Címke: Reményik Sándor

  • Reményik Sándor – Az én békességem

    Ha eljönne a Csoda könnyű szárnyon,
    S szívembe egyszer az a béke szállna,
    Amelyre szörnyű szomjúsággal vágyom: –
    Előbb elzárnám a láda fiába.
    Tűnődve rajta, hogy ez hogy esett,
    Trónolnék vele a világ felett.
    Nagy-óvatosan körültapogatnám:
    Hogy hát igazán, igazán nem álom?
    Nem riasztja el első mozdulásom?

    De aztán végigvinném a világon:
    Testvér, testvérem, rokonom, barátom,
    Itt, itt a béke, itt van aranytálon!
    Itt, itt van mindennek a megoldása,
    Szűnjön szívetek szüntetlen sírása!

    És elrendeznék mindent olyan szépen:
    Nem volna sokkal szebb az üdvösségben.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Reményik Sándor: GELLÉRTHEGY

    Paloták közé ékelt sziklatömb,
    Ki emelkedsz a vén Duna felett,
    Óriás, kit rokon itt nem köszönt,
    S akihez méltatlan a környezet,
    Oroszlán-szirt, ugrásra készülő
    Ki át akartad szökni a Dunát,
    S kin mosolyog az alant elmenő,
    Tudván, hogy úgy sem ugrod soha át,
    Gellért keresztjét békén hordozod.
    Zordonságod hetvenkedés csupán,
    A világ megalázta homlokod.
    Én üzenetet hoztam most neked,
    Üdvözletüket bízták énreám
    Nagyapáid: az erdélyi hegyek.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Reményik Sándor – Egy lélek állt…

    Egy lélek állt az Isten közelébe’
    S az örök napsugárban reszketett
    És fázva félt,
    Mert érezte, hogy vonzza már a föld,
    És keserűn kelt ajkán a „miért”,
    Mikor az Isten intett neki: „Készülj!

    Valaki ott lenn meg akar születni,
    Neked szőtték e színes porhüvelyt:
    Pici kezeket, pici lábakat;
    És most hiába, le kell szállanod,
    Öröktől fogva te vagy kiszemelve,
    Hogy e testet betöltsd,
    Mint bor a kelyhet, ampolnát a láng.
    Menj és ne kérdezz, ennek meg kell lenni!”

    S szólt a lélek: „Én nem akarok menni!
    Én boldog vagyok Veled, Istenem;
    Mit vétettem, hogy egedből kivetsz?
    Mit vétettem, hogy le kell szállanom,
    S elhagynom búsan és reménytelen
    Az angyalokat, testvéreimet?
    Mit vétettem, hogy le kell szállanom,
    S felöltenem a gyötrő Nessus-inget,

    A meghasonlás örök köntösét,
    A nekem szabott hitvány rongy-ruhát?
    Ki bor vagyok: a Végtelennek vére,
    S láng, mely üveg alól is égig ér:
    Mit vétettem, hogy bezársz engemet
    Kehelybe, amely megrozsdásodik,
    S ampolnába, mely romlandó cserép?!”

    És szólt az Isten szigorún: „Elég!
    A törvény ellen nincsen lázadás!
    Ha milliók mentek panasztalan,
    Talán te légy kivétel?
    Mint a fiókát az atyamadár:
    Kivetlek. Tanulj meg jobban repülni,
    S jobban becsülni meg az örök fészket!”

    S az Ige alatt meggörnyedt a lélek.
    Szomorún indult a kapu felé,
    De onnan visszafordult: „Ó Uram,
    Egy vágyam, egy utolsó volna még;
    Egy angyalt, testvér-lelket hagytam itt,
    Szerettük egymást véghetetlenül,
    Tisztán, ahogy csak a mennyben lehet,
    Szeretném viszontlátni odalenn,
    Ha csak egy percre, ha csak mint egy álmot.”
    S felelt az Úr:
    „Menj és keresd! Lehet, hogy megtalálod.”

