Ez a villám nyoma,
E szénné égett, bús-fekete rom.
Az ember önmagának követelte,
Az Isten azt felelte: „Nem adom.
Ez itt próféta-fa.
Nem fogja látni a letarolt erdőt,
Rábocsátok egy izzó-tüzes felhőt,
Magamhoz ragadom.”
Az ember önmagának követelte,
Az Isten azt felelte: nem adom.
Forrás: Lélektől lélekig
Már járt a villám a fejem felett,
S bújtam előle vén fenyő alá
Jó helyre ép…
Egy csattanás:
Lobogtunk volna mind a ketten:
Én és a kihez menekedtem.
És lettünk volna egy halom hamu,
Két élet hamuja.
Bottal piszkálta volna valaki:
Melyik az ember és melyik a fa?…
Forrás: Lélektől lélekig
Én nem futok.
Nincs mért. Nem kápráztat a pálma-ág.
Útszélen; árokparton,
A versenyen kívül
Szedem a novemberi ibolyát.
Én nem futok,
Távol a sértő zajtól, bántó fénytől
A Janus-arcú dicsőségtől,
Rendezgetem csokorba ibolyámat,
Ha valakit tarlómra fúj a szél,
A vágy, a nyugtalanság, vagy a bánat:
Más virág híján, mutatom neki
Novemberben kinyílott ibolyámat.
Ha kell: jó, ha nem: békesség neki.
Én nem futok.
Én nem akarok senkit utolérni.
Nem hatalomért, csak egy morzsa szívért
Vágyom a virágomat kicserélni.
Forrás: Lélektől lélekig
Szeretnék úgy belédsimulni
Természet – mint egy falevél,
Mint egy fűszál, mely egyformán nyugodt,
Ha harmat száll rá, s ha rá száll a dér.
Szeretnék úgy belédsimulni,
Mint egy elvesző árnyalat
Az alkony ezerszínű tengerén,
Szeretném fölszívni az árnyakat,
S magamat tőlük fölszívatni én.
Szeretnék úgy belédsimulni
Természet – mint egy lehelet,
Mint szél fuvalma, mely alig-alig
Borzolja fel az alvó vizeket,
Szeretnék úgy belédsimulni,
Mint egy tétova napsugár,
Mely jár az erdő sűrű rejtekén,
És nem keres és nem talál,
Szeretnék úgy belédsimulni
Természet – mint egy tűnő napsugár.
(S szeretném, ha mellettem elmenet,
Valaki szólna:
„Nézd, már itt az ősz,
Sárgulnak lassacskán a levelek.”
És nem ismerné meg a levelet.
És szeretném, ha rajtfelejtené
Valaki a szemét az alkonyégen,
S szólna: „ezerszínű az alkonyat,
Így láttuk ezt valaha, – vele – régen.”
És nem sejtené, hogy egy árnyalat
Az esti színek közt én vagyok éppen.
És szeretném, ha jönne valaki
Az erdő rejtekébe
És szólna: „nini, milyen különös:
A nap e mély homályban is ragyog.”
És nem tudná, hogy az is én vagyok.)
Szeretnék úgy hozzádsimulni
Természet – mint a vén moha
A fák északos oldalán,
S nem lenni hozzád hűtelen soha.
Szeretnék úgy belédsimulni,
Mint tücsök hangja holdas éjeken,
S szeretném, ha valaki elborongna
Rajtam, mint múltból zengő éneken.
S szeretnék úgy vegyülni el beléd,
Természet – mint a síri por,
Mit ezeréves hantokról a szél
Nagy-messzi tengerpartokra sodor.
Ott játszana velem egy kisgyerek,
Kicsiny kezén futnék fel és alá,
S e port, mely egyensúlyát nem leli:
Egy percig egyensúlyban tartaná.
Forrás: Lélektől lélekig
Magas állványon nyitott Biblia –
Mögötte szikár gyertyaláng lobog.
Ember sehol.
Ez az Ige –
Akit talán mindenki elhagyott.
Ketten vannak csak: a Könyv és a Fény. –
Ez az Ige –
Világ végén talán,
Vagy kezdetén.
Úgy érzem most:
Világ végén talán.
Ez az Ige:
Társtalan Fölség, fölséges Magány.
Ki bírja ki?
Ember nem bírja ki.
Poéta ki nem bírja.
Ezt a magányt. – –
Csak a Világ Költője,
Ki verseit a végtelenbe írja.
Ez az Ige.
Nem a megszokott kép.
Nincsen gyülekezet.
A családi kör nem üli körül.
Nézd, be szikáran lángol,
Félelmesen világol.
Önmagának örül.
Világok tornyosodtak fel Öléből
S vissza világok hullanak Ölébe.
S nézd, mily magára van:
Még egy szerzetes sem hajol fölébe.
Költő, – ha egyszer minden elhagyott,
S nyitott lelkeddel magadra maradsz,
Magadra, mint a nyitott Biblia,
Magas polcon és olvasatlanul:
Szövétnek légy, ki ég,
Önmagának elég –
S egyedül lenni Istentől tanul.
Forrás: Lélektől lélekig
Ott lenn, a víz alatt
Egy másik, mélyebb ég;
S hogy kisímult a tükör:
Ezernyi csillag ég,
Ragyogj, ragyogj,
Te vízalatti ég!
