https://verskucko.com

Címke: romantika

  • Edgar Allan Poe: Annabel Lee

    Lee Annácska

    Sok-sok hosszú esztendeje már
    Tengerpart bús mezején
    Élt egy kis lány – ismerhetitek
    Lee Annácska nevén
    S csak azzal a gondolattal élt,
    Hogy szeret s szeretem én.

    Gyermek volt s gyermek voltam én
    Lee Annácska meg én.
    De szerelmünk több volt mint szerelem
    Tengerpart bús mezején –
    Irigyeltek még az angyalok is
    Fenn a felhők tetején.

    S ez lett oka, hogy, sok éve már,
    Tengerpart bús mezején
    Felhők közül jött egy csunya szél
    S meghült Annácska, szegény;
    S elvitték úri rokonai
    S egyedül maradtam én:
    Koporsóba csukták el őt
    Tengerpart bús mezején.

    Irigyeltek az égi angyalok,
    Hogy boldogabb ő meg én,
    Az lett oka (mind jól tudjuk ezt
    Tengerpart bús mezején),
    Hogy jött felhőből éjjel a szél
    S meghült s meghalt szegény.

    De szerelmünk több volt, mint soké,
    Ki nagyobb, mint ő meg én,
    Okosabb, mint ő meg én
    S sem az angyalok a felhők felett,
    Sem az ördögök tenger fenekén
    Nem tehetik, hogy szívtől a szív,
    Elváljunk, ő meg én.

    Mert ha kel a hold, nekem álmokat hord,
    Annácska küldi felém;
    S csillag ha ragyog, már véle vagyok.
    Annácska szemét lesem én;
    S igy az éj idején veled éldelek én,
    Jegyesem, szivem élete, szép kicsikém,
    Melletted a sír fenekén,
    Tengerpart bús mezején.

    (Babits Mihály fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabolcsi Erzsébet: Mesenyár

    Hársillatot hoz a szél,
    miközben a fűz mesél.
    Hallgatja a telihold:
    Egyszer volt és hol nem volt…

    A tóparti fűz alatt
    kilested a titkomat,
    álomszárnyon szállt az éj,
    fellobbant a szenvedély…

    Ezer csillag lebegett,
    a tó és a hegy felett,
    felhők közé bújt a hold,
    óvó árnyék ránk hajolt.

    Óhajok és sóhajok,
    táncot járó csillagok,
    víztükörbe hullt a hold –
    egyszer volt és hol nem volt…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • George Byron: Többé nem csatangolunk…

    Többé nem csatangolunk hát
    ily késő éjbe már,
    bár szívünk csöppet se lomhább
    s ragyog még a holdsugár.

    Kardról lehull a hüvely
    és a lélekről a mell,
    nem liheghet szűntelen:
    a szívnek béke kell.

    Bár az éjben érzelem gyúl
    s túlhamar megtér a nap,
    nem csatangolunk ezentúl
    holdas ég alatt.

    Forrás: George Byron verse – Devecseri Gábor fordítása

  • Gárdonyi Géza: Ének a holdhoz

    (Kingyesi emlék)

    Köszöntlek, halvány szép fehér királynő,
    Köszöntlek, szelíd nyájas holdvilágom!
    Tiéd a föld, a rét, a tó, az erdő,
    Tiéd az árny, a csöndesség, az álom.
    Mikor az égnek kéklő magasságán
    Leomlik finom, ezüst fátyolod,
    Tündöklő kedves isten-arcod látván,
    A mindenségnek szíve földobog.

    Új fényre lángol a csillag az égen.
    A fák egymásnak súgják a neved.
    S a vadgalamb az erdő kebelében
    Hozzád a ringó lombról fölnevet.
    A mezők, erdők milliárd virága
    Feléd fordítja illatos fejét;
    A gyönyörben, hogy lát, reszket a nyárfa,
    S a nádak ezre meghajlong feléd.

