Elteszem emlékbe ezt a május estét.
Vásznam a gondolat, s a szó rajta a festék.
Elteszem magamnak téli éjszakákra,
mikor majd havazik, és bánat ül a fákra.
Most még csodás az alkony, lilába hajlik,
az ég pereméről a mélybíbor lefoszlik,
elfolyik a zöld, a narancs és a sárga,
árnyakat terelget az ósdi utcalámpa.
Hunyt szemmel hallgatom: zakatol egy vonat.
Szétfutnak a sínek a szempilláim alatt.
S míg a kertkapuban szédeleg az este,
hűvösét gyöngéden a vállaimra tette.
Csöndben szétgurul a fák között az éjjel,
fekete gyöngy szalad a fűben szerteszéjjel.
Fölkapok egyet és tenyerembe zárom.
Szorítom reggelig – s lám, eltűnt, mint egy álom.
Forrás: Lélektől lélekig