Ragyogj, ragyogj,
Te örök Ideál,
Tőled el nem választ
Sem élet, sem halál,
Ragyogj, ragyogj, örök-idegenül,
Fenn is, lenn is elérhetetlenül,
Ragyogj, ragyogj!
Ragyogj, ragyogj,
Örökkön tiszta kép
E lélek vízalatti, mély egén,
Én már tudom: Csak azt nem vesztem el,
A miről sose mondhatom: enyém.
Ragyogj, ragyogj
Éjféli Csillag, lelkem mély egén.
Forrás: Lélektől lélekig
A Testvér: az a nő, aki szeret,
De vágya nincs és semmit sem akar.
Tenger-nyugalmú mosolya mögött
Nemes, vagy nemtelen célt nem takar.
Nincs elfogultság benne, s nincs zavar.
Nincs macska-szeszély, s nincs tigris-fölény,
Olyan, mint a jó lelkiismeret
Az öntudat virágos küszöbén.
Tartózkodása nem titkos ígéret,
nem szűzi hó, mely olvadásra vár,
De kőbe metszett rendületlen lényeg.
Látod, ez az a nő, aki testvéred.
Ez az a nő, akiben megszűnik
A nemek örök, nagy szerelmes harca,
Mely hódítás és leigáztatás,
Ha százszor pásztor-idill is az arca.
Bilincs nehezül és rabszíj fonódik
A szeretőkre a vágy vak tűzében.
De szabadság van a testvériségben.
A testvér az a nő, aki szeret,
de sohasem lesz gyermekeid anyja,
csak álmaidnak, lélekgyöngyeidnek
Töretlen-tömör aranyfoglalatja.
Ki távol tőled – melletted áll mindig,
S a szépség ködös ormai felé,
Ha megállottál – újra útnak indít.
Mint halkbeszédű alpesi kalauz,
komolyan kormányozza léptedet,
S ha végső dalba fogsz: tündér-echó:
Megszázszorozza hattyú-éneked.
Forrás: Lélektől lélekig
Oly közönséges, árva kis bokor,
Körülte gaz nő, állat rátipor,
Ember véresre sebzi magát rajta,
A szitkot, gúnyszót özönével hallja.
Ő mégis rendületlen hittel várja,
Hogy egyszer égi tüzet fog az ága,
S akkor, mint írva vagyon: a hegyen,
A lángjában az Isten megjelen.
Forrás: Lélektől lélekig
Ha számbavetted mind a vétkeid
Szemed ha metszőn önmagadba látott:
Az ismeretlen sok-sok bűnödért
Még mondj el egypár miatyánkot!
Mert szüntelen a mi bűnbeesésünk,
Mert végtelen a vétkeinknek száma
S talán nem az a legölőbb csapás,
Mit sújt az öklünk tudva, odaszánva.
A legsikoltóbb seb talán nem az,
Mit oszt a kardunk nyílt, lovagi tornán
S tán az se, mit suttogva, hátmögött
Ejtünk kajánul, titkon és orozván.
A legsikoltóbb, legégőbb sebek
Egy mosolyunktól nyílnak, úgy lehet,
Mely indult jóakarat ösvényén
És öntudatlan gúnyba tévedett.
A legszörnyűbb lavinák úgy lehet,
Indulnak egy elejtett szó nyomán,
Mit elhallgatni – véltük – nincs miért,
S mit elhallgatni jobb lett volna tán.
S mikor egy gyötrődő szív úgy eped
Egy szónkért, mely meg tudná váltani,
S virágoskertből sivataggá lesz,
Mert azt az igét nem mondottuk ki.
Mert elnéztünk a ködös messzeségbe,
A léptünk rajta döngve áthaladt,
Semmit se tettünk – csak nem vettük észre –
És eltapostuk, mint egy bogarat.
Ó, végtelen a vétkeinknek száma,
Mi álomroncsba, tört reménybe járunk,
Pusztán azáltal, hogy élünk, megyünk,
Szüntelen egy virágot tör le lábunk.
Ha számbavetted mind a vétkeid,
Szemed ha metszőn önmagadba látott:
Az ismeretlen sok, sok bűnödért
Még mondj el egypár miatyánkot.
Forrás: Lélektől lélekig
A parti sziklák
A költő szólna – és így kezdené:
Vas-túskók ezek, ős-gátak ezek,
Ők s a tenger méltó ellenfelek.
De én láttam e sziklák sebeit,
A sötét sebeket,
A fantasztikus repedéseket.
S hallottam a víz-vájta kavernákban
Lentről feldübörögni
A lassan mégis győztes elemet.
S tudtam: az idő csak neki segít,
Őt pártfogolja csak.
A parti sziklák szertemállanak.
És nem lesz ebben semmi nagy dolog.
A szikla vére: egy kevés homok
Naponta elpereg.
Csak morzsák hullnak, nem kolosszusok.
Nem loccsan égig a tenger vize
És elmarad a tragikus bukás.
Anonymus se lesz, ki feljegyezze,
Ha véget ért a felmorzsoltatás.
Forrás: Lélektől lélekig
