https://verskucko.com

Címke: Reményik Sándor

  • Reményik Sándor: Visszanyert fény

    Járosi Andornénak

    Sötét a fenyves, sötét a világ.
    Előttem az út egyre feketébb.
    És mégis olyan biztosan megyek,
    Ó, kibeszélhetetlen békesség –
    Kezemben olyan békés fegyverek:
    Jobb kezemben szeges bot, egyszerű,
    Bal kezemben zseb-villanylámpa ég.
    Ha eloltom, sem félek semmitől,
    Véd az erdő és segít a sötét.
    Futtatom magam előtt fényemet –
    S fel a fákon, mint víg mókusokat:
    Táncoltatom a szelíd sugarat.

    Sötét a fenyves, sötét a világ.
    Mögöttem messze, milyen messze már
    Fülledt, gyötrelmes kórházi szobák –
    Végnélküli orvosi rendelők –
    Tátongnak, mint vak, süket folyosók.
    Ó – és itt – most – sziklák, fenyők, erők,
    Gyanta, tömjén, olajok, illatok
    És balzsamok.
    Nem is ezen a világon vagyok.

    Sötét a fenyves, sötét a világ.
    De fenn a fenyőn vidám mókus ül.
    Fény-mókus. Én futtattam fel a fára.
    Ül és fütyül a fekete világra.

    Sötét a fenyves, sötét a világ
    És háború van s ó, annyian félnek!
    Uram, bűnömül ne vedd – én nem félek.
    Bízom, hiszek, s fényem táncoltatom –

    Ó, visszanyert Fény – Ó, Lámpa – Ó, Lélek!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Őszi csodák

    Ülve a karosszékben,
    Ma legelőször néztem
    Szemközt az utcasort.
    A tekintetem rátévedt egy fára:
    Nini még most sem sárga.
    Zöldnek tartotta meg
    Szép reménység-ruhában
    Az, aki megtarthat mindeneket.
    És én is élek,
    És én is élek
    S megvannak mind, akiket szeretek.
    S e nekem-láthatatlan tündér-őszben
    Eljönnek hozzám az őszi csodák:
    Másodszor borulnak tündér-virágba
    S hoznak pici, fanyar, fura gyümölcsöt
    Az almafák.

    S a drága földön, nem is olyan messze
    Másodszor érett meg most a cseresznye,
    Az elnyílt őszi-kikerics helyén,
    Őszi bánat és lila gyász után,
    Októberi dombok oldalain
    Pompázik a tavaszi kankalin.
    Rügyet bont minden ág
    S belőlem is szinte nap-nap után
    Kihajt egy vers-virág.
    S ki tudja még mi lesz?
    Lehet, hogy a közelgő karácsonnyal
    Zúgni fogok erdőkkel egyetemben
    Lombkoronás, orgonás áhítattal.

    Ülve a karosszékben,
    Ma legelőször néztem
    Szemközt az utcasort.
    Az utcasor felett
    Egy színes felleget.
    A szemem újból rátévedt a fára.
    A reménységben megtartatott fára, –
    S akkor gáttalanul,
    Feltarthatatlanul,
    Elbírhatatlanul
    Robbant ki szívemből a hála.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Égi változatok

    Előbb fekete viharfelleg,
    Mennykövek méhe.
    Aztán hamuszín borulat,
    Záporok anyja.
    Aztán szakadozott Isten-palást,
    Foszlányok az Úr álöltözetéből.

    Aztán csendben vándorló ezüstnyáj,
    Halkan hullámzó zarándokcsapat.
    Aztán egy eltűnő vitorlaszárny,
    Istenhozzádot intve messziről.
    És aztán semmi más,
    Csak a tiszta ég titkos tengere.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: A fordító

    Károli Gáspár emlékezetének

    Alkotni könnyebb: a szellem szabad,
    A képzelet csaponghat szerteszét,
    Belekaphat a felhők üstökébe,
    Felszánthatja a tenger fenekét,
    Virágmaggal eget-földet bevethet,
    Törvénnyé teheti a játszi kedvet,
    Zászlóvá a szeszélyt, mely lengve lázad,
    S vakmerőn méri Istenhez magát…
    Az alkotás jaj, kísértetbe is visz.
    A fordítás, a fordítás – alázat.
    Fordítni annyit tesz, mint meghajolni,
    Fordítni annyit tesz, mint kötve lenni,
    Valaki mást, nagyobbat átkarolva
    Félig őt vinni, félig vele menni.

    Az, kinek szellemét ma körülálljuk,
    A Legnagyobbnak fordítója volt,
    A Kijelentés ős-betűire
    Alázatos nagy gonddal ráhajolt.
    Látom: előtte türelem-szövétnek,
    Körül a munka nehéz árnyai:
    Az Igének keres magyar igéket.
    Látom, hogy küzd: az érdes szittya nyelv
    Megcsendíti-e Isten szép szavát?
    És látom: győz, érdes beszédinek
    Szálló századok adnak patinát.
    Ó, be nagyon kötve van Jézusához,
    Félig ő viszi, félig Jézus őt.
    Mígnem Vizsolyban végül megpihennek,
    Együtt érve el egy honi tetőt.
    Amíg mennek, a kemény fordítónak
    Tán verejtéke, tán vére is hull,
    De türelmén és alázatán által
    Az örök Isten beszél – magyarul.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Ma neked, holnap nekem

    Pók szőtte szürke szálait az erdőn,
    Fonalait kelő nap aranyozta.
    Kisebb körök, nagyobb körök,
    Csodálatos körök…
    Körök közepén ült a pók maga.
    Mestere volt, királya volt,
    Istene volt a maga világának.
    S oly lenge-könnyű volt mégis a vára,
    Hozzá képest a tölgylevél hullása:
    Mintha tömör bronzlapok hullanának.

