Beteg virág vagyok:
Láthatatlan féreg
Éji vihar szárnyán
Egy szirmomra tévedt;
Ágyat vetett bennem,
Szép kármin ölemben,
S most sötét szerelme
Titkon megöl engem.
(Képes Géza fordítása)
Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig
K
Beteg virág vagyok:
Láthatatlan féreg
Éji vihar szárnyán
Egy szirmomra tévedt;
Ágyat vetett bennem,
Szép kármin ölemben,
S most sötét szerelme
Titkon megöl engem.
(Képes Géza fordítása)
Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig
K
Nincs semmi, csak a sivatag, csak
ez a lakatlan puszta térség.
Nem hall egy szót, hangot sehonnan,
csak önnön hangos szívverését.
Fent csillagok kormolva égnek.
Az ég alulról elsötétül.
Megnyílik, hogy magába nyelje
a zuhanót a vaksötét űr.
Csak hús legyen, másét, magáét
mohón szaggatta szét a téboly.
Úgy rémlik, jajgatás, nyöszörgés
hallatszik még az omladékból.
Már csak a győzelmes enyészet
szabadít ki e rom-világból.
S a vizek fölött majd talán új
teremtő értelem világol.
Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig
(Szabó Lőrinc fordítása)
Halászok mesélik, hogy messze délen
egy olajos, fűszeres szigeten,
hol drágakő szikrázik a homokban,
volt egy madár, amely a földön állva
csőrével magas törzsek koronáját
szét tudta verni; s ha bíborcsiga-
színű szárnyait nehéz, alacsony
repülésre nyitotta: hát akár
egy sötét felhő, egészen olyan volt.
Napközben, mondták, az erdőbe bújt,
esténkint pedig kisétált a partra
s az algaszagú és sós szélben oly
édesen dalolt, hogy a delfinek,
a dal barátai, mind odaúsztak
az aranytollas és szikrás vizekben.
Így élt, ősidők óta, és csak a
hajótöröttek látták, senki más.
Mert amikor az emberek fehér
vitorláit először vitte jó szél
a sziget partjaira, birodalmát
még egyszer belátni a dombra hágott,
s azt mondják, széttárta nagy szárnyait
és tompán sírva, jajgatva kimúlt.
Forrás: Index.hu – Kedvesch versek
Tegnap hűs eső szitált s a térdelő
bokorból bíborban bútt elő
és lassan vonult a réten át
két fölpattant ajkú szerető;
és ma bősz ágyuk, tapadó kerekekkel,
gőzölgő katonák jöttek reggel,
homlokukat rohamsisak ótta,
erős illatok szálltak utánuk,
férfisorsunk nehéz lobogója.
(Jaj szőke gyerekkor, de messzire szálltál!
ó hóhajú vénség, téged sem érlek el!
a költő bokáig csúszós vérben áll már
s minden énekében utolsót énekel.)
Forrás: MEK (mek.oszk.hu)
A bokron nedves zűrzavar,
a tegnap még arany avar
barna sár lett a fák alatt,
férget, csigát, csírát takar,
bogárpáncélt, mely széthasadt;
hiába nézel szerteszét,
mindent elönt a rémület,
ijedt mókus sivít feléd,
elejti apró ételét,
ugrik, – s a törzsön felszalad;
tanulj hát tőle, védd magad,
a téli rend téged se véd,
arkangyalok nem védenek,
az égen gyöngyszín fény remeg
s meghalnak sorra híveid.
Forrás: MEK (mek.oszk.hu)
ABBAN a háborúiban,
mely a háborúk sorát majd lezárja,
nem lesznek ellenségeink.
CÉLPONT, OBJEKTUM, MŰSZERFAL, AKCIÓ.
Öntörvényét végzi a széthasadt anyag,
míg izzó gőzzé visszaváltozunk.
A kémia nem ismer kegyelmet,
nincsenek indulatai.
A képletek nyelvén nem lehet
békét kötni.
A vegyszereknek
nincsenek parlamenterei.
Az elemi részecskéket
nem lehet hadifogságba vetni,
és egyezmények alapján kicserélni.
Ha a folyamat megindul,
kezdetét veszi a devolúció.
Ki talál majd emberi nyomra
egy földgolyónak nevezett
halált sugárzó,
szétroncsolt halmazon?