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Isten

    Uram, olyan egyforma minden szolgád
    És oly egyforma minden templomod,
    S olyan mindegy, hogy a toronycsúcsokra
    Keresztet tűznek-e vagy csillagot.

    Uram, én békén hagylak az imámmal,
    De Te se kívánj a szívemtől semmit,
    Vagyok kopott kőtábla, jaj sok zápor
    Mosta le rólam a Te törvényeid.

    Uram, teremtők vagyunk mind a ketten,
    Amily igaz, hogy a lelkem Te adtad,
    Olyan igaz, hogy én formállak Téged
    És nincs Uram, én rajtam más hatalmad.

    Mégis Uram, míg ringsz egy fűszál selymén,
    Amíg sötétlesz mélyén egy örvénynek,
    Amíg csillagbetűkbe írva látlak:
    Uram, lesz még találkozásom Véled.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Láz

    Piros köd szemem előtt – semmi más,
    És égés, égés – kínpadi parázs,
    Csontigható hő – s egy vigasztalás:
    Hogy ez talán már a tisztítótűz,
    S belőlem minden rosszlelket kiűz.
    Most ég ki belőlem a sok salak
    S mi megmarad: a lélek érce csak.
    Most ég ki minden idegen elem,
    Amit a sátán gyúrt össze velem,
    S ez égésből ha újjáéledek,
    Aki lenni szeretnék: az leszek.
    Leszek tűzlátta phönixmadár,
    Ki célja felé nyílegyenest száll.
    Gúzs nem köti és nem bántja bilincs,
    Röpte: ajándék, akadálya nincs.
    Sosem-látott kék egek emelik,
    Hálákat ad, ahogy emelkedik.
    Önön hamvából győztes szárnyra kel,
    És a földnek a mennyről énekel.

    1. szeptember 24.

    Forrás: Index Fórum – Lélektől lélekig


  • Reményik Sándor: Benéz a havas

    Benéz a havas kéken, Kolozsvárra.
    A nagypiacról tisztán látható,
    Amint a Monostor-utat bezárja.
    Most úgy érzem: ott vége a világnak.
    Azokra, kik rám túl a hegyen várnak,
    Úgy gondolok, mint mesés más-világra.

    Benéz a havas kéken, Kolozsvárra.
    Öreg fején már megmozdult a hó,
    Tövében vadul árad a Szamos
    A Szamos, ez az egyetlen folyó.
    A Szamos, ez a megfordított Léthe…
    Mondják, ki belekóstolt a vizébe,
    Az felejteni nem tud sohasem.

    Túl a gyalui havas hegyeken
    Hiszen – kékek a budai hegyek,
    Kékek, s lilák is tán, ha jő az alkony,
    De nincsen mégsem olyan alkonyat
    Sehol a földön, mint a Szamosparton.
    S ez nem elég, hogy idehaza tartson?!

    Forrás: Minden napra 1vers

  • Reményik Sándor – Hallgat

    Hallgat.
    Hallgat néha hosszú órákon át.
    Akár a kő.
    Akár a fa.
    Akár a hó.
    Akár a hóvirág.
    Hallgat.
    Én e hallgatás irígye vagyok.
    Bár nyugtalanít ez a hallgatás
    Néha.
    Mert hátha befelenőtt panaszok,
    Megkövült jajok, elhalt sóhajok,
    Fínom kéreggel fedezett sebek,
    Alíg kinyílt apró virágfejek,
    Szorongó, örök, nagy – nagy aggodalmak
    Lappanganak kő, fa, hó, hallgatás alatt.
    Én azt hiszem, hogy ismerem.
    És mégse ismerem.
    És ma sem tudom, miért hallgat,
    Csak e hallgatás irígye vagyok.
    Azután szégyellem,
    Jaj, nagyon szégyellem,
    Mindíg, amikor szemben ül velem,
    Fecsegésben szétszórom magamat,
    Hogy szóltam, szóltam, szólnivaló nélkül,
    Aprópénzként elszórtam magamat.
    Ő ült, és hallgatott,
    S mint foghatatlan súlyt
    Éreztem lelkében az aranyat.

