https://verskucko.com

Címke: számvetés

  • Faludy György: Sötétedik

    Vakulok. Nem látom már a szomszéd ház
    piros tetőjét, sem tujáim kékes
    zöldjét, csak a nagy fehér kéményt tudom
    feltámasztani, hogyha hosszan nézek.

    A könyveknek még a címlapja is eltűnt,
    asztalt hagytak nékem, semmi mást.
    Hamarost az is kicsúszik alólam,
    csak mankóm végén érzem a nyomást.

    Ma délben homlokom magasságában
    feltűnt a Michelangelo színezte
    ismert fekvő Úristen, s vele szembe
    Ádám mezítlen, napsütötte teste.

    Bolyongtam, de azért tudom: hiába,
    nem vagyok többé dolgaim ura.
    Butulok és ujjam közül kicsúszik
    vendéglátóm kincse: a kultúra.

    Marad hát, ahol nem maradandó
    semmi a földön, csak a jóbarátok,
    úgy örülök, mikor házamba jönnek,
    hogy azt képzelem, sokkal többet látok.

    Szégyenkezem. Mert ők a kor hullámán
    úsznak, s hozzák az izgalmast s az újat,
    én csupán régi dolgokat cibálok,
    és szólok arról, mit mindnyájan unnak.

    Fiatal feleségem gyakran elkap
    és vadul csókol. Ajka lányos bőre
    remek. Én visszacsókolnám, de félek,
    hogy kiszívom az életet belőle.

    Forrás: internetes gyűjtés

  • Dsida Jenő: Sírfelirat

    Megtettem mindent, amit megtehettem,
    kinek tartoztam, mindent megfizettem.
    Elengedem mindenki tartozását,
    felejtsd el arcom romló földi mását.

    Forrás: Index fórum: Kedvesch versek

  • Babits Mihály: Ősz és tavasz között

    Elzengett az őszi boros ének.
    Megfülledt már hűse a pincének.
    Szél s víz csap a csupasz szőllőtőre.
    Ludbőrzik az agyagos domb bőre,
    elomlik és puha sárrá rothad,
    mint mezítlen teste egy halottnak.

    Este van már, sietnek az esték
    álnokul mint a tolvaj öregség
    mely lábhegyen közeledik, halkan,
    míg egyszercsak ugrik egyet, s itt van!
    Nem tudjuk már magunkat megcsalni:
    óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!

    Leesett a hó a silány földre,
    talán csak hogy csúfságát befödje.
    Most oly fehér, mint szobánkban este
    fekhelyünk, ha készen vár megvetve,
    puha dunnánk, makulátlan párnánk:
    s mintha a saját ágyunkon járnánk,
    mint a pajkos gyerekek, ha még nem
    akaródzik lefeküdni szépen,
    sétálnak az ágy tetején, ringva,
    míg jó anyjuk egyszer meg nem unja
    s rájuk nem zeng: „Paplan alá! Hajjcsi!”
    Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!

    Már az év, mint homokóra, fordul:
    elfogy az ó, most kezd fogyni az új,
    s mint unt homokját a homokóra,
    hagyja gondját az ó év az újra.
    Mennyi munka maradt végezetlen!
    S a gyönyörök fája megszedetlen…
    Türelmetlen ver a szívünk strázsát,
    mint az őr ha tudja már váltását.
    Idegesen nyitunk száz fiókot.
    Búcsúízzel izgatnak a csókok.
    Öreg öröm, nem tud vigasztalni:
    óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!

    Olvad a hó, tavasz akar lenni.
    Mit tudom én, mi szeretnék lenni!
    Pehely vagyok, olvadok a hóval,
    mely elfoly mint könny, elszáll mint sóhaj.
    Mire a madarak visszatérnek,
    szikkad a föld, híre sincs a télnek…
    Csak az én telem nem ily mulandó.
    Csak az én halálom nem halandó.
    Akit egyszer én eleresztettem,
    az a madár vissza sohse reppen.
    Lombom, ami lehullt, sohse hajt ki…
    Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!

    Barátaim egyenkint elhagytak,
    akikkel jót tettem, megtagadtak;
    akiket szerettem, nem szeretnek,
    akikért ragyogtam, eltemetnek.
    Ami betűt ágam írt a porba,
    a tavasz sárvize elsodorja.
    Száradt tőke, unt tavalyi vendég:
    nekem már a tavasz is ellenség!
    Csak te borulsz rám, asszonyi jóság,
    mint a letört karóra a rózsák,
    rémült szemem csókkal eltakarni…
    Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!

    (1936. dec.)