Forrás: —
Ez az egész századbomlás, öklendezés,
láva-, betű- és magömlés,
mely feltartóztathatatlanul (nincs még egy ilyen nyelv!)
zuhog, zúdul, záporoz és a többi zé,
mindaz, amit az ember leszorított, alámerített,
el-, te- és megfojtott
a történelem, úgymond, viharában,
posványában és dágványában,
hosszú kések éjszakájában és nappalában,
irtsd! vágd! szúrd! üsd! meg a többi egyszótagúak
nagy, szadista mámorában masírozó lábak között
vinnyogó kis egérkék, ütemes
be-, fel-, át- és kivonulások
a térképen hosszában és keresztben,
ereklyék, érmék, címerek numizmatikai szemétdombján
az Emberfeletti imádása,
véráldozat a világ valamennyi vércsoportjából,
utána a kivérzett világ átszabdalása,
földmérőik hosszú rudakkal, centivel, rőffel,
kitépett nyelvű országok
szétszedése és átragasztása,
csontok és vázak vonulása,
levert vesék vallatása,
tömegsírok tetemtöltetéből az iszonyat kipárolgása,
hol, miért, mikor, ki engedte, ki hagyta?
De hát ez az egész hogyan történt? Ki érti ezt?
Ki tudja megmagyarázni?
Már nem tehet enni, csak okádni
mindent kifelé, emészthetetlen darabokban
ezt a gyötrelmei, lidérces szörnyszázadot.
Túladni rajta, túl, túl, túl,
túlbeszélni, túlkiabálni, túlzokogni,
mondani, mondani, mondani
tűzhányó szavak kráterében
a fehérizzású feledésig!
Forrás: —
Kőország
kővilág
kőfákon
kő az ág
kőágon
kőmadár
kőtolla
hulldogál
Kővirág
kőfelhő
kővölgyben
kőpatak
kőhegyen
kőerdő
kővízben
kőhalak
Vénségеs
kőjuhász
kőnyájra
ő vigyáz
köréten
kőjuhok
fű is csak
kő jutott
Kőégen
kő a nap
kisbojtár
bújj elő
ostorod
kapd elő
s kő kövön
nem marad!
Forrás: PIM
Kalibán
Caliban: „…burn but his books.”
(Shakespeare)
Égesd el a könyveket, Kalibán!
Pusztítsd el őket! Mind! Szőrös kezed
fojtsa koromba gyémánt agyvelők
értelmetlen tündérjátékait!
Nincs szükség rájuk. Mit pöffeszkedik
az isteni tudás? Üzlet az is!
Az aljas élet szégyelli magát
és álarcot vesz fel és hisz neki.
Vén igazság, hencegtél eleget,
most pusztulj, te háromszor-becstelen
ábránd, ki még mindenkit mindenütt
kiszolgáltál! És ti is, szeretet
és jog, s aki csak vagytok, valahány!
Hiú hitek. S szépség, te pipere,
s te, lélek, silány pókháló, s ti, szók,
ti, szók, ti, képmutató istenek:
pusztuljatok mind-mind, hogy ezután
ne érezzünk, ne higgyünk s a remény
ne is kísértsen többé sohase!
Égesd el a könyveket, Kalibán!
Töröld le arcunkról az angyalok
arcának mimelt vonalait, és
legyen úr végre, aki úgyis úr,
legyen úr az egyetlen, az erő!
Égesd el a könyveket, Kalibán,
s kalapálj vassá, verj acélbelű
roppant szerkezetekké! Kalibán,
te másféle bölcs, benned is csodát
teremtett mérnököd, az élet ős
gépésze, a te szörnyű agyad a
bestia mindenség legigazabb
képletére kattogva működik, –
Kalibán, Kalibán, borzalmas és
bűvös hatalom, már csak te segítsz:
alakíts át iszonyú, fekete
óriásokká, reflektorszemű
szénevő gépekké, hogy amikor
elégeted a férges könyveket,
toronytestünkkel és csörömpölő
bokánkkal, árnyunkat a pusztulás
ingó egéig dobva, fenevad
kórusban táncoljunk máglyád előtt
és ne tudjuk még sajnálni se, hogy
soha többé nem leszünk emberek.
Az égbolt sikolt, rátok szakadok,
a föld meginog, széthasadozok,
jajgat a kő is, közelítenek
csikorgó csontú páncélistenek.
Az asszony szája lázzal cserepes,
ölbeli gyerek didiket keres,
rívó leányok, megritkult család
lesik topogva a nap hajnalát.
Egy pillanatra béke lett,
orosz katona kér aludt-tejet.
Most vastüdejű gonosz angyalok
szárnyától az ég sajog, ragyog,
borulj a földre, ne less repülőt,
zúdít a földre foszforos esőt.
Barát-e, ellenség-e ő?
Ki bűne ez a mennyegző?
Ripeg-ropog a lánglakodalom
a háztetőkön, sárga kazlakon.
A lángok ujja égre esküdött,
most kulcsolódik két házsor fölött!
Az utcán én vagyok csak vakmerő,
a férfiakkal tele a mező,
ott óbégatnak hogy: idesanyám!
Gyámoltalanok, kell nekik a gyám,
s a lécketrecben ég a kiscsikó,
jászol tüzébe vicsorít a ló,
lángok közé a tehén borjazik,
szénfeketére ökrök sülnek itt –
Lángok közül te árva vakmerő,
mi menthető volt, az se menthető.
,