Címke: sors

  • Pilinszky János: Stigma

    Testvértelen szád meztelen
    remegni kezd és tiszta
    fénnyel ragyog fel melleden
    az ismeretlen stigma,

    bordáid közt a drága jel,
    mely örök sebet éget
    és többé sose tűnik el,
    csak mélyebb lesz a mély seb.

    Csak mélyül és be nem heged,
    örök halállal árnyal,
    s te fölállsz: növő szél vezet
    a megnyílt éjszakában.

    Átlépve házad küszöbét
    útnak eredsz a csöndbe,
    nem tudva merre és miért,
    hogy áldni fogsz vagy ölsz-e?

    Csak mész. Köröskörűl hegyek
    roppant magánya, itt-ott
    kivert tanyák és félszerek
    gazdátlan foltja villog,

    és küldenek, hogy vándorolj,
    bár buknál végre holtan
    a puszta földre, ajkadon
    kibékülő mosollyal.

    De ekkor szűk ösvényre érsz
    és hirtelen megállasz,
    mögötted hosszú csönd van és
    némán előtted áll az,

    kiért elhagytad mindened,
    száműzetésbe mentél,
    mert sorsodat ki fejtse meg,
    ki az, ha ő se testvér?

    Megállsz előtte, meztelen
    sebed kitárva, melyet
    a messzeségből melleden
    nehéz hatalma ejtett.

    És vársz, mint fáradt katonák,
    hisz nincs már senkid itten.
    Ő visszanéz az esten át,
    csak néz, és meg sem ismer.

    Forrás: DIA

  • Dsida Jenő: Sorsokat írok

    A Göncölszekér vertacél rúdjából
    tollat faragok.

    A tintasötét éjszaka levébe
    mártom a hegyét.

    Havas mezőkre, vak ködök falára
    sorsokat írok.

    A kemény, konok ákombákomok
    állnak feketén.

    Az angyalok hosszú széltrombitákon
    dalt dideregnek

    s a pólusoktól az egyenlítőig
    zokog az Ember.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Lesznai Anna: Szerelmes vers

    Hiába, hiába mondom: “Lesznai Anna
    több szerelmes verset nem ír”,
    minden papír bűvölve titkos írással,
    s ha örömmel vagy sírással rácsöppen kezem,
    felgyullad rajta a te képed mása.
    Néha haragszom hogy az egész mindenség
    számomra egy csók gyűrűjébe szorult,
    hisz valaha tágléptű, bátor vándor voltam,
    utam mindenik fája más-más színnel borult rám.
    De lám, sorsom seregei mind hozzád boldogultak,
    mint a szentek kik az Úr arcát pillantva megvakultak.
    Büntetés ez – vagy megváltó csoda,
    nem tudom – de tudom, te viszel el oda
    hová az egy-utam elküldetett.
    Mert kezem és kezed közt nincs hézag ha érintesz,
    én mindig tudom mit akarsz ha intesz,
    mert eleven élet, nem holt határ jár köztünk.
    Két boldog meteor olyan édesded összeütköztünk
    hogy egybeolvadván, helyreütöttük az ős bűnt,
    az elszakadást.
    Igaz – nem mást – csak szegény magunkat tüzeltük egybe,
    de ki tudhassa, az ilyen kis szerelmi zsarátnok melegén
    nem ége-e el egy nagy rőzse ősi átok!
    S itt is, ott is, fűben, fában, csillagban, szívben
    felcsillannak boldog barátok.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Radnóti Miklós: Tegnap és ma

    Tegnap hűs eső szitált s a térdelő
    bokorból bíborban bútt elő
    és lassan vonult a réten át
    két fölpattant ajku szerető;
    és ma bősz ágyuk, tapadó kerekekkel,
    gőzölgő katonák jöttek reggel,
    homlokukat rohamsisak ótta,
    erős illatok szálltak utánuk,
    férfisorsunk nehéz lobogója.

    (Jaj szőke gyerekkor, de messzire szálltál!
    ó, hóhaju vénség, téged sem érlek el!
    a költő bokáig csúszós vérben áll már
    s minden énekében utolsót énekel.)

    1936

    Forrás: Lélektől lélekig

  • József Attila: Az akácfa halála

    Tóték alatt, az aljban
    kidöntik az akácot,
    mely legmesszebbre látszott.
    Kérdeztem, hogy mi baj van,
    szegény fa mért lakol,
    hibás-e valahol.

