https://verskucko.com

Címke: Reményik Sándor

  • Reményik Sándor: Ne szóljatok

    Ne szóljatok, és ne mozduljatok,
    fojtsátok vissza lélegzetetek…
    Nézzétek: fa vagyok,
    reszketnek rajtam a színes levelek.
    Egy vékony, vékony tündér-cérnaszálon,
    életen túl, innen a halálon
    még tartja őket valami csoda…
    Pedig elmúlt Halottak napja is,
    mi most nem hull le, nem hull le soha,
    ne szóljatok, és ne mozduljatok, –
    egy pillantás, egy sóhajtás elég:
    és lehullnak a legutolsó álmok,
    és meghalnak az utolsó mesék.

    Ne szóljatok, és ne mozduljatok,
    egy nesztelen lépést se tegyetek, –
    mi most nem hull le, nem hull le soha,
    hátha örökké tart ez a csoda,
    hátha nem hullnak le a levelek…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Így emlékszem

    Így emlékszem most-múlt szörnyű napokra:
    Ha tudtam volna imádkozni akkor,
    Így imádkoztam volna:

    Uram, kimondhatatlan rettegéssel
    Nézem, hogy indul teremtett világod
    Szakadni szerteszéjjel –
    Hogy indul válni vérré és üszökké,
    Amelyből nincsen feltámadás többé.

    Szívszorongva számlálom mindenütt
    Közel és távol szeretteimet,
    Jajdulva kérdem, hogy mi lesz velük
    S mivé lesz a kicsiny magyar sziget –
    De minden szörnyűségnél szörnyűbb kérdésem ez:
    Uram, a lelkemmel, a lelkemmel mi lesz?

    Így várjam a véget tompán, tunyán –
    És szívet vesztve és vesztve fejet?
    Segíteni ne tudjak senkinek?
    Ne tudjak egy tiszta tekintetet,
    Bátor, tudó pillantást vetni fel
    Az égre, amely füstben tűnik el
    S a földre, amely alattunk inog?

    Így találjanak, szégyenteljesen
    Kapkodva, az apokaliptikus
    Pillanatok?!

    Én Istenem, tartsd fel a végzetet,
    Takard be irgalmadnak fátyolával
    A nőket s a gyermekeket –
    Kegyelmezz a bűnös világnak,
    Mindennek, ami itt hamis
    És nekem is –

    Ám ha mégsem lehet:
    Velem tedd meg ezt a csodát:
    Érjem fel, bárha ágaskodva is
    Lélekkel a roppant tragédiát!
    Legyen számomra legalább nyitott könyv
    A Jelenések Könyve –

    A szívembe, mint gyűjtőmedencébe
    Zuhogjon mindeneknek vére, könnye.
    Lelkemet köszörüld ki, mint a kardot,
    Éles legyen, mint a beretva,
    Kiköszörült élén csillanva tükröződjék
    A világ bíbor-sötét alkonyatja –
    Bármi jön: tudjak vele szembenézni!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Minden jól van

    Azt akarod, hogy kilépjek magamból.
    Hát jól van, most kilépek.
    Vallom veled, hogy nem hiába élek.
    Vallom, hogy irgalom a kegyetlenség
    És áldás az átok.
    Kell, hogy a termő magot földbe vessék,
    És néha vérrel és szennyel befessék
    A rejtett Cél felé futó világot.
    Vallom veled, hogy minden, minden jól van,
    Bár gályapadhoz láncolt rab vagyok
    A végtelenbe lendülő hajóban.

    Vallom veled, hogy minden, minden jól van.
    Akkor is, ha én nem érzem, nem látom, –
    Hogy minden egész, – minden összefügg,
    És rab-voltomban van a szabadságom,
    Erőm az erőtelenségben,
    A betegségemben a gyógyulásom.
    A rossz is, amit gonosz szándék nélkül,
    A vétek is, amit itt elkövettem,
    Kristállyá érik messze valahol:
    Vallom, lélekben, testben megtörötten.
    Vallom, vallom veled mindezeket,
    Mert szépek és mert lehetetlenek, –
    S szeretném lehajtani fejemet
    Világfeletti gondolataid
    Kőszikláira, mint puha párnákra…

    Hallod, hallod? igent mormol reá
    S áment dörög a tenger orgonája.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Viszontlátásra

    Viszontlátásra, – mondom, és megyek.
    Robognak vonatok és életek –
    Bennem, legbelül valami remeg.
    Mert nem tudom,
    Sohasem tudhatom:
    Szoríthatom-e még
    Azt a kezet, amit elengedek.