    Forrás: Index Fórum – Kedvesch versek

  • Reményik Sándor: Örök szerelem

    Egy bükk és egy fenyő.
    Úgy összeforrtak ők,
    ahogy csak lelkek forrnak össze néha,
    egymást halálig híven szeretők.

    A bükk a nő,
    a fenyő tán a férfi.
    Ez áll szikáran, míg a bükk elomló,
    ölelő karjaival átaléri.

    Úgy látszik, mintha reáomlana,
    pedig támasztja, mint a fenyő őtet.
    S övezi csendes napfény-glória
    a vihar ellenébe szegülőket.

    Így öregedtek meg:
    egy örök ölelésben.
    Ölelkeznek a törzsek, koronák,
    ölelkeznek a gyökerek a mélyben.

    Mikor kezdődött ez az ölelés?
    Ez volt a növekedésük célja, iránya?
    Egymáshoz simult itt már hajdanán
    két Isten ültette pici palánta?

    S ahogy a törzsük hatalmasodott:
    úgy lett szerelmük is hatalmasabb,
    törzsüket bronzzal ötvözte körül
    a felkelő és lemenő nap.

    E mozdulatlan, néma szerelem
    a jót s a rosszat most is együtt állja.
    S egyszerre csap le majd a fejsze rájuk:
    az emberbőrbe bújt Halál kaszája.

    Forrás: FB Szeretem a verseket

  • Reményik Sándor: A lélek él

    Imre József kedves bátyámnak,
    igaz tisztelettel

    A lélek él,
    Testvéreim,
    És hitet nem cserél.

    A lélek él: betűben, színben, fában,
    Hullámos hangban és merev márványban,
    Száz változáson át –
    Amíg meg nem tagadja önmagát.

    A lélek él, és munkál csendesen,
    Kis szigeten, vagy roppant tengeren,
    De amit alkot: nem szól a világnak;
    Csak egy kis körnek, csak egy kicsi nyájnak.

    A lélek él,
    Testvéreim,
    És hitet nem cserél.

    Forrás:

  • Reményik Sándor: Régi nóta

    Valamikor régesrégen,
    Mesebeli erdőszélen,
    Hogy hirtelen zápor szakadt:
    Megbújtunk egy ernyő alatt.
    Napsugárra nem is vártunk,
    Napfény volt a mosolygásunk.
    Egymás arcát derítettük,
    Hogy borult: számba se vettük.
    Mint fiatal fák a szélben,
    Egymáshoz hajoltunk szépen,
    Szűzi szívvel, tiszta szemmel,
    Céltalan, szép szerelemmel.
    S vert az eső, vert az áldás,
    Tavasz volt. Tündérvirágzás.
    Az alkalom csak elszaladt.
    A pillanat csak elszakadt.
    Mivé lett a régi erdő?
    Hová lett a vén esernyő?
    Az ég egyre csak feketült,
    A záporba jég is vegyült.
    Már ernyőt sem feszítettünk,
    Jégnek puszta fejjel mentünk.
    S külön bánat, külön zápor
    Vert és sodort el egymástól.
    Aztán, búsabb, mélyebb szívvel,
    Ajakunkon vihar-ízzel
    Megint csak egymásra leltünk
    És kérdeztünk és feleltünk.
    Véghetetlen béke-vággyal
    Egymás lelkét fontuk átal.
    A csalánból, ami éget
    Szőttük a nagy csendességet.
    Álltunk, mint valaha régen
    Mesebeli erdőszélen.
    Álltunk enyhe borulatban,
    Ünnepesti alkonyatban.
    Álltunk őszbe hajló nyárban,
    Ritka másodvirágzásban.
    S feszült fölénk árnyat ejtő,
    Vak vihartól mosolyt rejtő
    Tündér-gomba: régi ernyő.