Zilahra menjen ez a félig-síró,
félig-vidor ének.
Vén, kóbor diák küldi könnyek között
az ősi Schola fő-magisterének.
Az ősi Schola már meg is ifjodott
gyönyörűn azóta.
Csak minket csókolt öregre az idő,
távolság, küzdés, eszme, bor és nóta.
Páris rikolt rám, míg e verset szövöm,
én, régi diákod.
Én jó mesterem, jó görög tanítóm,
ma is átok még az ős görög átok.
Homérosz s felhős görög tragédiák
vágnak a szívembe.
Te beszélsz és mi, nebulók, hallgatunk,
Istenem, istenek, mintha csak ma lenne.
Pedig Homérosz kék ege beborult.
Istenek és hősök
hullnak azóta szívemből szüntelen,
hogy az élettel küzdök, kergetőzök.
Anér, és andrósz a genitivusa,
én jó, bölcs tanárom?
Beh elfeledtem görögül s férfiúl,
már csak a sorsot, a végzetet várom.
Arcomon ma is áldott tekintetét
szemeidnek érzem.
Mennyit biztattál és az élet-öröm
nem jön el hozzám, nem jön mégsem, mégsem.
Hogy szép az élet, te mondtad szüntelen
s hogy higgyük: akartad.
S míg játszadoztak rajta bús mosolyok,
erőt és hitet prédikált az ajkad.
Te bérmáltál meg, kis, vidéki lapod,
hogy poéta lettem.
Múltak az évek s én, verselő diák,
öreg mesterem, hozzád-öregedtem.
Te állsz előttem, ha már-már nem bírom,
mint az élet tússza,
szép bölcs fejeddel, mely hogyha akarod,
vagy nem akarod, meg lesz koszorúzva.
Úgy ér az ünnep: állasz lombtalanul.
Volt egy rózsa-ágad:
letépte a sors, a cudar és görög.
Ugye hinni kell a mithosz-világnak?
És úgy állok én, mint te: lombtalanul
s még emlékem sincsen.
Másokért élünk, mi mindig csak adunk:
így rendelte el ezt a Végzet-Isten.
Nem baj: zöldelnek a zilahi hegyek,
vidám pince-katlan
egy csöpp örömet, egy kicsi feledést
ad annak, kihez a sors irgalmatlan.
És mégis-mégis koszorús fejedet,
ím, most sokan áldják.
És mégis-mégis, ha nem is örömest,
szép megkísértni az élet talányát.
És mégis-mégis, magam is itt vagyok
ünnep-kocsit tolni,
s én jó mesterem, szeretném a kezed
áldva-átkozva, sírva megcsókolni.
Forrás: Magyarul Bábelben
