Címke: sors

  • Ady Endre: Hunn, új legenda

    Hatvany Lajosnak küldöm szeretettel
    és hálával azért, mert szeret, bánt és félt.

    Minek a tanács, jóslat, aggodalmak?:
    Gesztusaim élnek, míg meg nem halnak
    S életemnek csak nézői a maiak.
    Messziről és messzire megy ez élet
    S csak: élet ez, summája ezrekének,
    Örök, magyar határ-pör, meg nem szakadott.
    S életük ez a mérsékelt csodáknak,
    Mikben mégis ős állandóság vágtat,
    Hunn, új legenda, mely zsarnokin életik.
    Másolja ám el életét a gyönge,
    Fúrja magát elélten a göröngybe,
    Voltom, se végem nem lehet enyhe szabály.
    Ha ki király, Sorsának a királya,
    Mit bánom én, hogy Goethe hogy csinálja,
    Hogy tempóz Arany s Petőfi hogy istenül.
    Nekem beszédes költő-példák némák,
    Sem a betelt s kikerített poémák,
    Sem a mutatványos fátum nem kenyerem.
    Bennem a szándék sok százados szándék,
    Magyar bevárás, Úrverte ajándék
    S lelkem: példázat, dac-fajok úri daca.
    Zsinatokat doboltam, hogyha tetszett
    S parancsoltam élükre seregeknek
    Hangos Dózsát s szapora Jacques Bonhomme-ot.
    Százféle bajnok mássá sohse váltan,
    Ütő legény, aki az ütést álltam:
    Így állva, várva vagyok egészen magyar.
    Vagyok egy ágban szabadulás, béklyó,
    Protestáló hit s küldetéses vétó:
    Eb ura fakó, Ugocsa non coronat.
    Ki voltam öreg grammás-diák korban,
    Égnek lendülten s százszor megbotoltan,
    Külön jussom: vénen is diák lehetek.
    Kalapom, szűröm, szivem förgetegben,
    Nézik a vihart, hogy ki bírja szebben
    S visszapattog róluk jég, vád és szidalom.
    Külön alkuja lehet a Halállal,
    Akit, amikor milliókat vállal,
    Nem bámitott az Élet sok, új kapuja.
    A tolakodó Gráciát ellöktem,
    Én nem bűvésznek, de mindennek jöttem,
    A Minden kellett s megillet a Semmisem.
    Én voltam Úr, a Vers csak cifra szolga,
    Hulltommal hullni: ez a szolga dolga,
    Ha a Nagyúr sírja szolgákat követel.


    Forrás: MEK

  • Ady Endre: A föl-földobott kő

    Föl-földobott kő, földedre hullva,
    Kicsi országom, újra meg újra
    Hazajön a fiad.

    Messze tornyokat látogat sorba,
    Szédül, elbusong s lehull a porba,
    Amelyből vétetett.

    Mindig elvágyik s nem menekülhet,
    Magyar vágyakkal, melyek elülnek
    S fölhorgadnak megint.

    Tied vagyok én nagy haragomban,
    Nagy hűtlenségben, szerelmes gondban
    Szomorúan magyar.

    Föl-fölhajtott kő, bús akaratlan,
    Kicsi országom, példás alakban
    Te orcádra ütök.

    És, jaj, hiába, mindenha szándék,
    Százszor földobnál, én visszaszállnék,
    Százszor is, végül is.

    Forrás: MEK

  • Ady Endre: A Muszáj-Herkules

    Dőltömre Tökmag Jankók lesnek:
    Úgy szeretnék gyáván kihúnyni
    S meg kell maradnom Herkulesnek.

    Milyen hígfejűek a törpék:
    Hagynának egy kicsit magamra,
    Krisztusuccse, magam megtörnék.

    De nyelvelnek, zsibongnak, űznek
    S neki hajtanak önvesztükre
    Mindig új hitnek, dalnak, tűznek.

    Szeretném már magam utálni,
    De, istenem, ők is utálnak:
    Nem szabad, nem lehet megállni.

    Szeretnék fájdalom-esetten
    Bujdosni, szökni, sírni, fájni.
    De hogy ez a csürhe nevessen?

    Szegény, muszáj-Herkules, állom,
    Győzöm a harcot bús haraggal
    S késik az álmom s a halálom.

    Sok senki, gnóm, nyavalyás, talmi,
    Jó lesz egy kis hódolás és csönd:
    Így nem fogok sohse meghalni.

