Valahol, túl a Naprendszeren
talán készül már egy új Föld,
verejték Isten homlokáról,
vagy egy könnycsepp, mit letörölt.
Tőlünk távolabb fényévekkel
talán van még számunkra hely,
valahol talán visszhangra lel
hat milliárdnyi szívzörej.
Forrás: Lélektől lélekig
esernyők nyílnak
fölénk borul zordan a szürkület
szemünk lehunyva
felhők fölé repül a képzelet
elemelkedünk
testünk könnyű, akár a kósza szél
hajunk csupa víz
kedvünk szárnyal, dalunk az égig ér
táncol az ernyő
alattunk összemennek a házak
aprócska folyók
mint kék erek a bőr alatt futnak
ázik a világ
míg nekünk felhőbe lóg a lábunk
észre se vesszük
s már a világ tetején állunk
ránk néz a Nap
arcunk meleg mosolyában fürdik
alig hisszük el
hogy odalent órák óta esik
maradni kéne
gyöngéden átkarol az örök-kék
könnyű elhinni
hogy idefent lehet az öröklét
Forrás: Lélektől lélekig
„…Úszunk – ki szemben, ki pedig az árral…”
Homlokunk ránca száz éj verte hullám,
ajkunkat örvényként szaggatja a szó,
az elszürkült Dunát is kékbe írjuk –
bár sose vesz fel minket semmilyen hajó.
Mint meder mélyén kavics a kavicsot,
úgy csiszolják egymást lelkünkben a versek.
Látjuk, hogy a másé végzetes tajték,
míg tollunk a lapra kínrímeket serceg.
Robinson se lehetett jobban árva,
mint kosár alján az elvetélt gondolat.
Úszunk – ki szemben, ki pedig az árral,
pedig se így, se úgy nem érünk partokat.
Forrás: Lélektől lélekig
Látod, kedves, lassan alkonyul az év,
bíbort, lilát vesznek magukra a fák,
s a lobogó nyár mint üdezöld repkény
futja be homlokunk gyöngyfényű falát.
Csípősek már az álmatag reggelek,
ólmos hétfőket mutat csak a naptár,
most jobban kell, mint máskor, a két kezed,
s minden szó melegít, mit valaha mondtál.
Tudom, az ősz nem más, mint múlékony heg
az esztendő festetlen, tiszta arcán.
Kezem a kezedben mégis megremeg…
egyszer elvisz tőlem korán… túl korán.
Forrás: Lélektől lélekig
Milyen nehéz tud lenni az éj!
Mint ma, mikor a Hold szigorú és kevély,
s a csillagok sem csókolnak homlokomra álmot.
Úgy ül lelkemre a sötét, mint súlyos,
rám kiabált átok, s terhe alatt csak nyögnek
a meglassúdott órák.
Csak bámulom a kertet az ablakon át,
követem, mint surrannak odakint az árnyak,
a szél mint öleli a jajgató fákat, s hogy
bújnak egymásba a reszkető levelek.
A világ bódultan szendereg, mikor én még
virrasztom a konok-rút időt. Itt várok a
szunnyadó virradat előtt, s lesem, mikor
fényesül a mélybe zuhant horizont.
S végre látom, ahogy a kelő nap lágy színeket
bont. Halványsárga és rózsa terül el a tájon,
valahol éppen megszökik egy álom,
s a hajnal csöndesen az ablakomra hull.
Forrás: Lélektől lélekig
Leszállt az éj, de még túl sok a fény,
a nappali nyüzsgés is itt rekedt.
Aludjunk el valami új mesén,
hadd legyek most kicsit a gyermeked.
Bántja szemem, kapcsold le a Holdat,
fújd el, kérlek, a csillagok tüzét,
úgy ringass, hogy két kezed a holnap,
higgyünk benne, hogy lesz még meseszép.
Dúdolj nekem, lásd, szívedre bújok,
éreznem kell a páros ütemet.
Könnyebbednek lelkemen a súlyok,
amíg szól ez a lassú menüett.
Forrás: Lélektől lélekig
Emlékek ezreit őrizem magamban.
Ujjam végében érintések hevét,
két tenyerem közt egy-egy éjszakát.
Lépteim nyomán, a por verte úton
keresztutak fái integetnek át.
Hajamban megbújnak copfos éveim,
pántlikát köt bele egy ifjúkori nyár,
tudatom legmélyén nem várt válaszok,
s pár kérdés még megtorpanva áll.
Szememben tükörfény szemeket vigyázok,
mélybarna íriszem elrejt téged is.
Ajkamon feldereng néhány elfeledett csók,
s képzeletem néha messze-messze visz.
Mosolyok ívébe simítom az arcom,
neveket dajkálok a homlokom mögött.
Ha futott is szívem szerte a világba,
megbékélt végre, s hazaköltözött.
Forrás: Lélektől lélekig
Nélküled folyó vagyok, mely
medréből kilépve fut tova,
hulláma rombolva, sírva árad,
nem nézve mikor jut s hova.
Nélküled kavics vagyok, mely
évekig hever lent a porban,
nem játszik vele gyermeki kéz,
lábak taposnak rajta sorban.
Nélküled hinta vagyok, mely
elhagyott játszótéren áll,
por lepi be, lánca nyikorog,
s már csak lebontásra vár.
Nélküled apró ház vagyok, mely
pusztában áll magányosan,
nem keresi fel fáradt vándor,
pihenésre szomjasan.
Nélküled csermely vagyok, mely
lassan felszívódik a földben,
nem táplálja hegyekből a hólé,
s eltűnik örökre csendben.
Forrás: Lélektől lélekig
Védtelen vagyok ebben a se-tél se-tavaszban,
mint a rügy, mi féli, hogy túl korán kipattan,
s bomló ruháján át a dér szívéig ér.
Védtelen vagyok, ha nélkülem futnak a napok,
s én bénultan egy nem múló tegnapban maradok,
miközben minden perc taszít egyet rajtam.
Ilyenkor elbújok mélyen egy születő versben,
hogy reszkető magamat a sorok közé rejtsem,
ne bírja a világ legbensőbb harcaim.
De nem bánom, ha olykor Te, ki félszavakból ért,
lefejted rólam a strófák szép-szelíd bilincsét,
és rímes rejtekemből előcsalogatsz.
Forrás: internetes versgyűjtemények
Mint nyáron, hogyha zord fellegek jönnek,
és bánatba vonják arcát a földnek,
úgy tűnik az őszből a varázs, a szín,
már nem köszönnek rám kedvenc bokraim.
A világra hunyva ónszürke szemét,
jéghideg esőket önt szerte az ég,
csöndesen fuldoklik az utca, a tér,
október karja a csatornákba ér.
Ázik a zászló, a rendőr, az ünnep,
ázik, ki sírja, és ázik, ki tüntet,
a forrongó múlt s a szánalmas jelen,
kanálisba fúl a bomlott értelem.
Lám, tűnik az őszből a varázs, a szín,
elcsúszik a ma a régvolt álmain,
fakult falevelek közt tapod a láb,
és földre hullik az összes délibáb.
Forrás: Lélektől lélekig
