https://verskucko.com

Címke: szabadság

  • Arany János: NEMZETŐR-DAL

    Süvegemen nemzetiszín rózsa,
    Ajakamon édes babám csókja;
    Ne félj, babám, nem megyek világra:
    Nemzetemnek vagyok katonája.

    Nem kerestek engemet kötéllel;
    Zászló alá magam csaptam én fel:
    Szülőanyám, te szép Magyarország,
    Hogyne lennék holtig igaz hozzád!

    Nem is adtam a lelkemet bérbe;
    Négy garajcár úgyse sokat érne;
    Van nekem még öt-hat garajcárom…
    Azt is, ha kell, hazámnak ajánlom.

    Fölnyergelem szürke paripámat;
    Fegyveremre senki se tart számot,
    Senkié sem, igaz keresményem:
    Azt vegye hát el valaki tőlem!

    Olyan marsra lábam se billentem,
    Hogy azt bántsam, aki nem bánt engem:
    De a szabadságért, ha egy íznyi,
    Talpon állok mindhalálig víni.

    (1848. április)

  • Arany János: A RAB GÓLYA

    Árva gólya áll magában
    Egy teleknek a lábjában,
    Felrepűlne, messze szállna,
    Messze messze,
    Tengerekre,
    Csakhogy el van metszve szárnya.

    Tűnődik, féllábon állván,
    El-elúnja egyik lábán,
    Váltogatja, cserélgeti,
    Abban áll a
    Múlatsága,
    Ha beléun, újrakezdi.

    Szárnya mellé dugta orrát,
    Messze nézne, de ha nem lát!
    Négy kerítés, négy magas fal;
    Jaj, mi haszna!
    Bár akarna,
    Kőfalon nem látni átal.

    Még az égre fölnézhetne,
    Arra sincsen semmi kedve:
    Szabad gólyák szállnak ottan
    Jobb hazába;
    De hiába!
    Ott maradt ő, elhagyottan.

    Várja, várja, mindig várja,
    Hogy kinő majd csonka szárnya
    S felrepűl a magas égig,
    Hol a pálya
    Nincs elzárva
    S a szabadság honja kéklik.

    Őszi képet ölt a határ;
    Nincsen rajta gólyamadár,
    Egy van már csak: ő, az árva,
    Mint az a rab,
    Ki nem szabad,
    Keskeny ketrecébe zárva.

    Még a darvak hátra vannak,
    Mennek ők is, most akarnak:
    Nem nézi, csak hallja őket,
    Mert tudja jól,
    Ott fenn mi szól,
    Ismeri a költözőket.

    Megkisérté egyszer-kétszer:
    Nem bírná-e szárnya még fel;
    Hej, dehogynem bírná szárnya,
    Csak ne volna
    Hosszu tolla
    Oly kegyetlen megkuszálva!

    Árva madár, gólya madár,
    Sohse nő ki tollad, ne várd,
    Soha többé, fagyos télig;
    Mert, ha épen
    Nő is szépen:
    Rossz emberek elmetélik!

    (1847)

  • Petőfi Sándor: A munkácsi várban

    Itt tüzé föl piros zászlaját a
    Szabadságnak Zrínyi Ilona?
    A szabadság hőseinek tanyája
    Íme, íme most rabok hona.
    Semmi más, mint dönthetetlen kőfal,
    Semmi más, mint lánccsörömpölések –
    Bátran tudnék a vérpadra lépni,
    Oh de ez a börtön… ettől félek.

    Föl s alá jár magas büszke fővel
    Ott a sáncon egy ifjú fogoly;
    Messzeszállott lángtekintetével
    Vajjon hol jár gondolatja, hol?
    Lépte gyors még; új vendég bizonnyal,
    Erejét az éj s lánc nem töré meg –
    Bátran tudnék a vérpadra lépni,
    Oh de ez a börtön… ettől félek.

    Ott a másik sáncon egy öreg rab,
    Nem tekint sem ide, sem oda,
    Lassan hordja könnyű, száradt testét…
    Nehezebb már lánca, mint maga.
    Tört szeméből holt sugár buvik ki,
    Mint a sírból a kísértő lélek –
    Bátran tudnék a vérpadra lépni,
    Oh de ez a börtön… ettől félek.

    Ifjú rab, nézd, mint virít az erdő,
    Akkor is, ha kijössz, zöld lesz az,
    Ah de téged, téged akkorára
    A nyomor s bú régen behavaz.
    És te vén rab, tőled már talán csak
    Itt vesz búcsút a lánc és az élet –
    Bátran tudnék a vérpadra lépni,
    Oh de ez a börtön… ettől félek.

    Föld alól föl halk nyögés jön; mint a
    Köszörült kés, metszi szívemet.
    El, el innen! fönn vagyok, és mégis
    Környékez már-már az őrület,
    Hát ha még lenn volnék, hogyha ott lenn
    Híznék rajtam testi-lelki féreg! –
    Bátran tudnék a vérpadra lépni,
    Oh de ez a börtön… ettől félek.

    Munkács, 1847. július 12.

  • Petőfi Sándor: A farkasok dala

    Süvölt a zivatar
    A felhős ég alatt,
    A tél iker fia,
    Eső és hó szakad.

    Kietlen pusztaság
    Ez, amelyben lakunk;
    Nincs egy bokor se’, hol
    Meghúzhatnók magunk.

    Itt kívül a hideg,
    Az éhség ott belül,
    E kettős üldözőnk
    Kínoz kegyetlenül;

    S amott a harmadik:
    A töltött fegyverek.
    A fehér hóra le
    Piros vérünk csepeg.

    Fázunk és éhezünk
    S átlőve oldalunk,
    Részünk minden nyomor…
    De szabadok vagyunk!

    Pest, 1847. január