    Forrás: MEK

  • Ady Endre: A nagy Pénztárnok

    »Gyere.« (Szólott a nagy Pénztárnok
    S ömlöttek elébem az ezrek.)
    »Gyere, nyavalyás, nyűgös ember,
    Most kifizetlek.«

    »Bajjal születtél: itt az ára.
    Néhány bankó, mert sok husáng ért.
    Tekercs-arany a kora-csókért,
    Az ifjúságért.«

    »Szemed, szíved, gerinced béna?
    Zúg a fejed, kerül az álmod?
    Én most mindent, amit csak adtál,
    Aranyra váltok.«

    »Itt a napszám, mert sokat sírtál.
    Itt a vérdíj, hogy magyar lettél.
    Itt a pénz, mert sokat nótáztál,
    Sokat szerettél.«

    »Nagyon hittél, nagy fizetést kapsz.
    Elpoklosodtál: itt a bére.
    Itt a kínod, itt a reményed
    S a szíved vére.«

    »Eredj.« (Szólott a nagy Pénztárnok
    És én nem bírtam elinalni.)
    »Ki vagy fizetve, béna koldus
    S most meg fogsz halni.«

    Forrás: MEK

  • Ady Endre: Az anyám és én

    Sötét haja szikrákat szórt,
    Dió-szeme lángban égett,
    Csípője ringott, a büszke
    Kreol-arca vakított.

    Szeme, vágya, eper-ajka,
    Szíve, csókja mindig könnyes.
    Ilyen volt a legszebb asszony,
    Az én fiatal anyám.

    Csak azért volt ő olyan szép,
    Hogy ő engem megteremjen,
    Hogy ő engem megfoganjon
    S aztán jöjjön a pokol.

    Bizarr kontyán ült az átok.
    Ez az asszony csak azért jött,
    Hogy szülje a legbizarabb,
    A legszomorúbb fiút.

    Ő szülje az átok sarját
    Erre a bús, magyar földre,
    Az új hangú tehetetlent,
    Pacsirta-álcás sirályt.

    Fénye sincs ma a szemének,
    Feketéje a hajának,
    Töpörödött, béna asszony
    Az én édes jó anyám.

    Én kergettem a vénségbe:
    Nem jár tőle olyan távol
    Senki, mint torz-életével
    Az ő szomorú fia.

    Forrás: MEK

  • Ady Endre: Találkozás Gina költőjével

    Hahó, éjszaka van,
    Zúgó vadonban őrület – éj,
    Hahó, ez itt a vaáli erdő:
    Magyar árvaság,
    Montblank – sivárság,
    Éji csoda és téli veszély.
    Hahó, a lábam félve tapos:
    Amott jön Gina és a költő
    És fölzendül a vad iharos.

    Csont – teste vakít
    A nagyszerü vénnek,
    Ginát vidáman hozza kezén,
    Hahó, Gina él.
    Engedd a kezedről:
    Ez az én asszonyom,
    Az enyém.
    És zúg az erdő, Gina remeg.
    Léda. Kiáltok.
    Léda. És néz reám
    A csontváz – isten, lelkemnek atyja,
    Néz és nevet.
    Fölém mered csont – karja
    A homlokomig, simogatón, felém
    És az erdőn kigyullad a fény.

    Hahó, száll Léda, Gina fut
    S a fák közt az örök egyedülség
    Bús, magyar titka zúg.
    Hahó, őrület – éj.
    Szent csont – lábakhoz
    Vergődve esem
    És zúg az erdő sorsot – hirdetőn,
    Félelmesen.
    S homlokomon simogat kezével
    A Montblank – ember,
    Én szent elődöm, nagy rokonom
    S itt érezek
    Egy szent kezet azóta mindig,
    Egy csont – kezet
    A homlokomon.

    Forrás: www.eternus.hu – Ady Endre versei

  • Szécsi Margit: Hallgatás Hídja

    Hídépítő álma: híd.
    De nem ő jut által rajta.
    S ha már mehet: bunkó hajtja,
    vérrel virágzik a híd.

    Rakja szivárványait,
    más szedi a vámot rajta.
    A bolond, ki műve borja,
    ebben meghunyászkodik.

    Szívünk bár rugaszkodik,
    hogy e romlást hírül adja:
    a bolond, ki sorsa rabja,
    abban megragaszkodik.

    Évre év és ívre ív,
    nincs buzgalom vakság nélkül.
    Híd a Kwai-folyón megépül,
    minden folyón minden híd.

    Szép a rút és rút a szép,
    ha a gonosz pártul fogja.
    Hogy ne lenne sorsa rabja –
    ember megpróbálkozik.


  • Szécsi Margit: A vizek felett

    A vizek felett kiált a szélkiáltó:
    Kié? Kié?

    Lecsap a megbűvölt halakra,
    parti sópiramisokra,
    s a lepárlott só szerteragyogja
    az elzuhanó végzetet.

    S úgy tetszik: minden felett
    ez a kiáltás lebeg,
    hogy már születésem előtt
    tulajdonjogom ledőlt.

    Kié? Kié?
    a földé, a sóé, a tengereké?
    A tenger a tartós palackoké,
    a partvonal a pénzes pasasoké,
    övék a hé, a ká meg a pé.

