Címke: sors

  • Oscar Wilde: Hélas

    (Israel Efraim fordítása)

    Hogy minden szélnek hárfája legyen
    Lelkem, elfújjon minden szenvedély,
    Azért lett sutba dobva régi mély
    Bölcsességem s a komoly fegyelem?
    Talán újraírt tekercs életem,
    Ráfirkált egy gyermeteg ünnep-éj:
    „Fújj lusta dalt, únt furulyán zenélj!”;
    S azzal a minden-titkot szétkenem.

    Volt perc, hogy lábam csúcsra hághatott
    Volna, s egy disszonáns akkord – a lét –
    Csaknem az Isten füléig hatolt:
    Halott az az idő? Egy pici bot
    A románcnak épp hogy mézéhez ért,
    S el kell vesztenem lelkem örökét?

    Forrás: Magyarul Bábelben


    Oscar Wilde: Hélas!

    (Kosztolányi Dezső fordítása)

    Meghemperegtem minden vágyba lent
    s lant lett a lelkem, min a szél zenél.
    Ezért veszett el, ami bennem él,
    kemény hitem s tudásom is, a szent.

    Most életem elfirkált pergament,
    amelyre egy ünnepnapon sekély
    dalt írt a rímes, könnyű szenvedély
    és az egésznek titka tönkrement.

    Járhattam volna egykor fénybe, szép
    ormon, dalolva téged, tiszta élet,
    hogy megbűvöljem az Isten fülét.

    Elmúlt e kor? Varázsvesszővel épp
    csak érintettem a mesét, a mézet –
    és árva lelkem kincse semmivé lett.


    Oscar Wilde: Hélas

    (Tellér Gyula fordítása)

    Lelkem, sodorván minden érzelem
    árja, lett bármily-szél-pengette lant –
    s én ezért adtam túl tovasuhant
    bölcsességemen s jó fegyelmemen?
    Hiszem: sorsom csak átírt pergamen,
    melyre vigalmon suhanc-kéz kapart
    henye virelait és furulyadalt,
    alattuk ép a teljes rejtelem.

    Bizony, volt kor, mely napos csúcsra
    volna, a létből – mely zajjal tele –
    egy tiszta húrt zengetni Istenig.
    Hát nincs tovább? A vágy mézcseppjeit
    csak megérintette pálcám hegye,
    s most lelkem jussa vesszen el vele?

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Nagy Gáspár: Naponta jönnek – naponta már

    Naponta jönnek rossz jelek
    barbár és szelíd figyelmeztetések
    hogy nem vagyunk halhatatlanok –
    mindegyikünk vénen s akár fiatalon
    már a végső szörny torkában ragyog
    és senki sem akad fönn a rostán
    hiába veszteget s cselez jól életében
    kímélve magát persze így-úgy boldogul –
    de siker és kudarc minden résztvevője
    végül egyetlen intésre lehull
    le bizony le a rosta szörny-likán
    lebocsátja valami sodrott sors-lián
    a sosem képzelt irdatlan mélybe –
    ne félj de tűnődj ezen naponta már
    mikor még fönt járkálsz a fényben.

    Forrás: PIM – Digitális Irodalmi Akadémia

  • Zelk Zoltán: Tűzből mentett hegedű

    Tűzből kimentett hegedűddel
    mihez kezdesz, szegény cigány?
    Csiholsz-e még nótát belőle,
    vagy vályogot vetsz ezután?

    Kezedben régi kincsed roncsa,
    a fája üszkös, húrja lóg,
    de próbáld csak, tán fölzeng rajta
    a keserűt, a ríkatót.

    Madzaggal kötve-toldva húrja?
    Akkor is! Hátha szólna még:
    ha mást nem, azt a percet sírja,
    mikor a rongyos putri ég,

    mikor veszett csiviteléssel
    a tébolyodott fecskepár
    pucér fiókáit hogy mentse,
    a lángoló ereszre száll,

    mikor ebeddel vonítottad
    a pusztulást, hogy az egen
    együtt csikarjon cigánysorsod
    s az ősi csikasz-félelem!

    Ezt húzd, ha mást nem, ezt a percet,
    aztán aludj, amíg az éh
    aludni hágy, míg jő a vénség,
    a térdig sár, a trágyalé,

    s a vályoggödörben merenghetsz:
    hogyan cifráztad egykoron…
    s hull rád az emlék, mint a pernye,
    s beszállja szíved a korom…

    Forrás: DIA – PIM

  • Gyurkovics Tibor: Állomás

    Lekapcsolódsz, mint egy vagon
    a tehetetlen kocsisorból,
    továbbütődsz a vasakon,
    a vasutas már rád se gondol,

    pedig tele vagy még teherrel,
    melletted jár a gyorsvonat.
    Kissé raknak. Aztán egy reggel
    megmérik tiszta súlyodat.

    Forrás: —

  • Ratkó József: Tánc

    Fábry Zoltánnak

    Magyarország temetőföld,
    posztumusz humusz.
    Történelme soha el nem
    évülő priusz.

