Címke: sötétség

  • Charles Baudelaire – Romantikus naplemente

    De szép a Nap, mikor feljön a láthatáron
    és mint egy robbanás, messziről ránk köszön!
    – Boldog, akinek épp ily baráti öröm
    a nyugovása, mely gyönyörűbb, mint egy álom!

    Emlékszem!… Tűz-szeme alatt tó, kert, virág
    s minden mint dobogó szív zihált a melegben…
    – Fussunk feléje, óh késő van, sebesebben,
    fogjuk el legalább egy ferde sugarát!

    De sohse érem el az Istent, egyre hátrál;
    a győzhetetlen Éj már kifeszíti sátrát,
    birodalma sötét, borzongó, iszapos;

    sírok szaga kering a fekete homályban
    s a mocsár partjain riadozva a lábam
    kóbor varangyot és hideg csigát tapos.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Dsida Jenő – A sötétség verse

    Ó, virrasztások évszaka!
    Vastagon fog a tinta, zordul.
    A rozsdalevű éjszaka
    már hatkor a kertekre csordul:
    Reves fák nyirka folydogál
    s te arra gondolsz: mennyi éved
    van hátra még? Jaj meg-megáll
    a láb, mert fél, hogy sírba téved.

    …Mondd, kissé mártottál-e már
    hófehér cukrot barna lébe,
    egy feketekávés pohár
    keserű, nyirkos éjjelébe?
    S figyelted-e: a sűrű lé
    mily biztosan, mily sunyi-resten
    szivárog, kúszik fölfelé
    a kristálytiszta kockatestben?

    Így szivódik az éjszaka
    beléd is, fölfelé eredve,
    az éjszaka, a sír szaga
    minden rostodba és eredbe,
    mígnem egy lucskos, barna esten
    az olvadásig itat át,
    hogy édesítsd valamely isten
    sötét keserű italát.

    Forrás: arcanum.com

  • Babits Mihály: Napszálltakor

    Alig volt dél – és íme este már,
    az ablakot ködfátyol keni be,
    áttetszik rajt’ sok vonalatlan árny
    sötét és mégis halavány szine.

    Benn ágy alól, sarokból a sötétség
    kimászik, mintha tolvaj volna csak,
    ki nappal még a házban elrejtőzék,
    s előbuj lopni, mikor alszanak.

    Tévedsz, tolvaj sötétség, én nem alszom,
    s te kincseimből semmit el nem lophatsz,
    amelyek lelkem mélyében ragyognak.

    Lelkem ragyog, mint gyémántkő ragyog,
    S te félsz a fénytől. Én a fény vagyok.
    És én nem alszom, mert én sohasem alszom!

    1. jún.

    Forrás: Index Fórum – Lélektől lélekig


  • Babits Mihály: Fekete ország

    Fekete országot álmodtam én,
    ahol minden fekete volt,
    minden fekete, de nem csak kívül:
    csontig, velőig fekete,
    fekete,
    fekete, fekete, fekete.

    Fekete ég és fekete tenger,
    fekete fák és fekete ház,
    fekete állat, fekete ember,
    fekete öröm, fekete gyász,
    fekete érc és fekete kő és
    fekete föld és fekete fák,
    fekete férfi, fekete nő és
    fekete, fekete, fekete világ.

    Áshatod íme, vághatod egyre
    az anyagot, mely lusta, tömör,
    fekete földbe, fekete hegybe
    csap csak a csáklyád, fúr be furód:
    s mélyre merítsd bár tintapatakját
    még feketébben árad, ömöl
    nézd a fü magját, nézd a fa makkját,
    gerle tojását, csíragolyót,
    fekete, fekete, fekete,
    fekete kelme s fekete elme,
    fekete arc és fekete gond,
    fekete ér és fekete vér és
    fekete velő és fekete csont.

