https://verskucko.com

Címke: Szabó Lőrinc

  • Szabó Lőrinc – Melletted

    Rosszat nem mondhatsz rám, amit
    meg ne tetéznék;
    katona vagyok katonák közt
    s te vagy a vészfék:
    megállítasz, fogsz, hogy megint
    gyerek lehessek;
    tudom, hogy ma is jó vagyok,
    mikor szeretlek.

    Hogy még bírok embert szeretni,
    magam se értem;
    szidtam a szerelmet, mikor
    róla beszéltem,
    láttam bukásnak, butaságnak,
    esküszegésnek,
    üzletnek, bűnnek, állati
    kényszerűségnek.

    S habzsoltam kéjeit s ez a
    förtelmes étel
    megtöltött annyi csömörrel és
    annyi szeméttel,
    hogy sírtam: két szájjal eszi
    testem az asszony –
    (s mégis ellenség volt, aki jött,
    hogy visszatartson.)

    És most szeretlek, mintha volnék
    megint huszéves;
    tested és lelked porcikái:
    mind kedves-édes;
    kiábrándultságom megint
    gyermeki hit lett,
    mert azzal gyógyítasz, ami
    megbetegített.

    Amikor bennem legnagyobb
    volt már az ínség,
    akkor mutatta meg szíved, hogy
    van még segítség:
    akármennyi a kín s az undor
    akármilyen nagy,
    mind-mind elmúlik csendesen,
    ha te velem vagy.

    A küzdés piszkát nem bírom
    s te vagy a béke,
    háborúimból kivezetsz:
    szeretlek érte;
    utamon a halál felé
    vészfék szerelmed;
    melletted mindig jó vagyok,
    azért szeretlek.

    Forrás: Kedvesch versek – Index.hu

  • Szabó Lőrinc: Karácsonyest, nyugalmas este…

    Karácsonyest, nyugalmas este,
    szemünk a friss havon mereng;
    és lelkünk bánattal övezve
    ki tudja merre, merre leng?

    – A szél kint a havat kavarja
    és trombitálva jár a tél;
    a lelkünk félve gondol arra,
    ki tőlünk most oly messze él…

    Karácsonyest. – Egy drága könnyben
    óh mennyi boldogság van itt!
    A gondolatunk messzeröppen
    és lelkével ölelkezik:

    – elcsöndesül az ég haragja,
    csillag ragyog, elült a szél
    és lelkünk áldva gondol arra,
    ki nemsokára visszatér…

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Szabó Lőrinc – Karácsonyest, nyugalmas este…

    Karácsonyest, nyugalmas este,
    szemünk a friss havon mereng;
    és lelkünk bánattal övezve
    ki tudja, merre, merre leng?

    – A szél kint a havat kavarja,
    és trombitálva jár a tél;
    a lelkünk félve gondol arra,
    ki tőlünk most oly messze él…

    Karácsonyest. – Egy drága könnyben
    ó, mennyi boldogság van itt!
    A gondolatunk messzeröppen
    és lelkével ölelkezik:

    – elcsöndesül az ég haragja,
    csillag ragyog, elült a szél,
    és lelkünk áldva gondol arra,
    ki nemsokára visszatér…

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Stefan George – A sziget ura

    (Szabó Lőrinc fordítása)

    Halászok mesélik, hogy messze délen
    egy olajos, fűszeres szigeten,
    hol drágakő szikrázik a homokban,
    volt egy madár, amely a földön állva
    csőrével magas törzsek koronáját
    szét tudta verni; s ha bíborcsiga-
    színű szárnyait nehéz, alacsony
    repülésre nyitotta: hát akár
    egy sötét felhő, egészen olyan volt.

    Napközben, mondták, az erdőbe bújt,
    esténkint pedig kisétált a partra
    s az algaszagú és sós szélben oly
    édesen dalolt, hogy a delfinek,
    a dal barátai, mind odaúsztak
    az aranytollas és szikrás vizekben.

    Így élt, ősidők óta, és csak a
    hajótöröttek látták, senki más.
    Mert amikor az emberek fehér
    vitorláit először vitte jó szél
    a sziget partjaira, birodalmát
    még egyszer belátni a dombra hágott,
    s azt mondják, széttárta nagy szárnyait
    és tompán sírva, jajgatva kimúlt.

    Forrás: Index.hu – Kedvesch versek

  • Szabó Lőrinc – Téli fák

    Hegynek vitt az erdei út.
    Megálltam. Vacogtak a fák,
    jobbra-balra messze kinyílt
    szemeim előtt a világ:

    a táj, mint vén agy vértelen
    eszméi, úgy levetkezett
    és nem maradt belőle, csak
    a csontváztiszta szerkezet.

    Tél volt és csönd, még semmi hó,
    az esti köd gyűlt és oszlott.
    Az elmúlt nyárnak a halott
    jelen csak kísértete volt

    s az élt, a múlt, mikor arany
    sípot fújtak itt a rigók,
    a zöld nyár, melynek hűlt helyén
    most füstként szürkült a bozót.

    Kísértet voltam én is a
    felboncolt és kipreparált
    erdőben: szinte csontomig
    éreztem a csupasz halált.

    – Fa vagyok én is, ágbogas
    csontváz! – és éreztem a gúzst
    s hogy az idő hogy marja le
    rólam is a lombot, a húst.

    Soká és mozdulatlanul
    álltam ott a dermedező
    csöndben… És lepattant egy ág
    és megmoccant a temető.

