Címke: számvetés

  • Rákos Sándor: Elmenőben

    hagytad reám csak világod fonákját
    minden édesnek keserűjét
    karcos csókot karmos simogatást
    fészek helyett a magány vermeit

    halálra ítélt rabok vacogása
    bogár kínja taposó talp alatt
    vonító kutyák kétségbeesése
    halljad uram ezt volt az életem

    választottál üldözőim kedvére
    ordas évek farkastején neveltél
    szántál mindenkor mindenben vesztesnek
    pályám bérével adósom maradtál

    elmenőben áldjalak-e vagy inkább
    átkozzalak te áldás-átok-osztó
    kétségek közt kérdőjellé görbülve
    szóra bénán leborulok eléd

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ady Endre: Az ős Kaján

    Bibor-palásban jött Keletről
    A rímek ősi hajnalán.
    Jött boros kedvvel, paripásan,
    Zeneszerszámmal, dalosan
    És mellém ült le ős Kaján.

    Duhaj legény, fülembe nótáz,
    Iszunk, iszunk s én hallgatom.
    Piros hajnalok hosszú sorban
    Suhannak el és részegen
    Kopognak be az ablakon.

    Szent Kelet vesztett boldogsága,
    Ez a gyalázatos jelen
    És a kicifrált köd-jövendő
    Táncol egy boros asztalon
    S ős Kaján birkózik velem.

    Én rossz zsaketben bóbiskálok,
    Az ős Kaján vállán bibor.
    Feszület, két gyertya, komorság.
    Nagy torna ez, bús, végtelen
    S az asztalon ömlik a bor.

    Ó-Babylon ideje óta
    Az ős Kaján harcol velem.
    Ott járhatott egy céda ősöm
    S nekem azóta cimborám,
    Apám, császárom, istenem.

    Korhely Apolló, gúnyos arcú,
    Palástja csusszan, lova vár,
    De áll a bál és zúg a torna.
    Bujdosik, egyre bujdosik
    Véres asztalon a pohár.

    »Nagyságos úr, kegyes pajtásom,
    Bocsáss már, nehéz a fejem.
    Sok volt, sok volt immár a jóból,
    Sok volt a bűn, az éj, a vágy,
    Apám, sok volt a szerelem.«

    Nyögve kinálom törött lantom,
    Törött szivem, de ő kacag.
    Robogva jár, kel, fut az Élet
    Énekes, véres és boros,
    Szent korcsma-ablakunk alatt.

    »Uram, kelj mással viadalra,
    Nekem az öröm nem öröm.
    Fejfájás a mámor s a hírnév.
    Cudar álmokban elkopott
    A büszke oroszlán-köröm.«

    »Uram, az én rögöm magyar rög,
    Meddő, kisajtolt. Mit akar
    A te nagy mámor-biztatásod?
    Mit ér bor- és vér-áldomás?
    Mit ér az ember, ha magyar?«

    »Uram, én szegény, kósza szolga,
    Elhasznált, nagy bolond vagyok,
    Miért igyak most már rogyásig?
    Pénzem nincs, hitem elinalt,
    Erőm elfogyott, meghalok.«

    »Uram, van egy anyám: szent asszony.
    Van egy Lédám: áldott legyen.
    Van egy pár álom-villanásom,
    Egy-két hivem. S lelkem alatt
    Egy nagy mocsár: a förtelem.«

    »Volna talán egy-két nótám is,
    Egy-két buja, új, nagy dalom,
    De, íme, el akarok esni
    Asztal alatt, mámor alatt
    Ezen az ős viadalon«

    »Uram, bocsásd el bús szolgádat,
    Nincs semmi már, csak: a Bizony,
    Az ős Bizony, a biztos romlás,
    Ne igézz, ne bánts, ne itass.
    Uram, én többet nem iszom.«

    »Van csömöröm, nagy irtózásom
    S egy beteg, fonnyadt derekam.
    Utolszor meghajlok előtted,
    Földhöz vágom a poharam.
    Uram, én megadom magam.«

    S már látom, mint kap paripára,
    Vállamra üt, nagyot nevet
    S viszik tovább a táltosával
    Pogány dalok, víg hajnalok,
    Boszorkányos, forró szelek.

    Száll Keletről tovább Nyugatra,
    Új, pogány tornákra szalad
    S én feszülettel, tört pohárral,
    Hült testtel, dermedt-vidoran
    Elnyúlok az asztal alatt.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Parancs János: A kivívott magaslaton

    A 80 éves Vas Istvánnak

    Kevés ami tudható,
    és kevés ami remélhető,
    elfonnyadhat a virágzó,
    fiatal cserje is,
    lángot vethet,
    szikrázva föltámadhat
    a holtnak hitt rózsatő

    Ki vagyok én? kérdezi
    nyiladozó értelmével a gyermek,
    ám egyértelmű válaszra nem lel,
    megvénülve se láthat
    csak imbolygó mécsvilágot,
    beomló falak közt parázsló,
    reszketve kihamvadó csillagot

    A bőven ömlő források kiapadnak,
    a dúsan megrakott magtárakból
    a gabonát – csontról a húst -,
    csipegetik láthatatlan csőrök,
    föl-fölbukkan már a váz is,
    a veszendő, pőre szerkezet

    Bolond volna mégis, aki most hátrálna,
    aki föladná kivívott magaslatát,
    e kopár fennsík az ég elérhető,
    legalsó lépcseje, a semmi várfoka,
    onnan belátható a világ kicsinyes,
    céltalan és önző torzsalkodása,
    onnan már megbocsátható tévedése

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Utassy József: Immáron ötven

    Immáron ötven
    esztendő szakadéka
    tátong mögöttem.