    És szívemet ütötte
    a favágók szava:
    kútgémnek kell a fa.
    Tavasz van körülötte,
    sugárzik rá az ég,
    száz évig állna még
    lombot, virágot ontva
    és zengetné naponta…
    a legszebb madarat…
    de mostan, persze, persze,
    tövére csap a fejsze
    és csak a csonk marad.

    Ledöntött, összerugdalt
    sudarát elviszik,
    itatja majd az udvart
    s ő maga nem iszik,
    robotban elgyötörve
    néz le a kútgödörbe,
    nyöszörgős, görbe, rút,
    aszott, fekete rúd.

    Jaj, régi, régi bánat,
    hogy dőlni kell a fának,
    hogy ég felé mutatni,
    lombot, virágot adni,
    dalolni nem elég.
    Konyhára hasznot úgy hoz,
    ha odaáll a kúthoz,
    vagy üst alatt elég.

    Végzet sikolt belőle,
    mikor recsegve dől le.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szepes Mária: Állj meg!

    Minek sietsz, úgyis odaérsz.
    Ahová indulsz úgyse oda mégy.
    Titkos jelek mutatják a valódi célt.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Radnóti Miklós: Később

    (Sírfelirat)

    Csak éltem itt, szegényen s jámboran,
    míg végül elástak ide.
    Sosem feledtem el, hogy meghalok:
    ime.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kamarás Klára: Sorshorgoló

    Csak szem a szemre, lánc a láncra,
    miként sodort a három párka…
    Ki munkál, hajszol, mindörökre
    sorsunk szívósan ölti egybe.

    Tervrajz szerint, vagy ég bolondja
    szövi a szálat össze-vissza,
    s nem tudhatjuk, mi lesz belőle,
    közülünk kinek van jövője,
    kiből lesz bölcs, gazdag, vagy árva,
    csak szem a szemre, lánc a láncra…

    Oltárra lesz terítő, fényes,
    király palástja, széle véres…
    vagy lábtörlő dohos sarokba,
    aztán a sors szemétre dobja…

    Ne nézz előre, ne nézz hátra,
    horgolva, szőve, varrva, vágva…
    csak szem a szemre, lánc a láncra..

    Jaj, aki csak egy szem a láncban
    ne gondolkozzon, hisz bezártan
    sodródik sorsa áramában,
    és nincs kiút, csak ősi kényszer
    megtartani, ne málljon széjjel,
    amit a többi összefogna.

    Nincs üdvösség, nem jutsz pokolra,
    csak ez a szédítő motolla…
    s magasztalva, vagy meggyalázva,
    csak szem a szemre, lánc a láncra…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Egy téli tölgylevélre

    E levelet a hegytetőn találtam,
    Hóban feküdt, az erdőhöz közel,
    Fákról hullt gyémántporral beszitáltan.
    Míg zöld volt, írni rá nem lehetett.

    De hogy megbarnult, megkeményedett:
    Az írás felcsillámlik rajta,
    S tünődvén, lelkem elsóhajtja:
    Kellett a dér, a tél, a hóvihar,
    S a zuzmara, a zordfényű palást,
    Hogy egy Kéz azt írhassa ránk, amit akar.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Füst Milán: ÖRÖKÉLET

    Tűzvész elől van menekvés,
    Rablók elől futhatsz messze,
    Orgyilkost öl fürge kés,
    Hogy őszi nap víg nép temesse,
    S az éjszakának árnyait
    Elűzi édes napsütés:

    De jaj, magadtól menekvésed
    Nincs e földön s föld alatt!
    Magad vagy elméd ős-talánya,
    Örökre társad, síri mécsed…
    S jaj, bús szerelmed vagy magad… –
    És életed örök magánya…

    Ember, bűnös, bús kalandor,
    Eltünődtem sorsodon:
    Menekűlsz baráti körbe,
    Elbujsz dús asszonyi ölbe,
    Búvol a síri gödörbe…
    Kígyó vagy te, majd madár…

    Bizony, lemégy a síri földbe
    S még alább, a sír alá is
    Mindhiába szállanál:
    Számodra nincs örök halál.

    Forrás: Lélektől lélekig