Madár zeng s villan az égen
fut árnya sötéten a réten
fent tűzben két lila szárny ég
lent hamuszürke az árnyék
Röghöz tapad életem – ó jaj
szállni be bús örök óhaj
örök de örökre hiába
embernek földön fut a lába
Valahol fent két lila szárny ég
rohanok mord és hideg árnyék
botladozom magam összesebezve
messzire messzire – messze
Ó merre száll az a langy dal
az a fényes mennyei angyal?
kinek lila szárnya ragyog
kinek én csak az árnya vagyok.
Forrás: arcanum.com/hu
Ha már a kínok függönyét
a sors fejünk köré csavarta,
világosság lesz a sötét
és szánalom a bosszú kardja.
A hold is nappá változik.
S mint meggyilkolt szivet, siratjuk
a napot, ha leáldozik.
És búsan sírkőnkre iratjuk:
hogy éltünk, amíg lehetett,
hogy sírtunk, míg a könnyből tartott.
S a tovasodró ár felett
csak úsztunk. És nem értünk partot…
Forrás: Versek mindenkinek
Énhozzám is benézett a karácson,
Tán csak azért, hogy bús orcát is lásson
És rajta egy pár reszkető könyűt.
Menj el, karácson, menj innen sietve,
Hiszen családok ünnepnapja vagy te,
S én magam, egyes-egyedűl vagyok.
Meleg szobám e gondolattól elhül.
Miként a jégcsap függ a házereszrül,
Ugy függ szivemről ez a gondolat.
Hej, be nem így volt, nem így néhanapján!
Ez ünnep sokszor be vigan viradt rám
Apám, anyám és testvérem között!
Oh aki együtt látta e családot,
Nem mindennapi boldogságot látott!
Mi boldogok valánk, mert jók valánk.
Embert szerettünk és istent imádtunk;
Akármikor jött a szegény, minálunk
Vigasztalást és kenyeret kapott.
Mi lett a díj? rövid jólét multával
Hosszú nagy inség… tenger, melyen által
Majd a halálnak révéhez jutunk.
De a szegénység énnekem nem fájna,
Ha jó családom régi lombos fája
Ugy állna még, mint álla hajdanán.
Vész jött e fára, mely azt szétszaggatta;
Egy ág keletre, a másik nyugatra,
S éjszakra a törzs, az öreg szülők.
Lelkem szülőim, édes jó testvérem,
Ha én azt a kort újolag megérem,
Hol mind a négyünk egy asztalhoz űl!…
Eredj, reménység, menj, maradj magadnak,
Oly kedves vagy, hogy hinnem kell szavadnak,
Ámbár tudom, hogy mindig csak hazudsz…
Isten veled, te szép családi élet!
Ki van rám mondva a kemény itélet,
Hogy vágyam űzzön és ne érjen el.
Nem nap vagyok én, föld és hold körében;
Mint vészt jelentő üstökös az égen,
Magányos pályán búsan bújdosom.
Pest, 1846. december
Forrás: Versek mindenkinek
Révész voltam,
boldog voltam.
Halott
lelkek
közt
hajóztam.
Hordtam át
halottak,
most
már
vihetem
magamat.
Vinném,
vinném:
már
nem
lehet,
elúsztattam
lelkemet.
Halott lelkű
hajós vagyok:
halott hajók, halott hajós.
Forrás: Magyarul Bábelben
Ti lelkek, akik fehér fényben égtek,
Ti erőtől, ti szépségtől kevélyek,
Jöjjön el már a ti országotok!
Ne kelljen egyre gyáván vágyni, várni,
A szürke szerdák hamujába’ járni,
És lesni, ami titkon háborog!
Vasárnap lenne minden nap e tájon,
Miénk az élet és az élet álom,
Miénk, akik ma keresők vagyunk!
…de így, szomorú lápok lángja pislog
És temetőknek süppedt árka biztat,
Haláltánc a mi legszebbik dalunk!
Forrás: MEK
Hideg, sötét éj van: itt ülök szobámban
Kihűlt, fásult szívvel, búsan, egyedül…
Odakint a hűvös, őszi éjszakában
Hervasztó, hideg szél egy dalt hegedül.
Hervasztó, hideg szél miről is dalolhat,
Mint az elmúlásról?… Ismerem e dalt…
Édes reményekről, amelyek csak voltak,
Melyeknek emléke őrületbe hajt!…
Virágot dermesztő, novemberi szellő,
Ne zúgd e siralmas, síró éneket,
Ami régen elmúlt, ami vissza nem jő,
Sírjokból ne ébressz tört reményeket!
