https://verskucko.com

Címke: pusztulás

  • William Blake: A beteg rózsa

    Beteg virág vagyok:
    Láthatatlan féreg
    Éji vihar szárnyán
    Egy szirmomra tévedt;
    Ágyat vetett bennem,
    Szép kármin ölemben,
    S most sötét szerelme
    Titkon megöl engem.

    (Képes Géza fordítása)

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig

    K

  • Lator László: Nincs semmi

    Nincs semmi, csak a sivatag, csak
    ez a lakatlan puszta térség.
    Nem hall egy szót, hangot sehonnan,
    csak önnön hangos szívverését.

    Fent csillagok kormolva égnek.
    Az ég alulról elsötétül.
    Megnyílik, hogy magába nyelje
    a zuhanót a vaksötét űr.

    Csak hús legyen, másét, magáét
    mohón szaggatta szét a téboly.
    Úgy rémlik, jajgatás, nyöszörgés
    hallatszik még az omladékból.

    Már csak a győzelmes enyészet
    szabadít ki e rom-világból.
    S a vizek fölött majd talán új
    teremtő értelem világol.

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig

  • Stefan George – A sziget ura

    (Szabó Lőrinc fordítása)

    Halászok mesélik, hogy messze délen
    egy olajos, fűszeres szigeten,
    hol drágakő szikrázik a homokban,
    volt egy madár, amely a földön állva
    csőrével magas törzsek koronáját
    szét tudta verni; s ha bíborcsiga-
    színű szárnyait nehéz, alacsony
    repülésre nyitotta: hát akár
    egy sötét felhő, egészen olyan volt.

    Napközben, mondták, az erdőbe bújt,
    esténkint pedig kisétált a partra
    s az algaszagú és sós szélben oly
    édesen dalolt, hogy a delfinek,
    a dal barátai, mind odaúsztak
    az aranytollas és szikrás vizekben.

    Így élt, ősidők óta, és csak a
    hajótöröttek látták, senki más.
    Mert amikor az emberek fehér
    vitorláit először vitte jó szél
    a sziget partjaira, birodalmát
    még egyszer belátni a dombra hágott,
    s azt mondják, széttárta nagy szárnyait
    és tompán sírva, jajgatva kimúlt.

    Forrás: Index.hu – Kedvesch versek

  • Radnóti Miklós – Tegnap és ma

    Tegnap hűs eső szitált s a térdelő
    bokorból bíborban bútt elő
    és lassan vonult a réten át
    két fölpattant ajkú szerető;

    és ma bősz ágyuk, tapadó kerekekkel,
    gőzölgő katonák jöttek reggel,
    homlokukat rohamsisak ótta,
    erős illatok szálltak utánuk,
    férfisorsunk nehéz lobogója.

    (Jaj szőke gyerekkor, de messzire szálltál!
    ó hóhajú vénség, téged sem érlek el!
    a költő bokáig csúszós vérben áll már
    s minden énekében utolsót énekel.)

    Forrás: MEK (mek.oszk.hu)

  • Radnóti Miklós – Októberi erdő

    A bokron nedves zűrzavar,
    a tegnap még arany avar
    barna sár lett a fák alatt,
    férget, csigát, csírát takar,
    bogárpáncélt, mely széthasadt;
    hiába nézel szerteszét,
    mindent elönt a rémület,
    ijedt mókus sivít feléd,
    elejti apró ételét,
    ugrik, – s a törzsön felszalad;
    tanulj hát tőle, védd magad,
    a téli rend téged se véd,
    arkangyalok nem védenek,
    az égen gyöngyszín fény remeg
    s meghalnak sorra híveid.

    Forrás: MEK (mek.oszk.hu)

  • Ágai Ágnes: Hadijelentés békében

    ABBAN a háborúiban,
    mely a háborúk sorát majd lezárja,
    nem lesznek ellenségeink.
    CÉLPONT, OBJEKTUM, MŰSZERFAL, AKCIÓ.
    Öntörvényét végzi a széthasadt anyag,
    míg izzó gőzzé visszaváltozunk.
    A kémia nem ismer kegyelmet,
    nincsenek indulatai.
    A képletek nyelvén nem lehet
    békét kötni.
    A vegyszereknek
    nincsenek parlamenterei.
    Az elemi részecskéket
    nem lehet hadifogságba vetni,
    és egyezmények alapján kicserélni.
    Ha a folyamat megindul,
    kezdetét veszi a devolúció.
    Ki talál majd emberi nyomra
    egy földgolyónak nevezett
    halált sugárzó,
    szétroncsolt halmazon?