    Viszontlátásra: mondom mégis, mégis.
    Viszontlátásra – holnap.
    Vagy ha nem holnap, – hát holnapután.
    Vagy ha nem akkor – hát majd azután.
    És ha aztán sem – talán egy év múlva.
    S ha még akkor sem – hát ezer év múlva.
    Viszontlátásra a földnek porában,
    Visontlátásra az égi sugárban.
    Viszontlátásra a hold udvarán,
    Vagy a Tejút valamely csillagán –
    „Vidám viszontlátásra” mégis, mégis!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Lélektől lélekig

    Tóth Árpád posthumus-kötetéhez

    E percben tettem le a könyvedet.
    Ismertetni, méltatni kellene…
    Te mosolyogsz egy távol csillagon,
    S azt mondod: pajtás, ne bajlódj vele.
    Te azt mondod, hogy mindeneket látsz,
    Hogy láttad befele folyt könnyemet,
    Azt mondod, neked nem kell méltatás,
    Csak síron túl egy kicsi szeretet.

    Ó, messzelakó, köszönöm e szót.
    Ha láttál, láttad bennem magadat,
    Láthattad, lelkem hogyan itta fel
    Kristálycsillámú hagyatékodat.
    Láthattad, hogy kavar fel halk szavad,
    Hogy int felém a szomorú tető,
    Ragyog reám elérhetetlenül
    Tört alakod, a szépen szenvedő.

    Láthattad: kálváriád utait
    Hogy jártam értőn ma este veled,
    Bámultam beteg gazdagságodat,
    S szégyeltem beteg szegénységemet.
    Egy-egy igédre úgy ismertem rá,
    Mint amely bennem régen vándorol
    Gyötrelmesen keresi önmagát,
    De testté nem válhatva, szétfoszol.

    Ám benned testté lőn, ki nem vagy test már,
    Míg én még hurcolom a bús igát,
    És járom, szikkadt szívvel egyre járom
    Vers-stációim meg nem írt sorát.
    A méltatásod, látod, elmarad,
    De bölcs mosolyod hozzám érkezik,
    Kik egymást nem ismertük itt alant:
    Suttogjuk ma: „Lélektől-lélekig”.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Tanács

    Te ne kérdezz, csak menj az utadon
    S meg ne állj körülnézni,
    A kétely gyilkos sebet üt belénk
    S a lelkünk, a lelkünk bevérzi.

    Te ne kérdezz, csak menj az utadon,
    Az agyad bármi kábult,
    A gyöngeséged, tétovázó vágyad
    Egy hanggal el ne áruld.

    Magadba higgy és menj az utadon,
    Mint kit nem döbbent titkok árnya,
    Gyáva, ki minden mondata után
    Megtorpan kérdőjellé válva.

    Mint Lót, eredj a kőkemény paranccsal,
    Mögötted lobogjanak a csodák,
    Mint akinek csak ökle, foga van,
    Úgy menj a pusztuló világon át!

    Az égbe ne tekints, de forró karral
    Öleld az anyaföldet,
    Vissza ne fordulj, jaj, ki visszanéz,
    Nem mozdul az meg többet.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Dialóg

    A harkály kopogtat egy vén fenyőfát.
    Én a botomra dőlve hallgatom,
    Mint harmadik.
    Különben csend lakik
    Körül az erdőn.

    A harkály:

    Mit gondolsz öreg: meddig élsz még?

    A fenyő:

    Azt jól tudják az istenek,
    Akik az életem kimérték.

    A harkály:

    Mit gondolsz öreg, hogy mi lesz belőled?

    A fenyő:

    Bizony mondom, nem függ az se tőlem,
    Se tőled.

    A harkály:

    Az emberektől függ tehát?

    A fenyő:

    Az ember nagynak képzeli magát.

