https://verskucko.com

Címke: Reményik Sándor

  • Reményik Sándor – Lélektől lélekig

    Tóth Árpád posthumus-kötetéhez

    E percben tettem le a könyvedet.
    Ismertetni, méltatni kellene…
    Te mosolyogsz egy távol csillagon,
    S azt mondod: pajtás, ne bajlódj vele.
    Te azt mondod, hogy mindeneket látsz,
    Hogy láttad befele folyt könnyemet,
    Azt mondod, neked nem kell méltatás,
    Csak síron túl egy kicsi szeretet.

    Ó, messzelakó, köszönöm e szót.
    Ha láttál, láttad bennem magadat,
    Láthattad, lelkem hogyan itta fel
    Kristálycsillámú hagyatékodat.
    Láthattad, hogy kavar fel halk szavad,
    Hogy int felém a szomorú tető,
    Ragyog reám elérhetetlenül
    Tört alakod, a szépen szenvedő.

    Láthattad: kálváriád utait
    Hogy jártam értőn ma este veled,
    Bámultam beteg gazdagságodat,
    S szégyeltem beteg szegénységemet.
    Egy-egy igédre úgy ismertem rá,
    Mint amely bennem régen vándorol
    Gyötrelmesen keresi önmagát,
    De testté nem válhatva, szétfoszol.

    Ám benned testté lőn, ki nem vagy test már,
    Míg én még hurcolom a bús igát,
    És járom, szikkadt szívvel egyre járom
    Vers-stációim meg nem írt sorát.
    A méltatásod, látod, elmarad,
    De bölcs mosolyod hozzám érkezik,
    Kik egymást nem ismertük itt alant:
    Suttogjuk ma: „Lélektől-lélekig”.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor – Tanács

    Te ne kérdezz, csak menj az utadon
    S meg ne állj körülnézni,
    A kétely gyilkos sebet üt belénk
    S a lelkünk, a lelkünk bevérzi.

    Te ne kérdezz, csak menj az utadon,
    Az agyad bármi kábult,
    A gyöngeséged, tétovázó vágyad
    Egy hanggal el ne áruld.

    Magadba higgy és menj az utadon,
    Mint kit nem döbbent titkok árnya,
    Gyáva, ki minden mondata után
    Megtorpan kérdőjellé válva.

    Mint Lót, eredj a kőkemény paranccsal,
    Mögötted lobogjanak a csodák,
    Mint akinek csak ökle, foga van,
    Úgy menj a pusztuló világon át!

    Az égbe ne tekints, de forró karral
    Öleld az anyaföldet,
    Vissza ne fordulj, jaj, ki visszanéz,
    Nem mozdul az meg többet.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor – Dialóg

    A harkály kopogtat egy vén fenyőfát.
    Én a botomra dőlve hallgatom,
    Mint harmadik.
    Különben csend lakik
    Körül az erdőn.

    A harkály:

    Mit gondolsz öreg: meddig élsz még?

    A fenyő:

    Azt jól tudják az istenek,
    Akik az életem kimérték.

    A harkály:

    Mit gondolsz öreg, hogy mi lesz belőled?

    A fenyő:

    Bizony mondom, nem függ az se tőlem,
    Se tőled.

    A harkály:

    Az emberektől függ tehát?

    A fenyő:

    Az ember nagynak képzeli magát.

    A harkály:

    Mit gondolsz mégis:
    Hiszed, hogy asztalt terítenek rajtad,
    S melléd telepszik egy vidám család?
    Vagy ágy leszel, mely mélyen, hűsen altat
    A nap heve után?
    Szólj, mit hiszel hát, vén embertelen?!

    A fenyő:

    Mit tudom én!
    Bölcső leszek talán.
    Talán koporsó. Oly mindegy nekem.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor – Ha a halál is ilyen volna csak…

    Ha a Halál is ilyen volna csak,
    Mint ez a decemberi alkonyat,
    Ilyen halkléptű, ilyen nesztelen…
    S úgy bánna szépen, szelíden velem,
    S úgy érintené meg a kezemet,
    Mint valaki, kit nagyon szeretek.

    Ha a Halál is ilyen volna csak,
    S úgy lebbenne szobámba hallgatag,
    Mint egy lámpát-eloltó lehelet,
    Észre se venném, hogy sötétebb lett.
    Mennék vele, ki helyettem is lát,
    Ugaron, erdőn, tengereken át.

