Eleven étketek vagyok
    szünetlen és egészen;
    emésszétek föl lényegem,
    hogy éhségtek megértsem.

    Mert aki végkép senkié,
    az mindenki falatja.
    Pusztíts hát szörnyű szerelem.
    Ölj meg. Ne hagyj magamra.

  • Pilinszky János

    Miféle földalatti harc

    Napokra elfeledtelek,
    döbbentem rá egy este,
    üres zsebemben álmosan
    cigarettát keresve.
    Talán mohó idegzetem
    falánk bozótja nyelt el?
    Lehet, hogy megfojtottalak
    a puszta két kezemmel.

    Különben olyan egyremegy,
    a gyilkos nem latolgat,
    akárhogy is történhetett,
    te mindenkép halott vagy,
    heversz, akár a föld alatt,
    elárvult szürke hajjal,
    kihamvadt sejtjeim között
    az alvadó iszapban.

    Így hittem akkor, ostobán
    tünődve, míg ma éjjel
    gyanútlan melléd nem sodort
    egy hirtelen jött kényszer,
    az oldaladra fektetett,
    eggyévetett az álom,
    mint összebújt szegényeket
    a szűkös szalmazsákon.

    Mint légtornász, az űr fölött
    ha megzavarja párja,
    együtt merűltem el veled
    alá az alvilágba,
    vesztemre is követtelek,
    remegve önfeledten
    mit elrabolt az öntudat
    most újra visszavettem!

    Mint végső éjjelén a rab
    magához rántja társát,
    siratva benne önmaga
    hasonló sorsu mását,
    zokogva átöleltelek
    és szomjazón, ahogycsak
    szeretni merészelhetünk
    egy élőt és halottat!

    Véletlen volt, vagy csapda tán,
    hogy egymást újra láttuk?
    Azóta nem találhatom
    helyem se itt, se másutt!
    Megkérdem százszor is magam,
    halottan is tovább élsz?
    Kihúnytál vagy csak bujdokolsz,
    mint fojtott pincetűzvész?

    Miféle földalatti harc,
    s vajjon miféle vér ez,
    mitől szememnek szöglete
    ma hajnal óta véres?
    A zűrzavar csak egyre nő.
    A szenvedély kegyetlen.
    Hittem, hogy eltemettelek,
    s talán te ölsz meg engem?

    Én félek, nem tudom mi lesz,
    ha álmom újra fölvet?
    Kivánlak, mégis kapkodón
    hányom föléd a földet.
    A számban érzem mocskait
    egy leskelő pokolnak:
    mit rejt előlem, istenem,
    mit őriz még a holnap?

  • Pilinszky János

    Ne félj

    Én megtehetném és mégsem teszem,
    csak tervezem, csak épphogy fölvetem,
    játszom magammal, ennyi az egész,
    siratni való inkább, mint merész.

    Bár néha félek, hátha eltemet
    a torkomig felömlő élvezet,
    mi most csak fölkérődző förtelem,
    mi lesz, ha egyszer mégis megteszem?

    A házatok egy alvó éjszakán,
    mi lenne, hogyha rátok gyújtanám?
    hogy pusztulj ott és vesszenek veled,
    kiket szerettél! Együtt vesszetek.

    Előbb örökre megnézném szobád,
    elüldögélnék benn egy délutánt,
    agyamba venném, ágyad merre van,
    a képeket a fal mintáival,

    a lépcsőt, mely az ajtódig vezet,
    hogy tudjam, mi lesz veled s ellened,
    a tűzvész honnan támad és hova
    szorít be majd a lázadó szoba?

    Mert égni fogsz. Alant az udvaron
    a tátott szájjal síró fájdalom
    megnyílik érted, nyeldeklő torok.
    Hiába tépsz föl ajtót, ablakot.

    A túlsó járdán állok és falom:
    gyapjat növeszt a füst a tűzfalon,
    gyulladt csomóba gyűl és fölfakad,
    vérző gubanc a szűk tető alatt!

    Mi engem ölt, a forró gyötrelem,
    most végig ömlik rajtad, mint a genny,
    sötét leszel, behorpadt néma seb,
    akár az éj, s az arcom odalent.

    Így kellene. De nem lesz semmi sem.
    A poklokban is meglazult hitem.
    Vigasztalást a játék sem szerez,
    az éjszakának legmélyebbje ez.

    Hogy átkozódtam? Vedd, minek veszed.
    Nem érdekelsz, nem is szerettelek.
    Aludj nyugodtan, igyál és egyél,
    s ha értenéd is átkaim, – ne félj.

  • Pilinszky János

    Mondom neked

    Magasba ülsz, lábad keresztbe ejtve
    arcátlan elhagyod magad,
    alkalmat adsz, és mintha rendjén lenne,
    a lámpa fénye majd beléd tapad.

    A levegő meg hosszu-hosszu szálon
    a fogaid közt ki-beszáll.
    Messze sodor és kicserél az álom.
    Tükröd előtt fésülködöl tunyán.

    Vagy olvasol, vagy kényesen leintesz,
    vagy ásitasz, vagy éppen eszegetsz;
    parázna vagy, kétség se fér e hithez,
    parázna vagy, szeretsz vagy nem szeretsz.

    Tulajdon árnyékoddal összefekszel,
    mindegy neked, kivel-mivel;
    de annyi karból hogy merülsz fel egyszer,
    végűl minő medúzafő leszel?

    A pusztulás a lábadnál dorombol,
    miért nem űzöd már odább?
    A pillantását keresgéled folyton,
    és ujjaidon próbálod fogát.

    Lekuporodol, s alólad a párna,
    a halom párna fölmered,
    mint néma hasábokból rakott máglya.
    E pillanatban szinte értelek.

    Parázna vagy, mondom neked, parázna,
    – hallgass, míg végére jutok! –
    de szíved alján embertelen árva,
    s magad vagy, ki ezt elsőnek tudod.

  • Pilinszky János

    Kánikula

    A kardvirágok hegye véres,
    gyors pengéjük szemembe vág.
    Miféle forrón ömlő vér ez?
    Véres lesz tőlem a világ.

    Mi közöm e vad ütközethez?
    Sötéten izzó alkohol,
    elömlik, máglyát, tüzet tervez
    az ég, a légies pokol.

    A fák között, a fű tövében
    árnyékok mérges füstje száll.
    Konok kegyetlen szenvedéllyel
    gyilkol és gyujtogat a nyár.