Hídépítő álma: híd.
De nem ő jut által rajta.
S ha már mehet: bunkó hajtja,
vérrel virágzik a híd.
Rakja szivárványait,
más szedi a vámot rajta.
A bolond, ki műve borja,
ebben meghunyászkodik.
Szívünk bár rugaszkodik,
hogy e romlást hírül adja:
a bolond, ki sorsa rabja,
abban megragaszkodik.
Évre év és ívre ív,
nincs buzgalom vakság nélkül.
Híd a Kwai-folyón megépül,
minden folyón minden híd.
Szép a rút és rút a szép,
ha a gonosz pártul fogja.
Hogy ne lenne sorsa rabja –
ember megpróbálkozik.
A vizek felett kiált a szélkiáltó:
Kié? Kié?
Lecsap a megbűvölt halakra,
parti sópiramisokra,
s a lepárlott só szerteragyogja
az elzuhanó végzetet.
S úgy tetszik: minden felett
ez a kiáltás lebeg,
hogy már születésem előtt
tulajdonjogom ledőlt.
Kié? Kié?
a földé, a sóé, a tengereké?
A tenger a tartós palackoké,
a partvonal a pénzes pasasoké,
övék a hé, a ká meg a pé.
Az ifjú a pénzé, az alkoholé,
az arcvonal az orcátlanoké –
Kié? Kié?
A piramis, akié, azé a föld,
a só, a tengerek fehéren felrémlenek,
eltűnnek hallgatagon.
Lényemet én is elhagyom.
Ki mondja meg, kié volt a pisztoly,
meg a heg,
a te világos kézfogásod
s a forradalmak sóhaja –
isten veled.
Váram hetedik ajtaja
kifele nyílik,
indíts, haver,
amíg a vár
forog tovább,
s forog körül
a külvilág;
végy birtokot a semmiben.
A hőkölők, a hódítók
fagyosan ott bogárzanak,
ott vagy te is,
ne játszd meg magad.
A nagy élet itt volt neked
s itt van ma és örökké,
de mérhető időben
soha többé.
Lehet rólam álmodni hosszan,
dögösen, halálosan,
fennkölt vagy banális ricsajjal.
És zengő csöndben elforog
az idomíthatatlan angyal.
(részlet – záróének és utóhang az Idők mélyén című műből)
Itt ez a föld, mostan formáljuk a sorsát.
Nem múló percekig fog állni itt Magyarország.
Azt nézzük csak, akik majd itt élnek, mit akarnak.
Kit mondasz idegennek, s kit mondasz te magyarnak?
Hol kezdődik a népünk? Ménrót két fia hajdan,
űzve a szarvast, hajtva mocsáron s vad sivatagban
ért a belár legelőre, s az ifjak hős hada végül
ott települt le, belár nőt lelvén mind feleségül.
Hát ki Magyar köztük? Ménrót fia? vagy felesége?
Vagy tán ott született a Magyar nép köztük, elélve
hosszú időt? De utána jövének más nevű népek,
jöttek szőke alánok, s turkok, barna legények.
Új had csatlakozott, más had leszakadt a nagy úton.
Nem mindenkit várt a hegyen túl itt ez az új hon.
Hát Magyar az, ki Lebéd földjén egykor lemaradván
más népekkel, más módján él távoli pusztán?
Nem Magyar ő már, más a beszéde, más a szokása.
S hozzánk állt a kabar s harcolt életre-halálra
értünk és mivelünk, s úgy él mivelünk, ahogy élünk.
Most született fia úgy szól majdan, ahogy mi beszélünk.
Nem Magyar ő? S leigázva avart, bolgárt meg a szlávot –
nélkülük élsz itt? Eddig a földön az ő keze szántott,
most majd tőle tudod meg, hogy kell bánni a földdel.
És a közös munkán szerelemnek vágya kizöldel.
Majd fiaink a leányaikat szerelemre kívánják,
s lányunk is csak akad, ki közöttük lelve a párját
formálgatja magyarrá férje szívét meg a nyelvét,
s lesznek, akik leszakadnak, mert idegenbe keresik
jobb létük. Csak menjenek ők. S jöjjön mi közénk
az, ki az életet úgy élné majd, ahogy élünk.
Ő a magyar, bárhonnan indult el, ki a sorsát
jóban-rosszban egyre kitartván itt Magyarország
sokszínű táján otthont lelve most vagy idővel
használ másnak, élve magáért ésszel, erővel,
s jött ő bármikor is, sorsát sorsunkra cseréli,
s régi regéinket szíve módján újra regéli.
Így történt valóban?… Bízvást nem hiába
írták latin szóval régi krónikába:
Honfoglaló tettek, véres harcok végén
Árpád fia, Zoltán eljegyezte békén
Ménmarót leányát – És ha mese mégis –
így tudta a tudós, így mondta a nép is.