    Ha a Halál is ilyen volna csak,
    Nem ijesztő, titáni szörnyalak;
    Szelíd fiú, vagy édes, lenge lány:
    Egyik kezében megfogózkodnám,
    Másik kezében – lángjával alá –
    – bús géniusz – a fáklyát tartaná.

    Ha a Halál is ilyen volna csak,
    Hátulról átkarolná vállamat,
    Mappámra tenné hűs, nyugodt kezét:
    „A tollat, pajtás, tedd le, most elég!
    Az utolsó vers úgyse lesz már jó,
    Tülköl a ködkürt, indul a hajó!”

    Ha a Halál is ilyen volna csak:
    Födetlen, fürtös fő, nem zord sisak,
    Nem üres szemgödrök, de mély szemek,
    Mik lelkem mélyéig tekintenek,
    S visszaragyogják, mit benne látnak:
    Drága képét egy-egy jóbarátnak.

    Ha a Halál is ilyen volna csak,
    Nem ásna nyirkos, sötét sírokat,
    De vinne szabad, nagy mezőkön át,
    Hol szürcsölnénk a mennyek harmatát,
    S hajnali ködben, pusztán, tengeren,
    Egyszercsak úgy eltűnnék csendesen.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor – Az eljövendőt várom…

    Már ledőlnek a lelkem tornyai,
    Miket a hiúság emelt,
    És porrá teszek minden cifra házat,
    És pusztasággá teszem e kebelt,
    Hol főlehajtva bujdos az alázat.
    E kongó pusztaságban, végtelen,
    Csillagtalan, adventi éjeken
    Várom az eljövendőt.

    A költőt.
    Az egyetlent, az igazit, nagyot,
    Akinek én csak szolgája vagyok,
    Aki majd tűzzel, lélekkel keresztel
    És hódít lanttal, karddal és kereszttel,
    Őt várom, őt, az igazit, nagyot,
    Mert én fáradt vagyok,
    Mert én gyenge vagyok,
    S ó, mert nem én vagyok az igazi!

    Az én bíborom: ronggyá foszlik el,
    Az én aranyam: ónná folyik szét,
    Nekem a mennyországom is pokol,
    S a szivárványom csupa szürkeség.
    Az én muzsikám: „vén cigány” zenéje,
    Én érzem: ez a vég.

    Az eljövendőt várom.
    És egyengetem az ő útjait:
    Fogékony, izzó szívekre találjon!
    S én majd megnyugszom, ha lábához tettem
    Kopott lantom és kopott csatabárdom.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor – „Idill” a magasságban

    Vihar ment végig a hegyélen. –
    A gyökerei megmozdultak.
    Az órjás, látva végzetét
    Társa felé nyujtá kezét:
    Tarts meg, – vagy téged is lezúzlak!
    És tompa jajjal rázuhant.

    Elállt a hegy lélekzete,
    S egy percre a patak alant.

    A másik meghajlott bele,
    De felfogta és megtartotta őt.
    Egyik a másikra támaszkodva:
    Most így állnak a Teremtő előtt.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor – Szkepszis

    Megszaggatom bírói köntösöm,
    A székem itthagyom, megyek haza,
    Talán igaza van mindenkinek, –
    És talán senkinek sincs igaza.
    Mit tudom én!
    Előttem összefolynak feketén
    A törvénytáblán a vésett betűk.
    Torkom szorul, ajkamon érzek
    Valami mondhatatlan keserűt.

    A pillantásom éle úgy kicsorbult!
    Én nem tudok már igazságot tenni,
    Adjatok inkább egy remete-cellát,
    Hagyjatok inkább a vadonba menni.
    Szívembe néznék, – de a szívem reszket,
    Hogy döntsön, mikor magába’ se biztos?
    S úgy hordja tisztét, mint kínos keresztet…

    Hozzám ne jertek, s ne kérdezzetek!
    Ítéletet ne kelljen mondanom,
    Itt hagyom nektek üres székemet –
    Én – hadd tűnődjem a csillagokon.
    Vonja lelkemet aranyba az ősz,
    Ki helyembe ül, boldogabb legyen,
    S boldogabb legyen, aki megelőz.