    De hol a palló,
    az az egyszál, amin én
    idáig jöttem?!

    Ing-leng törötten.
    Valóságos csoda, hogy
    embert nem öltem!

    Csak jöttem, jöttem,
    ballagtam sarki fényben,
    caplattam ködben,

    s nem könyörögtem
    soha senki fiának,
    nem könyörögtem – – –

    Állok itt gyöngyben.
    Ajkamon csönd lakatja.
    Törd fel, Szerelem, törd fel!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Parancs János: Az idő hálója

    barátaim is lassan elmaradtak
    az ösvény két oldalán idegen arcok
    elesettségem közröhej tárgya lám
    íme az ember mondtam magamnak
    íme az ember és négykézlábra álltam

    szégyenkezem és nem felejtek s mindez nem érdem
    az idő hálója elejtett szabad vagyok
    a jövendőt tanúnak nem idézem
    maradék terveim nem kérem számon senkitől

    nézem a csillagos eget és mezítelen fekszem a porban
    fegyverektől nem félek ha kívánjátok megölhettek engem
    nem bántam meg semmit nem is védekezem
    magamtól félek sorsom eseménytelen
    nyugodt vagyok mint a kő minden reménytelen

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Erdős Olga: Néha úgy hiszem

    Néha úgy hiszem, ennyi volt.
    Már láttam mindent, mit szabad:
    nyár estén napnyugtát
    vörös téli hajnalt
    tavasszal szél táncát
    és délre húzó darvakat.

    Néha úgy hiszem, ennyi volt.
    Éreztem mindent, mit lehet:
    bódult mámort, lebegést
    viszonzott szerelmet
    szorító féltést
    és dühös, sós könnyeket.

    Néha úgy hiszem, mindenen túl vagyok.
    Már nem jön több új kezdet:
    az élet csak ennyi.
    Majd becsapom magam is
    bölcs mosolyt hazudok
    mert tovább kell menni.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Zelk Zoltán: Rokoni hívás

    Az innenen már túl, de még a földön
    van egy kiégett lankás, hol a vének
    lábuk áztatva napfény-pocsolyában
    nevetnek csak, nevetnek nappal-éjjel.

    Nem alszanak, nem esznek, csak nevetnek,
    azon mulatnak, hogy ami mögöttük,
    az nincs, mert elmúlt. És ami előttük,
    az sincs: mert nem lesz.

    Lám, mi vígan vannak!

    Ülnék közébük vigadozni én is,
    ha otthon tudnám feledni magam,
    de fekszem csak, s mintha rokoni hívást
    hallgatom, ahogy ablakomba hordja
    nevetésük avarát a szél.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Rakovszky Zsuzsa: Ezüstkor

    A lombos erdőben
    fényszeplős aljnövényzet:

    tömör törzsek között
    rezeg gubanc ezüst.

    A fenyvesben rézsút
    fénysíkok szeldelik

    a teret, tű-avarral
    terítve a kopasz föld.

    Pókhálós málnabokrok,
    deres bogyók, diófák

    mögött a repceföld, most
    derengő puszta rög,

    párába futva. Hátrébb két
    hosszú épület,

    magtárak. Muskotály-
    fényben odébb a dombon

    gesztenyefák sötéten;
    jelentésük: kísértés.

    Hűtlenség könnyűsége:
    boldognak is miért, ha

    voltam már, megmaradnom?
    Kihull nehéz, túlérett

    boldogságom szívemből –
    nem ragaszkodom hozzá.

    Még jó, hogy esni kezd:
    egyszerre itt a zordabb,

    komoly, tevékeny évszak.
    Rohanni, buszra szállni

    lehet, kapkodni és
    kapaszkodni. Hajszálnyi

    kétely marad csak vissza:
    fontosságom fogyása.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Végrendelet

    Fáradtságom adom az esti árnynak,
    Színeimet vissza a szivárványnak.

    Megnyugvásom a tiszta, csöndes égnek,
    Mosolygásom az őszi verőfénynek.

    Sok sötét titkom rábízom a szélre,
    Semmit se várva és semmit se kérve.

    Kik üldöztek át tüskén, vad bozóton:
    Kétségeim az örvényekbe szórom.

    A holtom után ne keressetek,
    Leszek sehol – és mindenütt leszek.

    Forrás: Arcanum

  • Lányi Sarolta: Önvád

    Néha sajnálom magamtól,
    amit adott az élet.
    A sok jót, szépet: családi örökséget,
    gyászból, bánatból
    leszűrt szépséget,
    jóságot, elfeledt veszteséget,
    tüzet, ami már nem éget,
    s ezt a túl sok ajándék-évet.

    Kit loptam én meg?
    Ki szenved énmiattam?
    Helyettem ki halt meg?
    Megillet-e a szeretet,
    amit kapok?
    Mentségem-e a szeretet,
    amit adok?
    És mit hagyok,
    ha meghalok?
    Tudatlanságot?
    Vagy amit mindig kerestem,
    s amire vágyok:
    az igazságot?