https://verskucko.com

Címke: pusztulás

  • Ady Endre: A fehér csönd

    Karollak, vonlak s mégsem érlek el,
    Itt a fehér csönd, a fehér lepel.
    Nem volt ilyen nagy csönd még soha tán,
    Sikolts belé, mert mindjárt elveszünk,
    Állunk és várunk, csüggedt a kezünk
    A csókok és könnyek alkonyatán.

    Sikoltva, marva bukjék rám fejed
    S én tépem durván bársony-testedet.
    Nagyon is síma, illatos hajad,
    Zilálva, tépve verje arcomat.
    Fehér nyakad most nagyon is fehér,
    Vas-ujjaim közt fesse kékre vér.

    Ragadjon gyilkot fehér, kis kezed:
    Megállt az élet, nincsen több sora,
    Nincs kínja, csókja, könnye, mámora,
    Jaj, mindjárt minden, minden elveszett.

    Fehér ördög-lepel hullott miránk,
    Fehér és csöndes lesz már a világ,
    Átkozlak, téplek, marlak szilajon,
    Átkozz, tépj, marj és sikolts, akarom.
    Megöl a csend, ez a fehér lepel:
    Űzz el magadtól, vagy én űzlek el.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Komjáthy Jenő: Viharánek

    Hajrá! hogy zúg, zeng a vihar!
    Megcsapja órjás szárnyival
    A reszkető tekét.
    Hogy sápad, szepeg most a gyáva,
    Hogy búvik sötét odujába,
    Hogy félti hitvány életét!

    Rongy életét hogy félti most
    A sok silány, a sok bigott,
    Ha tombolsz rémitőn,
    Óh zordonkedvü láng Enyészet!
    Csak én vagyok, ki véled érzek;
    Ujjongok: Ez az én időm!

    Ujjongok a szélvésszel én,
    Mely fekete szárnyán felém,
    Rajtam, velem rohan.
    Úgy érzem, lelkem szól belőle:
    Óh vajha minden összedőlne,
    Minek kölcsönzött lelke van!

    Kacagok a viharral én,
    Testvéri csókot küld felém
    A vészek szelleme.
    Csak hulljatok remegve arcra,
    Keblem magas gyönyörre hajtja
    A viharok lehellete!

    Süvölt, sikolt a fergeteg,
    Testvéreim, a vad szelek
    Kedvökre játszanak;
    Könnytengerét a menny kiontja
    S a zúgó, zokogó habokba
    Szilaj vágyak haldoklanak.

    Öldöklő, gyilkos lázban ég
    A meghasonlott istenég,
    Kétségbedőlt világ;
    Villámot szór a nagy világszem
    És nem kíméli önfiát sem,
    Gúnyt, haragot szemébe vág.

    Ringó rétek hajába kap,
    Rengő erdők fejébe csap,
    Mint bősz, gonosz király;
    Fönséges, átkos borzalomban
    A földnek órjás szíve dobban,
    Mert rátapodott Beliál.

    Ah, itt van, itt az én időm!
    Zúg az itélet rémitőn:
    Sápadjon minden el!
    S ha minden hull, recseg a vészbe’,
    Belesikoltok énekébe:
    Vesszen, aminek veszni kell!

    Hajrá! robogj, rombolj vihar!
    Haragod égő szárnyival
    Vesszőzd meg e tekét!
    Tépjed, mi korhadt, gyökerestül,
    Törj a korcs lelkeken keresztül,
    Zúzd testüket ízekre szét!

    Kevély hegyek meginganak,
    De te száguldj előre csak
    S ne kíméld a nagyot!
    Alázd meg a hitetlen gőgöt,
    Merüljön vad szivébe tőröd
    S tebenned hinni bukva fog!

    Ah, én is érzem ostorid!
    Sötét szárnyával beborit
    A vész nagy istene.
    Vasvesszejét én is megérzem,
    De nem csúszom előtte térden,
    Mert együtt érezek vele!

    Hadd féltse éltét lelki rab!
    Nem fél tetőled a szabad,
    Ha zengsz fönnen, dicsőn!
    Kegyetlen kéjjel, láng Enyészet,
    Ha összedöntöd az egészet:
    Ujjongok: Itt az én időm!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Nagy László: A város címere

    Mert a méhek a húsra dongnak
    s döglegyek dörmögve a szőlőt eszik:
    eljön a fekete katona.

