https://verskucko.com

Címke: Sárhelyi Erika

  • Sárhelyi Erika: Éj a tenyeremben

    Elteszem emlékbe ezt a május estét.
    Vásznam a gondolat, s a szó rajta a festék.
    Elteszem magamnak téli éjszakákra,
    mikor majd havazik, és bánat ül a fákra.

    Most még csodás az alkony, lilába hajlik,
    az ég pereméről a mélybíbor lefoszlik,
    elfolyik a zöld, a narancs és a sárga,
    árnyakat terelget az ósdi utcalámpa.

    Hunyt szemmel hallgatom: zakatol egy vonat.
    Szétfutnak a sínek a szempilláim alatt.
    S míg a kertkapuban szédeleg az este,
    hűvösét gyöngéden a vállaimra tette.

    Csöndben szétgurul a fák között az éjjel,
    fekete gyöngy szalad a fűben szerteszéjjel.
    Fölkapok egyet és tenyerembe zárom.
    Szorítom reggelig – s lám, eltűnt, mint egy álom.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sárhelyi Erika: Paso Doble

    Égővörös selyemként loboglak
    Körbe, inas nyakadba csókolva
    Mohó vágyam. Orrcimpád reszket, míg
    Felöklelsz, s eggyé válunk a táncban.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sárhelyi Erika: Illúzió

    Mintha vágy volna, de csak emlék,
    mintha most volna, ami oly rég,
    mintha valóság, pedig mákony,
    üvegen pára, homokban lábnyom.

    Mintha itt lenne, ami távol,
    mintha engedne, ami gátol,
    mintha megélném, szinte látom,
    éber kómában, álomhatáron.

    Mintha még hívna, aki elment,
    mintha csak volna, ami nem lett,
    mintha tükör, pedig egy ablak,
    ki-bezárt fényből ketrec magamnak.

    Mintha már múlna, ami mégsem,
    mintha láng gyúlna a sötétben,
    mintha költemény, de csak szándék,
    egy vers, ami szív, szív, ami játék.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Sárhelyi Erika: Fényévekre

    Valahol, túl a Naprendszeren
    talán készül már egy új Föld,
    verejték Isten homlokáról,
    vagy egy könnycsepp, mit letörölt.

    Tőlünk távolabb fényévekkel
    talán van még számunkra hely,
    valahol talán visszhangra lel
    hat milliárdnyi szívzörej.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sárhelyi Erika: Örök-kék

    esernyők nyílnak
    fölénk borul zordan a szürkület
    szemünk lehunyva
    felhők fölé repül a képzelet
    elemelkedünk
    testünk könnyű, akár a kósza szél
    hajunk csupa víz
    kedvünk szárnyal, dalunk az égig ér
    táncol az ernyő
    alattunk összemennek a házak
    aprócska folyók
    mint kék erek a bőr alatt futnak
    ázik a világ
    míg nekünk felhőbe lóg a lábunk
    észre se vesszük
    s már a világ tetején állunk
    ránk néz a Nap
    arcunk meleg mosolyában fürdik
    alig hisszük el
    hogy odalent órák óta esik
    maradni kéne
    gyöngéden átkarol az örök-kék
    könnyű elhinni
    hogy idefent lehet az öröklét

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sárhelyi Erika: Robinsonáda

    „…Úszunk – ki szemben, ki pedig az árral…”

    Homlokunk ránca száz éj verte hullám,
    ajkunkat örvényként szaggatja a szó,
    az elszürkült Dunát is kékbe írjuk –
    bár sose vesz fel minket semmilyen hajó.

    Mint meder mélyén kavics a kavicsot,
    úgy csiszolják egymást lelkünkben a versek.
    Látjuk, hogy a másé végzetes tajték,
    míg tollunk a lapra kínrímeket serceg.

    Robinson se lehetett jobban árva,
    mint kosár alján az elvetélt gondolat.
    Úszunk – ki szemben, ki pedig az árral,
    pedig se így, se úgy nem érünk partokat.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sárhelyi Erika: Féltés

    Látod, kedves, lassan alkonyul az év,
    bíbort, lilát vesznek magukra a fák,
    s a lobogó nyár mint üdezöld repkény
    futja be homlokunk gyöngyfényű falát.

    Csípősek már az álmatag reggelek,
    ólmos hétfőket mutat csak a naptár,
    most jobban kell, mint máskor, a két kezed,
    s minden szó melegít, mit valaha mondtál.

    Tudom, az ősz nem más, mint múlékony heg
    az esztendő festetlen, tiszta arcán.
    Kezem a kezedben mégis megremeg…
    egyszer elvisz tőlem korán… túl korán.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sárhelyi Erika: Derengés

    Milyen nehéz tud lenni az éj!
    Mint ma, mikor a Hold szigorú és kevély,
    s a csillagok sem csókolnak homlokomra álmot.

    Úgy ül lelkemre a sötét, mint súlyos,
    rám kiabált átok, s terhe alatt csak nyögnek
    a meglassúdott órák.

    Csak bámulom a kertet az ablakon át,
    követem, mint surrannak odakint az árnyak,
    a szél mint öleli a jajgató fákat, s hogy
    bújnak egymásba a reszkető levelek.

    A világ bódultan szendereg, mikor én még
    virrasztom a konok-rút időt. Itt várok a
    szunnyadó virradat előtt, s lesem, mikor
    fényesül a mélybe zuhant horizont.

    S végre látom, ahogy a kelő nap lágy színeket
    bont. Halványsárga és rózsa terül el a tájon,
    valahol éppen megszökik egy álom,
    s a hajnal csöndesen az ablakomra hull.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sárhelyi Erika: Lassú menüett

    Leszállt az éj, de még túl sok a fény,
    a nappali nyüzsgés is itt rekedt.
    Aludjunk el valami új mesén,
    hadd legyek most kicsit a gyermeked.

    Bántja szemem, kapcsold le a Holdat,
    fújd el, kérlek, a csillagok tüzét,
    úgy ringass, hogy két kezed a holnap,
    higgyünk benne, hogy lesz még meseszép.

    Dúdolj nekem, lásd, szívedre bújok,
    éreznem kell a páros ütemet.
    Könnyebbednek lelkemen a súlyok,
    amíg szól ez a lassú menüett.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sárhelyi Erika: Rejtekemben

    Emlékek ezreit őrizem magamban.
    Ujjam végében érintések hevét,
    két tenyerem közt egy-egy éjszakát.
    Lépteim nyomán, a por verte úton
    keresztutak fái integetnek át.
    Hajamban megbújnak copfos éveim,
    pántlikát köt bele egy ifjúkori nyár,
    tudatom legmélyén nem várt válaszok,
    s pár kérdés még megtorpanva áll.
    Szememben tükörfény szemeket vigyázok,
    mélybarna íriszem elrejt téged is.
    Ajkamon feldereng néhány elfeledett csók,
    s képzeletem néha messze-messze visz.
    Mosolyok ívébe simítom az arcom,
    neveket dajkálok a homlokom mögött.
    Ha futott is szívem szerte a világba,
    megbékélt végre, s hazaköltözött.

    Forrás: Lélektől lélekig