Mit tehetek én
róla, hogy érdekel a test
és hogy a hús
úgy megérzi szépségeteket,
mint a halál
vagy az isten közelét?
Nézd, kedves, a lélek is
testben öleli meg a másik
lelket, amikor
barát barátot üdvözöl,
testben siratja elveszett
gyermekét az anya, s a hivő
az úrvacsora kenyerében
testileg akar
egyesülni az égiekkel.
Nem én akartam,
hogy így legyen,
nem én csináltam
az életet
s nem én csinálok
belőle bűnt.
Forrás: kötet
Amerikánál messzebb kontinens
felé ringatsz, alighogy megjelensz,
Álom, vagy még messzebbre, s úgy sodorsz,
hogy alig érek rá figyelni gyors
tájaidra: jószagú tavalyi
birsalmák sárga daganatai
gomolyodnak kötélvasút alá,
az Óriáshegység púpjaivá,
ökörfarkkóró jön és elmarad,
jegenyés állomás, a karszti Szkrad,
s a zöldben rózsák vörös sebei,
és a ködből egy tehén dugja ki
szarvas fejét, csörgedező vizek
s barlangok nyílnak, szállok, süllyedek,
és minden repűl, minden eltűnik,
és nem tudom, hol járunk reggelig,
csak azt, hogy viszel s még visszahozol,
de egyszer ott felejtesz valahol.
Forrás: Lélektől lélekig
Jó volna csöndben, egymagam,
úgy élni, békén, boldogan,
mint a pipacs vagy ott alább
a margaréta, a szarkaláb, –
jó volna egy kis tanyai ház
előtt őrt állani, nyurga akác,
és megborzongani, szótlanúl,
ha az égre éji vihar vonul,
és reggel a fénybe kéjesen
belemosni millió levelem.
Jó volna szállni, ameddig a szem,
kék fátyol lenni a hegyeken,
felelőtlen, kóbor szelek
módján futkosni, egyre szebb
és távolibb országokon át,
jó volna, mint a kis kacsák,
fürödni patakban, szitakötők
fia lenni, vagy malacok között,
akiket nem kínoz öntudat,
heverni a sárban a nap alatt.
Jó volna, – óh, de nehéz a szívem! –
átszűrni magam az elemeken,
hisz csoda-balzsam a puha sár,
mit esőből s porból kever a nyár:
óh, elaludni a föld vegyész
kezében, úgy, hogy az ébredés
kihagyja a bűnt, embert, – s virág
lenni csak, pipacs, szarkaláb,
vagy legfeljebb a tanyai ház
előtt az a szép ártatlan akác!
Forrás: Szeretem a verseket
Bottal s öreg kutyámmal indúltam hazúlról.
Dalolva mentem és torkom nem únta még az
országút fáradságos énekét. – Tudod, hogy
a Nap barátja voltam? Ő édesítette
agyamat hajnali rétek szagával; aztán
minden csigát s kavicsot külön megmutatva
látni, szeretni és csodálni tanított…
Minden kanyarnál új dolgok fogadtak, és a
friss zöldben hófehér mérföldkövek ragyogtak
egyenlő távolokból. Majd, lombos hegyek közt,
még szebben tündökölt a sokalakú élet.
A Nap barátja voltam; ő kísért el estig,
s mikor már fölhalmozódtak az éj csodái,
csókkal búcsúzott tőlem. – Óvatos morajjal
tapogatózott lefelé a víz, s a pontyok
aludtak a tavakban. Lepihentem én is
s a föld s a fű íze ereimbe ivódott.
Fenyegető szemek szikráztak a bozótban,
de nem féltem: tudtam: a vén kutya vigyáz rám,
belefúrja szemét az állandó sötétbe
s őrt áll előrenyújtott nyakkal s tárt fülekkel.
Forrás: Lélektől lélekig
Folyton átlengsz gondolataimon,
mint könnyű szél, vagy mint az ibolya
ég váratlan villanó mosolya,
s néha már, mint egy édes hatalom
érintésétől, szívem s homlokom
nyugodni simul: ha sajog is a
„nem vagy” sebén a „voltál” vigasza,
szeretnék élni. Miért? Majd megtudom.
Meg kell ismernem minden emberit,
ha üdvözít, ha pokolra taszít:
és rád gondolnom olyan jól esik!
Így is együtt vagyunk mi, kedvesem.
Míg élek, élsz: éltetlek. S te nekem
segítesz, ugye, szív a szívemen?!