    Más szin a napfény vendég-máza,
    a nap a színek piktora mind:
    fekete bellül a földnek váza,
    nem a fény festi a fekete szint
    karcsu sugárecsetével
    nem:
    fekete az anyag rejtett lelke,
    jaj,
    fekete, fekete, fekete

    Forrás: ma – Magyar versek

  • Babits Mihály: Fekete ország

    Fekete országot álmodtam én,
    ahol minden fekete volt,
    minden fekete, de nem csak kívül:
    csontig, velőig fekete,
    fekete,
    fekete, fekete, fekete.

    Fekete ég és fekete tenger,
    fekete fák és fekete ház,
    fekete állat, fekete ember,
    fekete öröm, fekete gyász,
    fekete érc és fekete kő és
    fekete föld és fekete fák,
    fekete férfi, fekete nő és
    fekete, fekete, fekete világ.

    Áshatod íme, vághatod egyre
    az anyagot, mely lusta, tömör,
    fekete földbe, fekete hegybe
    csap csak a csáklyád, fúr be furód:
    s mélyre merítsd bár tintapatakját
    még feketébben árad, ömöl
    nézd a fű magját, nézd a fa makkját,
    gerle tojását, csíragolyót,
    fekete, fekete, fekete,
    fekete kelme s fekete elme,
    fekete arc és fekete gond,
    fekete ér és fekete vér és
    fekete velő és fekete csont.

    Más szín a napfény vendég-máza,
    a nap a színek piktora mind:
    fekete belül a földnek váza,
    nem a fény festi a fekete színt
    karcsú sugárecsetével
    nem:
    fekete az anyag rejtett lelke,
    jaj,
    fekete, fekete, fekete.

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Lator László: Szomjúság

    Ó, hogy éhezem rád, hogy szomjazom,
    minden porcikád étkem-italom,
    add tapadó szád, nyelved és fogad,
    nyers ízeidet-illataidat,
    hónaljad kagylójában a pihék
    közt gyöngyöző párálló veríték
    részegítő szeszét, kerek hasad,
    nagy farodat, melled rózsáit add,
    szoríts karoddal, comboddal, amíg
    feltöröm tested forró kapuit,
    nyisd meg az öled, itass meg fanyar,
    vadnövényízű zamataival,
    e lágy növény, e harmatos kehely
    új szomjra bujtó fűszereivel,
    míg összeszűkül, ágyékodba gyűl
    az idegekben remegő gyönyör,
    s robbanni kész a forró hám alatt
    a lételőtti tűz-köd pillanat,
    sistergő sejtek, megzajdult erek
    munkálnak, hogy magukba nyeljenek,
    hogy iszamos, mohó öleden át
    visszafogadjon a sötét világ,
    ahol a lég fekete titkai
    készülnek most magukról vallani.


    Forrás: Szívzuhogás – válogatás

  • Ady Endre – Özvegy legények tánca

    Szent György-nap éjén sipitók,
    Nyugtalanok a denevérek:
    Dohos várak ó termeiben
    Táncolnak az özvegy legények.

    Bolond és fehér valahány.
    Lesik a szent, tavaszi Holdat.
    Hopp-Sárit és Áve-Máriát
    Váltva és bokázva dalolnak.

    Khiméra asszony serege,
    Buta valót öldös, ahol jár.
    Kereszttel őket szent pap űzi
    S bütykös bottal hájhasu polgár.

    Szent György-napon három a tánc.
    Éjfélkor egy tátongó sírnak
    Mélyébe esnek hirtelenül,
    Hol rózsák és asszonyok nyílnak.

    Huhog lármájuk messzire,
    Viszik a hírt gyors inu kémek:
    „Hahó, a tisztelt romok között
    Dőzsölnek az özvegy legények.”

    S egy rózsát tép le mindegyik.
    Egy sóhajt hörg, mert jön a Hajnal.
    Egy Lédát keres: reá-mered
    S meghal kék, csókra-torzult ajkkal.

    Reggel hiába gyűl a nép,
    Nyoma sincs dalnak, bálnak, sírnak:
    Egy-két vér-csöpp s könny-folt a falon
    S egy-két bolond, verses papír-lap.