    A tó tenéked tükröt tart remegve,
    S te leemelve aranykoronád,
    Kibontod – reá jósággal nevetve –
    Sugárzó hajad lengő sátorát.
    A fűz a parton rádmélázva áll.
    A sás térdelve hajlik le eléd.
    A fülemüle a hársfa-lombra száll,
    S elkezdi hozzád édes énekét.

    Mi szép is vagy te! Mindenki szeret,
    Mindenki csupán mosolyogni lát.
    Békéangyalként jársz a föld felett,
    Fehér királynő, kedves holdvilág!
    Én is szeretlek! Mért? Nem tudom én!
    Boldog félálom mámorával nézlek,
    Az én szívem is tükröd, Égi Fény!
    Te kedves jóság! te tiszta igézet!

    … Mikor belépsz a felhő-palotádba,
    Az éj beborul: minden bús, setét.
    A mezők, erdők millió virága
    A fűbe hajtja harmatos fejét.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Victor Hugo: Az éj, az éj, az éj

    (Kosztolányi Dezső fordítása)

    Az éj, az éj, az éj s az éjbe-mélybe halva
    Kezdődik csöndesen az óceán siralma,
    Matróz hajóra kap.
    Az ember felzokog, azt mondja „miserére”
    S az ég, a lég zokog, felel a bús zenére
    És sír, zokog a hab.

    Sóhajt a sziklagát, mit majd eltorlaszoltak
    Csalánok, giz-gazok. Most kelnek ki a holtak
    S hallják a síri neszt.
    A fertelmes bürök borzong az éji szóra,
    Titokzatos szárán kinyíl a mandragóra,
    S búsan beszélni kezd.

    Mért reszket a szeder? És mért rí olyan árván,
    A barlang fája is? Miért könnyez a márvány
    Az éjbe mindenütt?
    Mindegyikük talán egy bűnös, ősi Káin
    S jaj, a fényt keresik itélet éjszakáin,
    Könnyük van s nincs szemük.

    Nyöszörög a hajó, mint az, aki leroskad,
    Kéménye nyikorog s fehér és viharos hab
    Csap rá, gyönggyel tele,
    Az árnyba rák uszik, s tüskés-hal, nagy uszonnyal
    És lüktet vemhesen, szörnyekkel és iszonnyal,
    A víz vad élete.

    A mély bozót kiált. S az orkánba kinyílva
    Férgektől rágottan üvölt az éjbe Scylla,
    Hollócsapat riog.
    S a fergetegbe zaj és tompa jaj döcög föl
    A lánccsörömpölő és nyirkos tömlöcökből,
    Ordítnak a sírok.

    Ki jár a partokon, ki álmodik e titkos
    Órán, mikor a rém kisért s az éji gyilkos
    Sunyítva útra kél?
    S miért bőg az erdő, e roppant székesegyház,
    Miért jajong-hörög, míg lengő kötelet ráz
    S halálra kong a szél?

    Szájak susognak most s füled bal muzsikát hall
    És látod az úton, bozontos lombon által,
    Temetés mégy alant,
    Bömböl a szélvihar, ahogy kifér a torkán
    Sápadt sírkerteken sötétedik az orkán.
    Ó mondd, kié e hang?

    Mi e roppant zsoltár és éneke a földnek,
    Mit az ég is dalol és senki meg nem ölhet,
    Nem fojt el semmise?
    A büszke hullám is csak ezt dübörgi karba,
    A víz, a nád, a fű ezt zengi fölzavarva,
    Mi e bús gyászmise?

    Ó Elmúlás, hallom ijesztő orgonádat,
    Min az egész világ minden lármája áthat,
    S zátonyzúgás követ.
    A billentyűknél a Halál ül, odabújva
    S feketét és fehéret érint olykor az ujja:
    Koporsód, sírköved.

    Forrás: Victor Hugo – Kosztolányi Dezső fordítása

  • Nikolaus Lenau: Kettős honvágy

    (Tandori Dezső fordítása)

    Szívünk kettős honvágy szorítja össze,
    elérve azt a szörnyű partfokot,
    hol a sír ásít, e sötét torok;
    arcunk, szemünk fakul halottüresre.