    Mert a rikító ponyvák alatt,
    patinás kupolák alatt is
    kan-kofa támadt annyi,
    hogy röhög a föld
    s mert a kofákra hallgat a sors is:
    eljön a fekete katona.

    Mert a fekete vitorla
    már a Balatonnak nagyon hiányzik,
    s hegyek és fenyvesek
    fehér holtakért, holtak szagáért
    süvöltve zsolozsmáznak,
    mert e megőrlő Bakonynak
    bújdosó szerelmünk sose elég:
    eljön a fekete katona.

    Mert a torony a galambot,
    galamb a fészke kovás ganaját
    elúnta, megutálta
    s a csendtől megőrült harangok
    bongni akarnak, noha lángban,
    hát majd viaszvirágként
    megolvadnak a fennkölt harangok,
    bronz-dizentéria befolyja
    a köveket, forró falakat –
    s hogy a galamb ne bírjon soha leszállni:
    eljön a fekete katona.

    Mert a vagonok lisztje
    nem akar keserű kenyér lenni,
    hát majd fekete sebeket
    hoz a vonat,
    mert a tej nem akar
    újra meg újra vízzé válni,
    hát majd hirtelen bevérzenek
    a tejüzemek – s a telepeken
    a deszkák nápolyiszelet-sorait,
    a pala-lapokat, csöveket
    porrá töri az égi kerék,
    mivel itt minden tiltakozik:
    eljön a fekete katona.

    Eljön a fekete katona,
    óriás fekete-bársony denevér,
    duhogó lágy kupolák a szárnyai,
    szőrgatyás lábain óriás
    görkorcsolyáit előrerúgva
    leszáll a városba, megvakulunk,
    megvakul a naptár, a történelem,
    szerelmeim, a hosszú sörény,
    aranyfüggönye csípőtöknek
    pernyévé zsugorodik,
    s poklok tudója magam is
    tördelve kezeimet álmélkodom:
    nem hittem volna soha,
    nem hittem volna soha:
    hogy ti szűzek az ágyatokban hideg fegyverrel feküsztök, soha:
    hogy ti kölykek a tejfogatok
    hirtelen kipotyog s iszonyatos
    gyöngyvirág nyílik a kövezeten –
    végzetes vízszintesekkel
    elkészül a város címere újra,
    cirkalma lesz a füst és fohász,
    mert eljön a fekete katona,
    eljön a fekete katona.

    Forrás: Index fórum: Kedvesch versek

  • Stefan George: A sziget ura

    Halászok mesélik, hogy messze délen
    egy olajos, fűszeres szigeten,
    hol drágakő szikrázik a homokban,
    volt egy madár, amely a földön állva
    csőrével magas törzsek koronáját
    szét tudta verni; s ha bíborcsiga-
    színű szárnyait nehéz, alacsony
    repülésre nyitotta: hát akár
    egy sötét felhő, egészen olyan volt.

    Napközben, mondták, az erdőbe bújt,
    esténkint pedig kisétált a partra
    s az algaszagú és sós szélben oly
    édesen dalolt, hogy a delfinek,
    a dal barátai, mind odaúsztak
    az aranytollas és szikrás vizekben.

    Így élt, ősidők óta, és csak a
    hajótöröttek látták, senki más.
    Mert amikor az emberek fehér
    vitorláit először vitte jó szél
    a sziget partjaira, birodalmát
    még egyszer belátni a dombra hágott,
    s azt mondják, széttárta nagy szárnyait
    és tompán sírva, jajgatva kimúlt.

    Forrás: Index fórum: Kedvesch versek

  • François Coppée: Rommá lett szív

    Mészöly Dezső fordítása

    Latin palotaként emelkedett szívem,
    márványok, gránitok javából összehordva;
    de szenvedélyeim, mint barbár szittya-horda,
    csóvát dobtak reá és dúlták esztelen.

    Leomlott. Csend honolt a törmeléken.
    Emberi nyom sehol, csak kígyók, baglyok odva.
    Bíborszín s hófehér kövét benőtte dudva,
    s az út helyén szeder burjánzott végtelen.

