(töredék)
És mondta a költő:
»A mélyből kell fölhoznom most a szót,
mint régi kútból a vödröt,
s nem tudom, van-e még erőm hozzá.
Kimerülten lóg a kötél,
s a vödör kong, ha a kőfalnak ütődik.«
És mondta a pásztor:
»Hallgass, mert hallgatni jobb,
mint sikoltani, amikor úgyse segít senki.
Húzd be fejed,
és álmodj inkább arról a rétről,
melyet elhagytál, mikor a hajnal
először füstöt kavart föléje.«
(1944 nyara, Bor)
E ritkán szálló szó, e rémület,
ez volna hát a termő férfikor?
E korban élek, árny az árnyban;
kiáltottam? már nem tudom mikor.
Ó árny az árnyban, csöndben némaság
Sziszeg a toll, míg sort a sorhoz űz.
Vad versre készülök és rémült csönd kerít,
csak szúnyogoktól zeng a lomha fűz.
Ó mennyi társ, s a fájdalomban
legtöbbje mégis úri vendég;
emlékeim közt fekszem itt hanyatt,
hamar halálra növő növendék.
Bársony sötétség nem vigasztal,
és már nem oldoz fel tüskés harag,
virrasztva várom és reménytelen,
mikor derengenek fel a falak.
Reménytelen napokra vénülök,
a régi villongó költőfiút
konok, nehézkes férfi váltja fel,
akit ziháltat már a régi út.
Ziháltat s a kacér kapaszkodót
új váltja fel, halálos, hős orom,
széljárta sziklaszál felé vivő
vad út, mely túlvisz majd e mély koron.
Már onnan jő a szél és hozza híreit,
fütyölni kezd a fölriadt eresz;
az ifju asszony arcát fény legyinti,
felsírja álmát és már ébredez.
Már ébredez, álmos, szelíd szemén
az éber értelem villan megint,
álmára gondol s készül a vadnál
vadabb világba, míg körültekint.
Körültekint és védő, hűs keze
néhányszor végigröppen arcomon,
elalszom, fáradt szívem szíve mellett
s szememre fú a jólismert lehellet.
1937