Hiszen e bolond szív, hogyha már nem érez,
Szép reménye, vágya mind, mind tova szállt,
Nyugodt, de ha egyszer öntudatra ébred,
Kéri a megváltást, kéri a halált!…
Elmúlás zenéje, bús őszi, hideg szél,
Feledni akartam, altatni szívem,
Dacolni a múlttal – ugye, mily rideg cél?
De ez, amin lelkem megnyugszik, pihen…
Novemberi szellő, jobb lesz, ha kioltod
Az emlékezésnek régi lángjait,
Engedd, hogy feledjek, hiszen az a boldog,
Kinek nincsen semmi, semmi vágya itt!…
Forrás: MEK – Ady Endre összes versei
Hogy mondjam el? A szó nem leli számat:
kimondhatatlan szomj gyötör utánad.
– Ha húsevő növény lehetne testem,
belémszívódnál, illatomba esten.
Enyém lehetne langyos, barna bőröd,
kényes kezed, amivel magad őrzöd,
s mely minden omló végső pillanatban
elmondja: mégis, önmagam maradtam.
Enyém karod, karom fölé hajolva,
enyém hajad villó, fekete tolla,
mely mint a szárny suhan, suhan velem,
hintázó tájon, fénylőn, végtelen.
Magamba innám olvadó húsod,
mely sűrű, s édes, mint a trópusok,
és illatod borzongató varázsát,
mely mint a zsurlók, s ősvilági zsályák.
És mind magamba lenge lelkedet
(fejed fölött, mint lampion lebeg),
magamba mind, mohón, elégítetlen,
ha húsevő virág lehetne testem.
– De így? Mi van még? Nem nyugszom sosem.
Szeretsz, szeretlek. Mily reménytelen.
Forrás: Szívzuhogás
Ó Dante, aki búsan révedezve
jártad szülőhonod szennyes sarát,
s reád mutatva szólt hűtlen Firenze:
„Ez egykoron lenn a pokolba járt”;
Lenn jártam én is, s borzasztóbb pokolban,
de nem vezérelt engemet barát.
Kuszált hajakkal, sírva bujdokoltam,
kígyó harapta vérző köldököm,
s pillámra dermedt forró könnyem ottan.
Csiklandozott hideg halálöröm,
vacogtam én is kénes habjaidban,
és útamat még máig is töröm.
A Tantalusz kínkelyhét én is ittam,
izzadtam jégbe, fáztam tűzkohón.
Megettek ördögök, s a testem itt van,
véresre martam ökleim mohón.
És mindhiába a szívembe vert kés,
ha meghalok, százszor megújhodom.
Magam vagyok a poklom, az erem kész
csatorna, hol forr a tüzes patak,
futnék magamtól és nincs, nincs menekvés.
Bukom, botorkálok a kín alatt.
A tűhegyű korom, a néma éjjel,
a vasfogós manók mind kínzanak.
Felhagytam én már rég minden reménnyel.
Az ásító bolton nincs semmi fény.
Utamban a kétségbeesés vezérel.
Ó, mert nekem nincsen Beatricém!
Forrás: MEK
Ha van lelked a szakításhoz,
Ha van erőd a feledéshez:
Szakíts, feledj!…
Úgy sem volt az szerelmi mámor,
Csak egy szeszély, mit szít a távol.
– Isten veled!…
Bolondság volt ez is, mint minden,
Silányság volt ez is, mint minden,
Álom csupán…
S én, aki mindent elvesztettem,
Hogy’ rohantam e lehetetlen
Álom után!…
Befejeztük kis regényünket,
Bevégeztem már minden álmom:
– Isten veled!…
Hogy ki vagyok, tudod Te, édes,
S ha van erőd a feledéshez,
Szakíts, feledj!…
(1899. december 31.)
Forrás: MEK
(töredék)
És mondta a költő:
»A mélyből kell fölhoznom most a szót,
mint régi kútból a vödröt,
s nem tudom, van-e még erőm hozzá.
Kimerülten lóg a kötél,
s a vödör kong, ha a kőfalnak ütődik.«
És mondta a pásztor:
»Hallgass, mert hallgatni jobb,
mint sikoltani, amikor úgyse segít senki.
Húzd be fejed,
és álmodj inkább arról a rétről,
melyet elhagytál, mikor a hajnal
először füstöt kavart föléje.«
(1944 nyara, Bor)