    Bűnjel itt a csillag is,
    mert megragyog s lehull.
    Kard lángol az éjszakában
    attilátlanul.

    Bűnjel itt minden – halotti
    anyakönyv a rög.
    Írva benne jó magyar, vad
    tatár és török,

    írva benne arcról arcra
    minden holtjai;
    följegyezve ázsiai,
    európai.

    Magyarország temetőföld,
    toroz és vigad.
    Holtjaiból kóstolót küld
    szomszédainak.

    Duna-környék szétszóratott,
    éhes népei,
    vagyunk ma is ama székely
    György vendégei.

    Magyar, oláh, szláv – mindigre
    ebhitű pogány,
    csűrdöngölőt járunk ma is
    Ady homlokán.

    Hát mulassunk! – egyiket se
    gyűlölöm, hiszen
    énérettem él az is, ki
    engemet eszen.

    Magyarország temetőföld,
    posztumusz humusz.
    Történelme soha el nem
    évülő priusz.

    Életet aki ha itt vet,
    húsba vet magot.
    Holtból bú elő a kisded,
    jövendő halott.

    Mégis: hogyha szülni már egy
    ringyó sem akad,
    hónom alatt költöm ki a
    fiacskáimat.

    Forrás: verslap.hu

  • Juhász Gyula: A hulló csillagokhoz

    Nem szeretem a lomha fényeket,
    A csillagot, mely álmosan ragyog,
    Ti vagytok az én örömöm látványa,
    Meteorok a fehér éjszakába:
    Suhanjatok csak és zuhanjatok,
    Ti züllött csillagok!

    Az égi rónán csöndes nyáj legel,
    Eónok óta hallgatag ragyog,
    – Ó hulljatok hát, új utat mutatva,
    A szent mélységbe fényeket juttatva,
    Suhanjatok csak és zuhanjatok,
    Ti hulló csillagok!

    Békét hazudik a csillagvilág,
    A lusta álmok éjjelén ragyog,
    – Csak rajta, rajta hát kivert, bukott raj,
    Az éjbe, mélybe termő fénycsókokkal
    Lobogjatok csak és robogjatok,
    Ti bátor csillagok!

    Forrás: MEK

  • Juhász Gyula: Fejfámra…

    Szegény magyar volt,
    Költő volt, senki,
    Nem tudott élni,
    Csak énekelni.

    Nem volt rossz, sem jó,
    Csak ember, fáradt,
    Várt, várt és nem lelt
    Soha csodákat.

    Mély szürkeségben
    Színeket látott,
    Magyar volt, költő:
    Átkozott, áldott!

    Forrás: MEK

  • Juhász Gyula: Haladék

    Menekülünk a láthatatlan
    És ismeretlen rém elől,
    Ki ránk les százezer alakban
    És egyszer mégis csak megöl.
    Ki ránk vár fényben és ködökben,
    Alattomos gyilkos, konok,
    Minden bukásban és örömben
    Ő közeleg, az átkozott.

    Megengedi, hogy dalba fogjunk,
    Hogy csókoljunk egy tünde nőt,
    Elnézzük, percek üdve hogy fut
    És mint nőnek a temetők.
    Megengedi, hogy meneküljünk
    Mámorba, ködbe, bús vakon,
    Hogy végre lássuk: itt a vesztünk
    S érezzük: nincsen irgalom!

    Forrás: MEK

  • Rab Zsuzsa: Parafrázis

    Nem szoktam, nem szoktam
    kalickában hálni,
    de szoktam, de szoktam
    szerte széjjel szállni.
    Valahol leszállni,
    magamra találni,
    mindent odaadni,
    tollam ragyogtatni.

    Szárnyammal rácsaim
    szálig lekaszálni,
    szoktam én, szoktam én
    földön is kószálni,
    százfelé osztatni,
    tollam szikráztatni.
    Nem is szikráztatni:
    halált halasztgatni.

    Szerelem, szerelem,
    jaj, velem mit tettél?
    Hogyha már ezt tetted,
    kicsit időzhetnél.
    Maradj deres őszig,
    maradj nap hulltáig,
    fehér hold keltéig,
    koporsóm teléig.

    Nem szoktam, nem szoktam
    társamra találni,
    de szoktam, de szoktam
    társakra találni.
    Szívemet eloldom
    mindig, amikor kell.
    De tetőled, sorsom,
    a halál sem old el.

  • Nemes Nagy Ágnes: Madár

    Egy madár ül a vállamon,
    Ki együtt született velem.
    Már oly nagy, már olyan nehéz,
    Hogy minden léptem gyötrelem.

    Súly, súly, súly rajtam, bénaság,
    Ellökném, rámakaszkodik,
    Mint egy tölgyfa a gyökerét,
    Vállamba vájja karmait.

    Hallom, fülemnél ott dobog
    irtózatos madár-szive.
    Ha elröpülne egy napon,
    Most már eldőlnék nélküle.

    Forrás: Magyar Kurír