    Fölnéztem: – No, menjünk… – De most
    rám fogta ezer fekete
    vasvilláját és körülállt
    a halott vázak erdeje.

    – Nono! – ráztam fel magamat
    és megindultam, és mire
    elértem az első házakat,
    átjárt az élet melege,

    de tovább is, egész úton
    láttam még, hogy a ködön át
    hogy döfködtek felém fekete
    szarvaikkal a téli fák.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Szabó Lőrinc – Te meg a Világ

    Hat év csönd. Magány. Az Egy Álmai.
    Sivatag edzett. Kezdted érteni
    a gondolat örök szeme alatt
    a földi sorsot és magányodat,
    s tested, egyetlen birtokod, hazád,
    s aki azt is feldúlja, a halált,
    s ami addig is őröl s isteni
    fölöslegeid sorra elveszi,
    vagy azzal öl meg, hogy rád se tekint,
    a Célok s Hasznok népét, és megint
    az oltó mámort, a perc gyönyörét,
    a nők irgalmas kábítószerét;
    s elűzted a lélek vámpírjait,
    és megszeretted a hajnali víg
    rigófüttyt, és lettél, ami vagy:
    Szűrő lettél, a legszebb-szabadabb
    szeretkezés érzékeiden át
    a mindenséggel: Te meg a Világ.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc: Ezeregyéj

    Hogy bármi voltál légyen, annyi se kellett,
    hogy legyél: a hit gyönyöre
    maga építi, amit ostromol.
    S oly laza a lélek szövete, oly
    vékony réteg az érző pillanat,
    s ami – valóság? – rajta áthalad,
    olyan kétes, és a jelen mögött
    – vagy előtte – olyan nagy az örök,
    oly tengersok a többi, az, amit
    a szellem őriz és elevenít,
    rajtad s máson, perc és anyag felett,
    olyan úr az emlék s a képzelet,
    hogy érzékeid eseményei,
    a testi mámor tűnő tényei,
    mellette mind csak koldús unalom:
    ezeregyéj forog át agyadon,
    úgy húnynak-gyúlnak a csillagai,
    ahogy téged álmodik valaki.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc: Párbeszéd

    Félek, Atyám, – úgy zúgnak a harangok!
    fiatal tükrömet rontja az árny is, a fény is!…
    Ne félj, fiam, – téged hívnak a harangok,
    te vagy a tükör, te vagy az árny is, a fény is.

    Félek, Atyám, – megtörtem a harcban, a hitben,
    és éhes sárkányok elé ejtem a kardot!…
    Ne félj, fiam, – megtartalak a harcban, a hitben,
    s karommal égig emeled azt a kardot.

    Mit ér az ember, mit a vágy meg az önvád,
    mit ér törékeny szavam az őrült viharban?…
    Ne félj, fiam, – az a kín, az a vágy, az az önvád
    téged tisztít örök-kék égbolttá a viharban!

    Forrás: Index Fórum – Lélektől lélekig


  • Karinthy Frigyes: Szabó Lőrinc, a metafizikus

    SZABÓ LŐRINC, a metafizikus

    PÜNKÖSDI VERSIKE AZ ESŐCSKÉRŐL

    Egy kicsit esett ma délután,
    Mentem a körúton át,
    Jött szembe egy masamódlány,
    Egy polgár és két kalmár.

    „Jót tesz a termésnek a zápor”,
    Mondta valaki ezt
    S lelkemben e szóra kinyílott
    Egy mélység s több Mount Everest.

    Vérzápor és gennyzivatar volt
    Az egész történelem
    Harcolt Ég és Pokol és Dögvész,
    Tűz és Víz és a többi elem,

    Anyag és Erő és Elektron,
    Rádium és tatai brikett,
    Lent a mélyben Másodfokú Egyenletek
    Nyaldostak véres sebeket.

    Pünkösdkor tüzes nyelvek
    Zuhogtak az égből alá,
    Naprendszerek pofozták egymást,
    Két rostélyos egymást falá.

    Így dudolásztam magamban
    S gondoltam, meglepem Erzsikét,
    De nem volt nálam elég pénz
    S inkább írtam egy versikét.

    Forrás: MEK

  • Szabó Lőrinc: Hazám, keresztény Európa

    Utálom és arcába vágom:
    – Száz év, de tán kétezer óta
    őrült, mocskos, aljas világ ez,
    ez a farizeus Európa!
    Kenyér s jog helyett a szegényt
    csitítja karddal, üres éggel
    és cinkos lelkiismeretét
    avatag és modern mesékkel;
    száz év, de már kétezer óta
    hány szent vágy halt meg gaz szívében!
    Hazám, keresztény Európa,
    mi lesz, ha bukására döbben,
    mi lesz, ha újra földre száll
    a Megcsúfolt és Megfeszített,
    s mert jósága, hite, imája
    egyszer már mindent elveszített:
    mi lesz, ha megjő pokoli
    lángszórókkal, gépfegyverekkel,
    vassisakos, pestishozó,
    bosszúálló angyalsereggel?
    Mi lesz, ha megjő Krisztus és
    új országot teremt a földön,
    ha elhullanak a banditák
    s nem lesz több harc, se kard, se börtön,
    ha égi szerelmét a földi
    szükséghez szabja ama Bárány
    s újra megvált – óh, nem a jók,
    de a gonoszok vére árán:
    hazám, boldogtalan Európa,
    ha túléled a harcok végét,
    elbírod-e még te az Istent,
    a Szeretetet és a Békét?

    Forrás: Minden napra 1vers