Hogyha nem is esett szóról szóra ekképp –
Zoltán házassága nem mondai jelkép.
Ha nem vele történt – megtörtént sok mással:
vége a mondáknak a honfoglalással.
Fehérló nemzete, Hunor s Magyar népe
mesés napkeletről napnyugatra térve
élükön Álmossal, bátor, bölcs vezérrel
végtelen út végén a hazáig ért el,
a hazáig, ahol várta az új élet…
És a Magyar nemzet az időbe lépett.
Honfoglaló tettek, véres harcok végén
hódító és hódolt békén együtt élvén
sok vihart megálló országot teremtett,
hol ki otthont keres – hazájára lelhet.
S múltak századévek, elmúlt ezer év is,
közös kalandokban közös az emlék is,
s újrakelt emléke rég elmúlt időnek
mindig új erőt ad jelennek, jövőnek.
Köd előttem, köd mögöttem,
Isten tudja, honnan jöttem.
Szél hozott, szél visz el.
Minek kérdjem, mért visz el?
Sose néztem, merre jártam.
A felhőkkel kiabáltam.
Erdő jött, jaj be szép!
Megcibáltam üstökét.
Jött az erdő, nekivágtam.
A bozótban őzet láttam.
Kergettem, ottmaradt,
Cirógattam, elszaladt.
Ha elszaladt, hadd szaladjon,
Csak szeretőm megmaradjon.
Szeretőm a titok,
Ő se tudja, ki vagyok.
Isten tudja, honnan jöttem,
Köd előttem, köd mögöttem.
Szél hozott, szél visz el.
Bolond kérdi, mért visz el.
Magyar vagy? Az se vagy.
Szomorú szolga vagy.
Bú, szép gond, a könnyek:
akiké a földek.
Tán ha német volnál,
pezsdülnél, rajongnál.
Mint mezőn a fűszál,
ezrekkel inognál.
Tán ha zsidó volnál,
sírva átkozódnál.
Milliókkal halnál,
ha szünne a felszél.
Magyar vagy, na hullj el
a bukó levéllel.
Százezernyi fájó
szív közt az ős fáról.
Nem őriz, nem táplál,
ki is dőlt talán már.
Mily szomorú a lélek alja,
a lélek ege mily magas,
azért lettünk, hogy égbe törjünk,
vagy földre hullni ugyanaz?
Madárképesség, lélek-ára,
szárnyaszegett hit, hontalan,
azért lett szárnya, hogy röpüljön,
azért röpül, mert szárnya van?
Ma sem volt könnyű élni.
Nem lesz könnyű sosem.
De érdemes volt!
S mindig érdemes lesz, hiszem.
Nehéz, s el kell fogadni,
ki szemben áll velünk,
s azokat elviselni,
kikkel menetelünk.
Ütésük úgy eltűrni,
hogy meg se tántorodj:
a túloldal ne lássa,
mint hull szét táborod.
Emelni, vinni vállon,
ki gyenge s már kidől;
s mert rá is jut erődből,
ledöfne úgy gyűlöl.
Naponként mosolyogni,
kínban, azok között,
kik összefenik szemük
egy jó szavad mögött.
Menni velük, már régen
nem értük! Csak azért,
mert e sereg iránya
valami célt ígért.
Velük és ellenükre,
annyi közt egyedül,
vívni, mégis azért,
mi csak együtt sikerül:
Mindez ma sem volt könnyű,
s nem lesz könnyű sosem,
de törvény s vállalt sors ez,
ha érdemes, ha nem.
Forrás: mek.oszk.hu
(KARÓVAL JÖTTÉL…)
Karóval jöttél, nem virággal,
feleseltél a másvilággal,
aranyat igértél nagy zsákkal
anyádnak és most itt csücsülsz,
mint fák tövén a bolondgomba
(igy van rád, akinek van, gondja),
be vagy zárva a Hét Toronyba
és már sohasem menekülsz.
Tejfoggal kőbe mért haraptál?
Mért siettél, ha elmaradtál?
Miért nem éjszaka álmodtál?
Végre mi kellett volna, mondd?
Magadat mindig kitakartad,
sebedet mindig elvakartad,
híres vagy, hogyha ezt akartad.
S hány hét a világ? Te bolond.
Szerettél? Magához ki fűzött?
Bujdokoltál? Vajjon ki űzött?
Győzd, ami volt, ha ugyan győzöd,
se késed nincs, se kenyered.
Be vagy a Hét Toronyba zárva,
örülj, ha jut tüzelőfára,
örülj, itt van egy puha párna,
hajtsd le szépen a fejedet.
1937. nov. 24.