    És jöttem én:
    Az űrbe lökött kóbor üstökös
    Az őszi erdőn által.
    Szegény mester, szegény kicsi király,
    Ma találkozott velem: a halállal.
    Nem is rohanva, csak csendesen jöttem,
    Ősz és nyugalom sugárzott mögöttem.
    Ámde színektől mámoros szemem
    Az egész fényes erdőre tapadt.
    Széttéptem a lenge kis palotát
    Egy pillanat alatt.

    Én nem éreztem mást, mint arcomon
    Leheletkönnyű kellemetlenséget,
    A mikrokozmosz
    Talán egy naprendszerrel lett szegényebb.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Szomorúfűz

    A tó partján a komor fűzeket
    világos zöldbe öltözteti lassan
    a napról napra melegebb sugár,
    megfejti téli titkát ágaiknak,
    smaragdragyogást tereget reájuk, –
    csak földre hajló, fáradt vonalát
    a fűzfagallynak nem másítja meg,
    nem emelheti ég felé soha.

    Gyerekkoromban – rég volt, – tán igaz sem:
    anyámat kértem: rajzolj valamit!
    Rajzolt egy házat s egy szomorúfűzfát,
    (lerajzolhatott volna engem is,
    lehajtott fejjel, úgy, ahogy most állok
    a tóparti szomorúfűz alatt.)
    Én akkor azt kérdeztem, hogy: mi ez?
    Anyám felelt: Ez egy szomorúfűz.
    Én faggattam tovább: Mért szomorú?
    S aztán még arra is kíváncsi voltam,
    hogy: „Mikor nem lesz többé szomorú?”
    A váratlan kérdéstől megzavarva,
    anyám elhallgatott.

    Így hallgattam el én is, valahányszor
    azt kérdezték: Mért vagyok szomorú,
    mikor nincsen rá különös okom? –
    Zavart a kérdés. – Most már nem zavar.
    Most már tudom, hogy törvény alatt állunk:
    elvettetnek a különféle magvak,
    öröktől készült, titkos ősmagok,
    egyikből tölgy lesz, másikból fenyő,
    a harmadikból mindig rezgő nyárfa,
    jegenyévé szökken a negyedik, –
    s az utolsó, de tán a nem legkisebb,
    szomorúfűzfa lesz talán.

    Törvénye az, hogy ágait lehajtsa
    a tó tükrére csüggedt-komoran,
    akkor is, mikor napfény hull reá,
    akkor is, mikor zöldje ütközik, –
    s tavaszba fordul a vénhedt világ.

    Forrás: Lélektől lélekig

    líra, költészet

  • Reményik Sándor: A gondolat szabad

    Bilincs a kézen, az ajkon lakat,
    De felhők felett, de vizek alatt
    Örvénylik, szikráz, zúg a gondolat!

    Legyen tanyám kietlen szirtorom
    Vagy börtönöm pokolmély vártorony,
    Én amit akarok, azt gondolom!

    Ó, mi gyönyör, ó mily isteni kép:
    Repülni! Dús képzeletem, ne félj,
    Nem gátol ebben zsarnoki szeszély.

    Repülj képzelmem, csillagokig szállj,
    Az Isteneknek lángitalt kínálj!
    Durva őrszem rád nem rivallhat: „állj!”

    Repülj, semmi se szegje kedvedet,
    Repülj, szakítsd magadra az eget,
    Építs, vagy ronts; neked minden lehet!

    Repülj, oltsd ki a földi lángokat
    És népesíts be új világokat,
    Nincs porkoláb, aki meglátogat!

    Öltözz hulló csillagok ezüstjébe,
    Köd oszlopába, áldozat füstjébe,
    Rögbe nem botolsz és nem lépsz tüskébe!

    Te tövistelen téped a virágot
    S nyomodba kémek serge meddőn hágott,
    Műhelyedben, Mester – téged ki látott?

    Fölötted nincs Cézár, nincs Imperátor,
    Se rongy tömeg, babért tépdesni bátor,
    S nincs, aki Téged bekerít, határol.

    Szabad vagy, mint űrben a fénysugár,
    Szabad, mint a morajló tengerár,
    S csak öntörvényed s korlát, határ.

    Élet, Halál: minden beléd merül,
    És bíróul fölötted ki sem ül,
    Csak aki lát – az Isten egyedül.

    Forrás: Lélektől lélekig

    Reményik Sándor, szabadság, gondolat, képzelet, lélek, hit, líra

  • Reményik Sándor: Lélekvesztő

    Sok kis hajó közt, nagy hajó közt
    Láttam egy ladikot:
    Lélekvesztőt, egy-embernek valót.
    Ily lélekvesztőn indultam el én
    Az élet tengerére.
    Mert nem adott az Isten más hajót.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Új arató-ének

    Keresztek ülnek a tarlón,
    Keresztek a temetőben,
    Keresztek a vállon, szívünkön,
    Keresztek messze mezőkben
    S csak a Kereszt gazdája nincs sehol.

    Keresztek az egész földön,
    Keresztek tornyon és mellen,
    Keresztek a földi jóságon
    S égi szózat: »Megérdemlem,
    Keresztet mért vállaltam ezekért?«

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: A rögtön gyógyuló seb

    Tündér-nyugalmú rózsaszín vizen
    Hajó halad és mély sebet hasít.
    Hallom a megtöretett tenger-test
    Felém verdeső sikoltásait.
    Vagy ember-füllel rosszul hallom én,
    Ez talán diadalmas kacagás,
    Hogy heged már a végzet-vágta seb
    És nem marad utána forradás.

    Forrás: Lélektől lélekig