    Bukkanjon rá a nagy egy-igazságra,
    S ha nem bukkant rá – legalább ne tudja,
    Csak tudjon hinni, hinni – önmagába’!

    Nekem úgy fáj a sok-sok szakadék,
    Az ellentétek iszonyú világa
    Úgy fáj, hogy minden lélek más és más,
    Úgy gyötör ez a sötét látomás,
    És a tudat, hogy oly messze az ég.
    Feloldanám egy nagy harmóniába:
    Ami itt disszonáns hang, s töredék.
    Feloldanám egy nagy, nyugodt Egészbe.

    De ez a béke talán a halál, –
    S a föld talán csak így érhet az égbe.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor – Béke

    Valami furcsa összehangolódás,
    Valami ritka rend –
    Széthúzó erők erős egyensúlya,
    Mély belső bizonyosság idebent –
    Bizonyosság arról, hogy élni jó,
    Szenvedni elkerülhetetlen,
    Szeretni tisztán: megistenülés,
    Meghalni szép –
    S a Kifejezést meglelni mindezekhez,
    Megtalálni a felséges Igét:
    Az Igét mindezekhez:
    A Béke ez.

    Orkán ordíthat aztán odakünt,
    Robbanhat ezer bomba: kárbament,
    De kárt nem okozott.
    Bent:
    Csend.
    A Béke itt kezdődik.
    Bent:
    Csend.
    Isten hozott.

    Forrás: szeretem a verseket

  • Reményik Sándor – A sirály születése

    Apja nem volt és nem volt anyja sem.
    Fészek-oduban nem költötte ki
    epedve búgó madárszerelem.
    A legelső sirály
    fehér villám a fekete vizen,
    csak úgy támadt, magától, –
    fészek helyett dühöngő tengerárból.

    Az ős-tengeren dühöngött a szél,
    a hullámok dörögve tornyosultak,
    majd égbe szálltak, majd pokolba hulltak,
    az ős-vizek veszett démonai
    vihart arattak, mert szelet vetettek, –
    csak lelke nem volt még a fergetegnek.
    Teremtett hát lelket maga-magának.

    Egy hullám jött a part sziklafalának,
    hegy-magas, bús-fekete, iszonyú, –
    hullám, milyet még nem látott a part
    és nem kavart fel égiháború.
    Rendült a szirt, amelyre fölcsapott,
    a tajték szikrázott a szirt előtt, –
    s a tajtéknak e percben szárnya nőtt!
    Két hófehér szárny. Velük lebegett
    a vihar lelke a vihar felett.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Maradj velem!

    Maradj velem – hisz nem kívánok semmit
    Tetőled, csak hogy néha lássalak.
    Maradj velem, csak hogy mint illat lengd be
    Néhanapján nagy árvaságomat!
    Maradj velem, szólj hozzám néha-néha,
    S ha én is szólok: rossznéven ne vedd –
    Szeresd versem rendetlen ritmusát
    S számláld rendetlen szívverésemet!
    Különben maradj hites uradé –
    Különben maradj Krisztus uradé –

    Az egyiktől is ennyit kértem én.
    A másiktól is ennyit kértem én.
    Te tudod Isten: bűn volt-e vajon
    Ez a könyörgés és ez a remény –?
    Elvitted egyikét a föld alá,
    És más tájékra most a másikat.
    Itt hagytál engem tehetetlenül
    Könyörtelen csillagaid alatt.

    Hisz néha fényes híd a messzeség,
    De máskor mégis nagyon-nagyon kell
    A biztonság, hogy kéznyújtásnyira
    Itt van valaki – kell egy kis „közel” –
    A néhanapos drága lehetőség:
    Az egy-város, a szomszéd-utca kell.
    S egy hozzámhajló röpke pillanat,
    Mely megsimítson, mint virágos ág.
    Elmúlhat tőlem különben örökre:
    Mit szerelemnek szólít a világ.

    Maradj velem! Leszáll az én napom.
    Bagoly huhog szálló napom felett.
    Maradj velem! E jajra ki felel:
    A világ végezetéig veled?!
    Maradj velem! Oly örök ez a kérés!
    És tiszta, mint a hó kristályai.
    Maradj velünk: Jézust is erre kérték
    Alkonyba-hulló tanítványai.

    Forrás: Lélektől lélekig