    Hosszan, magánosan elnéztem, hogy mivé lett.
    Sugártalan napok, csillagtalan vak éjek
    félelmes korszakán lelkem pokolra szállt.

    De jöttél végre Te, sugárba öltözötten;
    s hogy hontalan frigyünk meglelje otthonát:
    palotám romjain egy kunyhót építettem.

    Forrás: Index fórum: Kedvesch versek

    !

  • Jékely Zoltán: Rémálom szürke sziklatájban

    …bizony fű a nép.
    Ézsaiás könyvéből

    Dermesztő szélben, szürke szikla-tájban
    halott költő verskötetét lapoztam.
    Magunkban voltunk: Ő, a láthatatlan,
    ahogy sötét, sürű betűkre váltan
    rám-mágnesezte fájdalmát s a gyászát,
    és szinte test szerint elémbe lépett –
    és én, bocsánatkérőn szégyenemben,
    amért nyelvén nem olvasok, nem értek.

    Az ég fölöttünk véreres, meredt szem;
    visszhangosan gyanús kövek görögtek
    – ily csendben minden kis nesz szíven üt –;
    találkozásunk valakik vigyázták:
    nem emberek, inkább dögkeselyűk.

    – Kurdul ki tud? – kérdeztem szinte sírva,
    s nem mertem a Költővel szembenézni!
    – Már csak a szél! Lapozza ő, ha bírja,
    gyász-dalait, és hordja szerteszét,
    süvítse messze! Lesz, aki megérti
    egy nép kollektív végrendeletét.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Ady Endre: Mai próféta átka

    „…A föld rakva vérnek ítéleteivel és a város rakva
    álnoksággal… Békességet keresnek, de nem lészen.
    Egy romlás a másikra jő…”

    (Ezékiel próféta, 7.)

    Alázottnál jobban alázva
    Vizsgálom szívem, izmom, kedvem:
    Hol a próféta őrült láza,
    Mely fölőrjöng, tombol az Égre?
    Hát már az átkoknak is vége?

    Úgy szakadtunk be a Pokolba,
    Mintha korbácsra s térítésre
    Dühünk, hangunk sohse lett volna?
    Öldöklő angyalai az Úrnak
    Soha így meg nem öltek Multat.

    Már nem tudjuk, mit veszítettünk,
    Nem gyilkol új vesztések gondja,
    Dermedett álom minden tettünk
    S minden álmunk egy dermedett tett:
    S vagyunk ördögnél esettebbek.

    Már csúfja minden állatoknak
    Isten híres sarja, az Ember
    S a próféták is csak makognak.
    Még mélyebb Pokol, még több Nincsen: –
    Ezt add, Híres, ezt add, Te Isten.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • MAKAY IDA – Halott ág

    Már leszaggattam. Halott az ág.
    S még hogy szorítják a testvérek!
    Minden kis íz küzd. Visszavág.
    Még tartják: holtját az élet.

    Előttük meg kell sarunk oldanunk.
    Mint Mózes, hogy a lánghírt kapta.
    Könyörögnünk: Majd így öleljenek
    minket abban a pillanatban.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Salamon Ernő: Szegény-ének pusztuláskor

    Megöregszik az idő,
    víz jár altatónak,
    megbutul a kerti kő,
    sáros lesz a hónap,

    meglátogat a sár,
    szél fúj a kabátban,
    kenyértelen a kosár,
    a dél puliszkátlan.

    Kövér házban gyűl a láng,
    óvatos a pénzes,
    vizes láz terül alánk,
    vizes és penészes.

    Ezer ősz óta fáj így,
    ez az elhagyottság,
    a kehes, rühes, irigy,
    rondító konokság.

    Az ember hűlésbe tapos,
    melle vért ereszt át,
    szeget üt a lakatos,
    az asztalos deszkát.

    Rongyos, foltos, véresek,
    minden megfullasztott!
    Nyugdíjasok! Béresek!
    Munkások! Parasztok!

    Forrás: eternus.hu

  • William Blake: A beteg rózsa

    Beteg virág vagyok:
    Láthatatlan féreg
    Éji vihar szárnyán
    Egy szirmomra tévedt;
    Ágyat vetett bennem,
    Szép kármin ölemben,
    S most sötét szerelme
    Titkon megöl engem.

    (Képes Géza fordítása)

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig

    K