    Forrás: —

  • Ágai Ágnes: Végszázad

    Ez az egész századbomlás, öklendezés,
    láva-, betű- és magömlés,
    mely feltartóztathatatlanul (nincs még egy ilyen nyelv!)
    zuhog, zúdul, záporoz és a többi zé,
    mindaz, amit az ember leszorított, alámerített,
    el-, te- és megfojtott
    a történelem, úgymond, viharában,
    posványában és dágványában,
    hosszú kések éjszakájában és nappalában,
    irtsd! vágd! szúrd! üsd! meg a többi egyszótagúak
    nagy, szadista mámorában masírozó lábak között
    vinnyogó kis egérkék, ütemes
    be-, fel-, át- és kivonulások
    a térképen hosszában és keresztben,
    ereklyék, érmék, címerek numizmatikai szemétdombján
    az Emberfeletti imádása,
    véráldozat a világ valamennyi vércsoportjából,
    utána a kivérzett világ átszabdalása,
    földmérőik hosszú rudakkal, centivel, rőffel,
    kitépett nyelvű országok
    szétszedése és átragasztása,
    csontok és vázak vonulása,
    levert vesék vallatása,
    tömegsírok tetemtöltetéből az iszonyat kipárolgása,
    hol, miért, mikor, ki engedte, ki hagyta?
    De hát ez az egész hogyan történt? Ki érti ezt?
    Ki tudja megmagyarázni?
    Már nem tehet enni, csak okádni
    mindent kifelé, emészthetetlen darabokban
    ezt a gyötrelmei, lidérces szörnyszázadot.
    Túladni rajta, túl, túl, túl,
    túlbeszélni, túlkiabálni, túlzokogni,
    mondani, mondani, mondani
    tűzhányó szavak kráterében
    a fehérizzású feledésig!

    Forrás: —

  • Buda Ferenc: Mese

    Kőország
    kővilág
    kőfákon
    kő az ág

    kőágon
    kőmadár
    kőtolla
    hulldogál

    Kővirág
    kőfelhő
    kővölgyben
    kőpatak

    kőhegyen
    kőerdő
    kővízben
    kőhalak

    Vénségеs
    kőjuhász
    kőnyájra
    ő vigyáz

    köréten
    kőjuhok
    fű is csak
    kő jutott

    Kőégen
    kő a nap
    kisbojtár
    bújj elő

    ostorod
    kapd elő
    s kő kövön
    nem marad!


    Forrás: PIM

  • Szabó Lőrinc: Égesd el a könyveket, Kalibán!

    Kalibán
    Caliban: „…burn but his books.”
    (Shakespeare)

    Égesd el a könyveket, Kalibán!
    Pusztítsd el őket! Mind! Szőrös kezed
    fojtsa koromba gyémánt agyvelők
    értelmetlen tündérjátékait!
    Nincs szükség rájuk. Mit pöffeszkedik
    az isteni tudás? Üzlet az is!
    Az aljas élet szégyelli magát
    és álarcot vesz fel és hisz neki.
    Vén igazság, hencegtél eleget,
    most pusztulj, te háromszor-becstelen
    ábránd, ki még mindenkit mindenütt
    kiszolgáltál! És ti is, szeretet
    és jog, s aki csak vagytok, valahány!
    Hiú hitek. S szépség, te pipere,
    s te, lélek, silány pókháló, s ti, szók,
    ti, szók, ti, képmutató istenek:
    pusztuljatok mind-mind, hogy ezután
    ne érezzünk, ne higgyünk s a remény
    ne is kísértsen többé sohase!
    Égesd el a könyveket, Kalibán!
    Töröld le arcunkról az angyalok
    arcának mimelt vonalait, és
    legyen úr végre, aki úgyis úr,
    legyen úr az egyetlen, az erő!
    Égesd el a könyveket, Kalibán,
    s kalapálj vassá, verj acélbelű
    roppant szerkezetekké! Kalibán,
    te másféle bölcs, benned is csodát
    teremtett mérnököd, az élet ős
    gépésze, a te szörnyű agyad a
    bestia mindenség legigazabb
    képletére kattogva működik, –
    Kalibán, Kalibán, borzalmas és
    bűvös hatalom, már csak te segítsz:
    alakíts át iszonyú, fekete
    óriásokká, reflektorszemű
    szénevő gépekké, hogy amikor
    elégeted a férges könyveket,
    toronytestünkkel és csörömpölő
    bokánkkal, árnyunkat a pusztulás
    ingó egéig dobva, fenevad
    kórusban táncoljunk máglyád előtt
    és ne tudjuk még sajnálni se, hogy
    soha többé nem leszünk emberek.

  • Nagy László, Lánglakodalom

    Az égbolt sikolt, rátok szakadok,
    a föld meginog, széthasadozok,
    jajgat a kő is, közelítenek
    csikorgó csontú páncélistenek.

    Az asszony szája lázzal cserepes,
    ölbeli gyerek didiket keres,
    rívó leányok, megritkult család
    lesik topogva a nap hajnalát.

    Egy pillanatra béke lett,
    orosz katona kér aludt-tejet.
    Most vastüdejű gonosz angyalok
    szárnyától az ég sajog, ragyog,

    borulj a földre, ne less repülőt,
    zúdít a földre foszforos esőt.
    Barát-e, ellenség-e ő?
    Ki bűne ez a mennyegző?

    Ripeg-ropog a lánglakodalom
    a háztetőkön, sárga kazlakon.
    A lángok ujja égre esküdött,
    most kulcsolódik két házsor fölött!

    Az utcán én vagyok csak vakmerő,
    a férfiakkal tele a mező,
    ott óbégatnak hogy: idesanyám!
    Gyámoltalanok, kell nekik a gyám,

    s a lécketrecben ég a kiscsikó,
    jászol tüzébe vicsorít a ló,
    lángok közé a tehén borjazik,
    szénfeketére ökrök sülnek itt –

    Lángok közül te árva vakmerő,
    mi menthető volt, az se menthető.


    ,