    Földi honvágy gyötör, mert vége lesz e
    létnek, kínját-gyönyörét itthagyod;
    az égi honvágy, mint a hajnalok
    friss szele, hív már valahova messze.

    E kettős honvágy zeng a hattyúdalban;
    ikerpatak a végső könnypatakban:
    szelíd hiányé, rideg búcsúzásé.

    Talán titokzatos énünk se más
    az éles szemnek: kis sötét vonás,
    metszésvonal – két szétfutó világé.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Edgar Allan Poe: Külön

    (Tellér Gyula fordítása)

    Gyerekkoromtól fogva nem
    Olyan vagyok, mint más. Szemem
    Nem úgy lát, nem közös kutak
    Habja bennem az indulat.
    Nem közös forrásból ered
    Bánatom. Gyújtva szívemet
    Más fokra izzik örömöm.
    S ha szeretek: azt is külön.

    Ott – gyerekkoromban – a vad
    Élet hajnalán: ott fakadt
    Ez a varázs – a jó s hamis
    Mélyekből –, mely kötöz ma is:
    Forrásból lett, gyors patakból,
    Sziklahegyen rőt falakból,
    Napból, mely lekörözött
    Őszi aranyfény között,
    Villámból az ég alatt,
    Amint elszállt, elszaladt,
    Dörejből, vihar ha forrt,
    S fellegből, mely olyan volt
    (Bár kéklettek az egek)
    Szemre, mint egy szörnyeteg.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ady Endre: Vágyni hogy szeretnék

    Hiszen jó volt magamban,
    Magamért és magammal élni,
    De ezt a boldogságot
    Olyan jó volna fölcserélni.
    Valami furcsa kékkel,
    Egy ősi s csak holnap jött mával,
    Valami kidacolt, nagy,
    Kínra-hajló romantikával.
    Óh, vágyni hogy szeretnék,
    De nem vággyal, aki csak percnyi,
    De vággyal, amellyel
    Örökig ki lehet telelni.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Bajza József – Tél és tavasz

    Midőn először láttam őt,
    Kinn hó borítá a tetőt:
    De bennem akkor nyílt vala
    Legszebb tavasznak hajnala,
    Midőn először láttam őt.

    Hogy most utólszor látom őt,
    Tavasz vidítja a mezőt:
    De szívem mély gyötrelminél
    Haldoklik minden, ami él,
    Hogy most utólszor látom őt.

    Ha majd többé nem látom őt,
    Virág borítja a mezőt,
    Csermely s madárhang zengenek,
    Erdők, völgyek zöldellenek;
    De rám nem fénylik bájsugár,
    Sötét halomnak éje zár,
    Ha majd többé nem látom őt.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Bajza József – Epedés

    Könyűben, esti fény,
    Mezőmre mért ragyogsz?
    Fáim bús éjjelén
    Oh szellő, mért zokogsz?
    Szántok, hogy itt ülök
    S bú, fájdalom velem,
    Hogy lyányka nem mosolyg
    Szerelmet énnekem?

    Ah lyányka nem mosolyg
    Szerelmet énnekem,
    S epedve, rózsaként
    Elhervad életem.
    Ki gyakran álmaim
    Között enyelg velem,
    Az égi szépet, ah
    Sehol sem lelhetem.

    Hol vagy te, lyányka, hol?
    Kiért e szív hevűl;
    Kit esdve kérek én
    Hajnal s est fényibűl.
    Jer, hozd el énnekem
    A barna fürtöket,
    Felhőtlen arcaid,
    Mosolygó szép szemed.

    E hárs alá ülünk,
    Kéj s béke lesz velem,
    Mosolygó szép szemed
    Szerelmet int nekem;
    S majd fáim éjjelén
    A szellő nem zokog,
    S reám az esti fény
    Örömkönyben ragyog.

    Forrás: Lélektől lélekig