Forrás: Lélektől lélekig
Háp! Háp! Háp!
Jönnek a kacsák!
Hej, de szomjas, hej, de éhes
ez a társaság!
Bú! Bú! Bú!
Boci szomorú!
De hogy feszít tyúkjai közt
a Kukurikú!
Röf! Röf! Röf!
Orra sárba döf:
sonka-lábán Kucu néni
fürödni döcög.
Gá! Gá! Gá!
Szalad világgá
Liba mama, ha a Szamár
rábőg, hogy „I-á”!
Rút! Rút! Rút!
Föl is, le is út:
mérges Pulyka, te szereted
csak a háborút!
Bú! Röf! Háp!
Síppok, trombiták:
víg zenével így köszönt e
díszes társaság.
Forrás: Szeretem a verseket
Képzelt képzeleteddel képzelem,
hogy idegondolsz, kedves, mialatt
gyors kerék visz: sóvár magányomat
hívja magányod, együtt vagy velem,
ahogy veled én, és ahogy nekem
vigaszt csak képzelt jelenléted ad,
fájdalmad fájdalmamban érzi csak
enyhülni szorítását szíveden.
Képzelt képzeleteddel képzelem,
hogy együtt vagyunk: az enyém kevés
volna, magába, míg így, szüntelen
kettőződve, mint tündér repesés
hoz-visz-cserél, s egyszerre két helyen
egymásba zárva tart a szerelem.
Forrás: Lélektől lélekig
Ember, hogy ne légy csupaszon,
erőidre és terveidre
láthatatlan páncélt terítve
valaha még védelmet adtak
neked is a legfőbb hatalmak,
a hiúság és a haszon.
Most itt dideregsz csupaszon.
A hiúság, amért megölted,
magával vitte az erődet,
s mert haszna nincs semmi igaznak,
ami maradt lelkedben, az csak
az érdektelen szánalom.
Én is így járok, csupaszon.
De nekem semmi az igazság:
járom a nagyobb érdek útját.
Csak az megváltó, aki használ!
Te nem mozdulsz? Nem is akarsz már
segíteni a barmokon?
Akkor mégse vagy rokonom.
Te! te kívül vagy a világon!
Nem is nevetsz a butaságon!
Nem is lázadsz ellene! – Ember,
most már tudom, hogy idegennel,
az undor és az unalom
magányával vitatkozom!
Ki kellett volna oltanod rég
az életedet, s hogy bírod még,
azért bírod csak bizonyára,
mert tudásod képmutatása
eddig megvédett utadon.
Vigyázz! Készítem ostorom:
mert gyenge vagy a hitre, tettre,
mert nem figyelsz az emberekre,
mert érdektelen vagy, beteg vagy,
mert igazság vagy, szörnyeteg vagy
s számodra nem lesz irgalom!
Forrás: Lélektől lélekig
Bujj, bujj, zöld ág!… Csak sóvárogtam… A
játék komoly volt: rácsa, kapuja
csillant, nyílt, aztán valahogy megint
eltűnt mindig a tüskelabirint
mögött a boldog Kert, az Édené,
ahová, jövőm kincsei közé,
úgy vágytam legalább belesni már…
Bujj, bujj, zöld ág!… – dudoltam – aki vár,
ami ott vár, az arany alma, a
tündér s a többi áhított csoda
ébredjen végre és ébresszen: óh,
túlhosszú álom, mutasd a való
gyönyörét, Csipkerózsát!… Oly közel
volt a titok, hogy nem hihettem el:
oly közel a Kert, hogy boldogtalan
kételyem maga zárta csak utam…
Bujj, bujj, zöld ág, nyisd, rózsám, váradat!
– Fent volt, s én vártam, hogy keljen a Nap!
Forrás: Lélektől lélekig
Már hatodik napja, hogy a kedvesem visszatért;
kék tengerekről, arany szigetekről tért vissza a kedvesem.
A selyemhullámos ég volt az a tenger;
arany szigetek a szikrázó csillagok; az ég a tenger.
Ma is oly szép és fiatal, mint amikor messzehajózott,
pedig hány tavasz múlt el azóta, hogy elhajózott!
Hány nyár koszorúi hervadtak el azóta;
hányszor kivirultak azóta a sírok koszorúi!
Arany szigetekről tért vissza a kedvesem,
már hatodik napja, – és még nem mertem megölelni.
Kék tengerekről tért vissza a kedvesem;
hajában hét arany csillagot hozott nekem.
Forrás: Lélektől lélekig