    Forrás: www.eternus.hu – Ady Endre versei

  • Várnai Zseni: A gonoszok erősek

    Azt hittem, hogy a jóság a legfőbb, szent erény,
    jók a gyengék, a gyávák és jó, aki szegény,
    magamat sem dicsérem, talán mert jó vagyok,
    ezért se földön, égen jutalmat nem kapok.

    Mért ápolok szívemben ily csenevész növényt?
    Késsel kéne kivágni e beteg csökevényt,
    amely egy gyönge múltból tengődve itt maradt…
    a gonoszok erősek, s aki erős, szabad.

    Az élet is kegyetlen s nincs benne értelem,
    akit gyengít a jóság, az elhull védtelen,
    kardfogú, nagy vadállat őzecskét lakomáz,
    szelíd az őz és jámbor, de étel, semmi más.

    Ó, engem is megesznek, ha föl nem lázadok,
    tanítsatok meg ölni, okos vadállatok,
    taníts fekete isten, hiszen tiéd a föld,
    diadalod zenéje minden teret betölt.

    A kürtjeid hatalmas hangorkánt zengenek,
    a dobjaid dobognak és pengék pengenek,
    a jóság cincogását e kórus elnyeli,
    hiszen sátáni kedved maga vezényeli.

    Tüzes karnagyi pálcád villámként fölcikáz,
    énekeseid népe intésedre vigyáz,
    a kórus egyre nő és félelmesre dagad,
    diadalodat zengi, s örök uralmadat.

    Végy kórusodba engem, és inkább eldobom
    ezüstszavú, törékeny, kicsiny ezüstsípom,
    rézkürtöt adj kezembe, recsegjen élesen,
    ezüstsípom daláért úgysem volt érdemem.

    Az angyalok karába én már nem juthatok,
    oly testetlen szelíd és oly tiszta nem vagyok,
    kutyák között vonítani, kutyáknak meghagyom,
    erős, fekete isten, te légy a karnagyom.

    Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu

  • Pilinszky János

    Ne félj

    Én megtehetném és mégsem teszem,
    csak tervezem, csak épphogy fölvetem,
    játszom magammal, ennyi az egész,
    siratni való inkább, mint merész.

    Bár néha félek, hátha eltemet
    a torkomig felömlő élvezet,
    mi most csak fölkérődző förtelem,
    mi lesz, ha egyszer mégis megteszem?

    A házatok egy alvó éjszakán,
    mi lenne, hogyha rátok gyújtanám?
    hogy pusztulj ott és vesszenek veled,
    kiket szerettél! Együtt vesszetek.

    Előbb örökre megnézném szobád,
    elüldögélnék benn egy délutánt,
    agyamba venném, ágyad merre van,
    a képeket a fal mintáival,

    a lépcsőt, mely az ajtódig vezet,
    hogy tudjam, mi lesz veled s ellened,
    a tűzvész honnan támad és hova
    szorít be majd a lázadó szoba?

    Mert égni fogsz. Alant az udvaron
    a tátott szájjal síró fájdalom
    megnyílik érted, nyeldeklő torok.
    Hiába tépsz föl ajtót, ablakot.

    A túlsó járdán állok és falom:
    gyapjat növeszt a füst a tűzfalon,
    gyulladt csomóba gyűl és fölfakad,
    vérző gubanc a szűk tető alatt!

    Mi engem ölt, a forró gyötrelem,
    most végig ömlik rajtad, mint a genny,
    sötét leszel, behorpadt néma seb,
    akár az éj, s az arcom odalent.

    Így kellene. De nem lesz semmi sem.
    A poklokban is meglazult hitem.
    Vigasztalást a játék sem szerez,
    az éjszakának legmélyebbje ez.

    Hogy átkozódtam? Vedd, minek veszed.
    Nem érdekelsz, nem is szerettelek.
    Aludj nyugodtan, igyál és egyél,
    s ha értenéd is átkaim, – ne félj.