    A harkály:

    Mit gondolsz mégis:
    Hiszed, hogy asztalt terítenek rajtad,
    S melléd telepszik egy vidám család?
    Vagy ágy leszel, mely mélyen, hűsen altat
    A nap heve után?
    Szólj, mit hiszel hát, vén embertelen?!

    A fenyő:

    Mit tudom én!
    Bölcső leszek talán.
    Talán koporsó. Oly mindegy nekem.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Ha a halál is ilyen volna csak…

    Ha a Halál is ilyen volna csak,
    Mint ez a decemberi alkonyat,
    Ilyen halkléptű, ilyen nesztelen…
    S úgy bánna szépen, szelíden velem,
    S úgy érintené meg a kezemet,
    Mint valaki, kit nagyon szeretek.

    Ha a Halál is ilyen volna csak,
    S úgy lebbenne szobámba hallgatag,
    Mint egy lámpát-eloltó lehelet,
    Észre se venném, hogy sötétebb lett.
    Mennék vele, ki helyettem is lát,
    Ugaron, erdőn, tengereken át.

    Ha a Halál is ilyen volna csak,
    Nem ijesztő, titáni szörnyalak;
    Szelíd fiú, vagy édes, lenge lány:
    Egyik kezében megfogózkodnám,
    Másik kezében – lángjával alá –
    – bús géniusz – a fáklyát tartaná.

    Ha a Halál is ilyen volna csak,
    Hátulról átkarolná vállamat,
    Mappámra tenné hűs, nyugodt kezét:
    „A tollat, pajtás, tedd le, most elég!
    Az utolsó vers úgyse lesz már jó,
    Tülköl a ködkürt, indul a hajó!”

    Ha a Halál is ilyen volna csak:
    Födetlen, fürtös fő, nem zord sisak,
    Nem üres szemgödrök, de mély szemek,
    Mik lelkem mélyéig tekintenek,
    S visszaragyogják, mit benne látnak:
    Drága képét egy-egy jóbarátnak.

    Ha a Halál is ilyen volna csak,
    Nem ásna nyirkos, sötét sírokat,
    De vinne szabad, nagy mezőkön át,
    Hol szürcsölnénk a mennyek harmatát,
    S hajnali ködben, pusztán, tengeren,
    Egyszercsak úgy eltűnnék csendesen.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Az eljövendőt várom…

    Már ledőlnek a lelkem tornyai,
    Miket a hiúság emelt,
    És porrá teszek minden cifra házat,
    És pusztasággá teszem e kebelt,
    Hol főlehajtva bujdos az alázat.
    E kongó pusztaságban, végtelen,
    Csillagtalan, adventi éjeken
    Várom az eljövendőt.

    A költőt.
    Az egyetlent, az igazit, nagyot,
    Akinek én csak szolgája vagyok,
    Aki majd tűzzel, lélekkel keresztel
    És hódít lanttal, karddal és kereszttel,
    Őt várom, őt, az igazit, nagyot,
    Mert én fáradt vagyok,
    Mert én gyenge vagyok,
    S ó, mert nem én vagyok az igazi!

    Az én bíborom: ronggyá foszlik el,
    Az én aranyam: ónná folyik szét,
    Nekem a mennyországom is pokol,
    S a szivárványom csupa szürkeség.
    Az én muzsikám: „vén cigány” zenéje,
    Én érzem: ez a vég.

    Az eljövendőt várom.
    És egyengetem az ő útjait:
    Fogékony, izzó szívekre találjon!
    S én majd megnyugszom, ha lábához tettem
    Kopott lantom és kopott csatabárdom.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: „Idill” a magasságban

    Vihar ment végig a hegyélen. –
    A gyökerei megmozdultak.
    Az órjás, látva végzetét
    Társa felé nyujtá kezét:
    Tarts meg, – vagy téged is lezúzlak!
    És tompa jajjal rázuhant.

    Elállt a hegy lélekzete,
    S egy percre a patak alant.

    A másik meghajlott bele,
    De felfogta és megtartotta őt.
    Egyik a másikra támaszkodva:
    Most így állnak a Teremtő előtt.

    Forrás: Lélektől lélekig