https://verskucko.com

Címke: Pilinszky János

  • Pilinszky János: Kapcsolat

    Micsoda csönd, ha itt vagy. Micsoda
    pokoli csönd.
    Ülsz és ülök.
    Vesztesz és veszitek.

  • Pilinszky János: József Attila

    Katonája a mindenségnek,
    bakája a nyomoruságnak,
    teszünk azzal valamit is,
    hogy a füvek zöldellő erejébe
    visszahelyezzük a halottat?

  • Pilinszky János: Mégis nehéz

    Anya, anya
    ebben a sivatagban,
    mért hagytál itt, ebben a sivatagban?

    Mért hagytál itt, hol minden oly kietlen,
    és mindent mégis oly kiváncsian
    szemlélgetek?
            Tudod, hogy hány kisértés,
    a semmi és üresség késdobáló
    hány és hány pokla leskel itt reám?

    Persze, a ruhák fodrát leeresztik,
    a kelme megfakúl, s a fű
    beteríti az utakat.

    Persze, persze, a feledés, az elmulás –
    de hol is hagytam abba? –
    mégis élek,
    mégis nehéz, anya, mégis nehéz.

  • Pilinszky János: Az ember itt

    Az ember itt kevés a szeretetre.
    Elég, ha hálás legbelűl
    ezért-azért; egyszóval mindenért.

    Valójában két szó, mit ismerek,
    bűn és imádság két szavát.
    Az egyik hozzámtartozik.
    A másik elhelyezhetetlen.

  • Pilinszky János: Én gyenge voltam

    Én gyenge voltam, kevés voltam,
    nekem egyedűl az maradt,
    hogy üdvödet szemmel kövessem.

  • Pilinszky János

    Intelem

    Ne a lélekzetvételt. A zihálást.
    Ne a nászasztalt. A lehulló
    maradékot, hideget, árnyakat.
    Ne a mozdulatot. A kapkodást.
    A kampó csöndjét, azt jegyezd.

    Arra figyelj, amire városod,
    az örök város máig is figyel:
    tornyaival, tetőivel,
    élő és halott polgáraival.

    Akkor talán még napjaidban
    hírül adhatod azt, miről
    hírt adnod itt egyedűl érdemes.

    Írnok,
    akkor talán nem jártál itt hiába.

  • Pilinszky János: Azt hiszem

    Azt hiszem, hogy szeretlek;
    lehúnyt szemmel sírok azon, hogy élsz.
    De láthatod, az istenek,
    a por, meg az idő
    mégis oly súlyos buckákat emel
    közéd-közém,
    hogy olykor elfog a
    szeretet tériszonya és
    kicsinyes aggodalma.

    Ilyenkor ágyba bújva félek,
    mint a természet éjfél idején,
    hangtalanúl és jelzés nélkűl.

    Azután
    újra hiszem, hogy összetartozunk,
    hogy kezemet kezedbe tettem.

  • Pilinszky János: Négysoros

    Alvó szegek a jéghideg homokban.
    Plakátmagányban ázó éjjelek.
    Égve hagytad a folyosón a villanyt.
    Ma ontják véremet.

  • Pilinszky János: Harmadnapon

    És fölzúgnak a hamuszín egek,
    hajnalfele a ravensbrücki fák.
    És megérzik a fényt a gyökerek
    És szél támad. És fölzeng a világ.

    Mert megölhették hitvány zsoldosok,
    és megszünhetett dobogni szive –
    Harmadnapra legyőzte a halált.
    Et resurrexit tertia die.

  • Pilinszky János: Francia fogoly

    Csak azt feledném, azt a franciát, kit
    hajnalfele a szállásunk előtt
    a hátsó udvar sűrüjében láttam
    lopódzani, hogy szinte földbe nőtt.
    Körülkutatva éppen visszanézett,
    s hogy végre biztos rejteket talált:
    övé lehet a zsákmánya egészen!
    Akármi lesz is, nem mozdul odább.

    S már ette is, már falta is a répát,
    mit úgy lophatott rongyai alatt.
    Nyers marharépát evett, de a torkán
    még alig ért le, jött is a falat;
    és undorral és gyönyörrel a nyelvén
    az édes étel úgy találkozott,
    mint telhetetlen testi mámorukban
    a boldogok és boldogtalanok!

    Csak azt a testet, reszkető lapockát,
    a csupa bőr és csupa csont kezet,
    a tenyerét, mely úgy tapadt a szájra
    és úgy adott, hogy maga is evett!
    Az egymás ellen keserülő szervek
    reménytelen és dühödt szégyenét,
    amint a végső összetartozást is
    önönmaguktól kell, hogy elvegyék!

    Az állatian makogó örömről
    a suta lábát ahogy lemaradt,
    és semmisülten kuporgott a testnek
    vad gyönyöre és gyötrelme alatt!
    A pillantását, – azt feledném egyszer!
    Ha fuldokolva is, de falt tovább,
    és egyre még, és mindegy már akármit,
    csak enni bármit, ezt-azt, önmagát!

    Minek folytassam? – Őrök jöttek érte;
    a szomszéd fogolytáborból szökött.
    S én bolyongok, mint akkor is a kertben
    az itthoni kert árnyai között.
    A jegyzetembe nézek és idézem:
    “Csak azt feledném, azt a franciát…”
    S a fülemből, a szememből, a számból
    a heves emlék forrón rámkiált:

    “Éhes vagyok!” – És egyszeriben érzem
    a halhatatlan éhséget, amit
    a nyomorult már réges-rég nem érez,
    se földi táplálék nem csillapít.
    Belőlem él! És egyre éhesebben!
    És egyre kevesebb vagyok neki!
    Ki el lett volna bármi eleségen:
    most már a szívemet követeli.