    Az ifjú a pénzé, az alkoholé,
    az arcvonal az orcátlanoké –
    Kié? Kié?

    A piramis, akié, azé a föld,
    a só, a tengerek fehéren felrémlenek,
    eltűnnek hallgatagon.
    Lényemet én is elhagyom.

    Ki mondja meg, kié volt a pisztoly,
    meg a heg,
    a te világos kézfogásod
    s a forradalmak sóhaja –
    isten veled.


  • Szécsi Margit: Váram hetedik ajtaja

    Váram hetedik ajtaja
    kifele nyílik,
    indíts, haver,
    amíg a vár
    forog tovább,
    s forog körül
    a külvilág;
    végy birtokot a semmiben.

    A hőkölők, a hódítók
    fagyosan ott bogárzanak,
    ott vagy te is,
    ne játszd meg magad.

    A nagy élet itt volt neked
    s itt van ma és örökké,
    de mérhető időben
    soha többé.

    Lehet rólam álmodni hosszan,
    dögösen, halálosan,
    fennkölt vagy banális ricsajjal.
    És zengő csöndben elforog
    az idomíthatatlan angyal.

  • Hegedűs Géza: A megtalált haza

    (részlet – záróének és utóhang az Idők mélyén című műből)

    Itt ez a föld, mostan formáljuk a sorsát.
    Nem múló percekig fog állni itt Magyarország.
    Azt nézzük csak, akik majd itt élnek, mit akarnak.
    Kit mondasz idegennek, s kit mondasz te magyarnak?

    Hol kezdődik a népünk? Ménrót két fia hajdan,
    űzve a szarvast, hajtva mocsáron s vad sivatagban
    ért a belár legelőre, s az ifjak hős hada végül
    ott települt le, belár nőt lelvén mind feleségül.

    Hát ki Magyar köztük? Ménrót fia? vagy felesége?
    Vagy tán ott született a Magyar nép köztük, elélve
    hosszú időt? De utána jövének más nevű népek,
    jöttek szőke alánok, s turkok, barna legények.

    Új had csatlakozott, más had leszakadt a nagy úton.
    Nem mindenkit várt a hegyen túl itt ez az új hon.
    Hát Magyar az, ki Lebéd földjén egykor lemaradván
    más népekkel, más módján él távoli pusztán?

    Nem Magyar ő már, más a beszéde, más a szokása.
    S hozzánk állt a kabar s harcolt életre-halálra
    értünk és mivelünk, s úgy él mivelünk, ahogy élünk.
    Most született fia úgy szól majdan, ahogy mi beszélünk.

    Nem Magyar ő? S leigázva avart, bolgárt meg a szlávot –
    nélkülük élsz itt? Eddig a földön az ő keze szántott,
    most majd tőle tudod meg, hogy kell bánni a földdel.
    És a közös munkán szerelemnek vágya kizöldel.

    Majd fiaink a leányaikat szerelemre kívánják,
    s lányunk is csak akad, ki közöttük lelve a párját
    formálgatja magyarrá férje szívét meg a nyelvét,
    s lesznek, akik leszakadnak, mert idegenbe keresik
    jobb létük. Csak menjenek ők. S jöjjön mi közénk
    az, ki az életet úgy élné majd, ahogy élünk.

    Ő a magyar, bárhonnan indult el, ki a sorsát
    jóban-rosszban egyre kitartván itt Magyarország
    sokszínű táján otthont lelve most vagy idővel
    használ másnak, élve magáért ésszel, erővel,
    s jött ő bármikor is, sorsát sorsunkra cseréli,
    s régi regéinket szíve módján újra regéli.


    Utóhang

    Így történt valóban?… Bízvást nem hiába
    írták latin szóval régi krónikába:
    Honfoglaló tettek, véres harcok végén
    Árpád fia, Zoltán eljegyezte békén
    Ménmarót leányát – És ha mese mégis –
    így tudta a tudós, így mondta a nép is.

    Hogyha nem is esett szóról szóra ekképp –
    Zoltán házassága nem mondai jelkép.
    Ha nem vele történt – megtörtént sok mással:
    vége a mondáknak a honfoglalással.

    Fehérló nemzete, Hunor s Magyar népe
    mesés napkeletről napnyugatra térve
    élükön Álmossal, bátor, bölcs vezérrel
    végtelen út végén a hazáig ért el,
    a hazáig, ahol várta az új élet…
    És a Magyar nemzet az időbe lépett.

    Honfoglaló tettek, véres harcok végén
    hódító és hódolt békén együtt élvén
    sok vihart megálló országot teremtett,
    hol ki otthont keres – hazájára lelhet.

    S múltak századévek, elmúlt ezer év is,
    közös kalandokban közös az emlék is,
    s újrakelt emléke rég elmúlt időnek
    mindig új erőt ad jelennek, jövőnek.