    Forrás: Index fórum: Kedvesch versek

  • Farkas István: Tudom, hogy senki…

    Nem lesz ott velem
    majd azok közül,
    kiket szerettem
    és elhagytam,
    akit imádtam,
    s elhagyott,
    vagy kit megbántottam,
    s nem kértem bocsánatot,
    – tán megbocsátott
    nekem, ha tudott –
    abban az utolsó,
    fájdalmas pillanatban,
    mikor mennem kell
    e Földről.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Füst Milán – Mózes számadása

    Miután lejöttem a hegyről Uram…
    Hol is Veled beszéltem a csendben, ki vagy a Jóság!
    – Ők tobzódtak a völgyek alján. – El nem mondhatom, hogy ott mi volt.
    Magának hamisságból épített fel várakat a nép,
    De még az inge szövetét is csalafintaságból szövé.
    Nem bíztam én ott semmiben se, – nem a gyermekben ki megfogant…
    (De már ahogy megnéztek a nők is… ama kőtáblákat cipelő öreget,
    Egy már haragra is erőtlen aggastyánt, aki akkortájt valék… –)
    De minden egyéb is, mi ottan élt, rajzott, vagy sarjadott a tág mezőn,
    A gyűlölettől volt annak förtelmes az ereje.
    S egy új világ épűlt fel így világod ellen, amíg távol volt szemem
    S megdönthetetlen állt előttem, mint az éj maga.
    Meg kellett törnöm végül is, így volt megírva rólam, fáradt voltam én!
    S a vállaimmal kellett vón kivetnem négy sarkából mind e nagy világot, úgy, mint egykoron,
    – S jajonganom megint akár a szél, vagy átüvöltenem az éjszakát…
    S bizony már ehhez vén valék Uram.
    – S így törtem hát el szegény kőtábláidat
    S ígéretednek földjét is majd így nem láthatom.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • József Attila: Majd megöregszel

    Majd megöregszel és bánni fogod,
    hogy bántasz, – azt, amire büszke vagy ma.
    A lelkiismeret majd bekopog
    s nem lesz emlék, melyben magadra hagyna.

    Lesz vén ebed s az melléd települ.
    Nappal pihensz majd, széken szunyókálva,
    mert éjjel félni fogsz majd egyedül.
    Árnyak ütnek a rezgő anyókára.

    Az öreg kutya néha majd nyafog,
    de a szobában csend lesz, csupa rend lesz;
    hanem valaki hiányozni fog
    a múltból ahhoz a magányos csendhez.

    Majd tipegsz: s ha eleget totyogott
    rossz lábod, leülsz. Fönn aranykeretben
    áll ifjú képed. Hozzá motyogod:
    “Nem öleltem meg, hiszen nem szerettem.”

    “Mit is tehettem volna?” – kérdezed,
    de fogatlan szád már nem válaszolhat;
    s ki a nap előtt lehunyod szemed,
    alig várod, hogy feljöjjön, a holdat.

    Mert ha elalszol, ugrál majd az ágy,
    mint a csikó, hogy a hámot levesse.
    S a félelem tűnődik, nem a vágy,
    a fejedben: Szeress-e, ne szeress-e.

    Magadban döntöd el. Én fájlalom,
    hogy nem felelhetek, ha kérded: él-e.
    Mert elfárad bennem a fájdalom,
    elalszik, mint a gyermek s én is véle.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reviczky Gyula – Bűnhődés

    A szenvedélyre jött a szenvedés.
    Színes kéjhabra gond, sötét, nehéz.
    Mámor ködére tiszta öntudat,
    Amelynek kése szívünkben kutat.

    Ó, mindenért fizettem kamatot,
    Mi köznapénál több gyönyört adott.
    Emésztő életvágy szorult belém,
    Szívemet lángján összeperzselém.

    Nem voltam mértéktartó semmiben,
    Nem volt elég, amíg telt, semmi sem,
    Mohón élveztem, kábultan, vakon,
    Akármivel kínált az alkalom.

    Gaz uzsorás volt. Ó, milyen nehéz,
    Keserves most a visszafizetés!
    Amíg egyszer majd kénytelen leszek
    Így szólni: Nincs több; nem fizethetek.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kosztolányi Dezső – Ha negyven éves…

    Ha negyvenéves elmúltál, egy éjjel,
    egyszer fölébredsz és aztán sokáig
    nem bírsz aludni. Nézed a szobádat
    ott a sötétben. Lassan eltűnődöl
    ezen-azon. Fekszel, nyitott szemekkel,
    mint majd a sírban. Ez a forduló az,
    mikor az életed új útra tér.
    Csodálkozol, hogy föld és csillagok közt
    éltél. Eszedbe jut egy semmiség is.
    Babrálsz vele. Megunod és elejted.
    Olykor egy-egy zajt hallasz künn az utcán.
    Minden zajról tudod, hogy mit jelent.
    Még bús se vagy. Csak józan és figyelmes.
    Majdnem nyugodt. Egyszerre fölsóhajtasz.
    A fal felé fordulsz. Megint elalszol.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Buda Ferenc – Üzenettörlés

    Megéred még ha megéred
    kormos keserű alkony száll tekintetedre
    a szervek a tagok konokul ellenszegülnek
    aláaknázzák terveidet
    keresztülhúzzák számításaidat
    kormos keserű alkony
    ha megéred
    a tárgyak alakok arcok körvonalai
    elkenődnek
    napvilágnál is homályban tapogatózva
    matatsz beszűkült tered vasrácsai között
    egy hang egy szín egy név át-átsuhan
    de benned nem hágy nyomot
    kormos keserű alkony
    kit érdekel ugyan kit érdekel
    ha kormos ha keserű
    szeretteidnek teher vagy már csak teher
    ha megéred
    hasznot hát többé ne húzz s ne várj
    javaid tulajdonaid osszad szét idejekorán
    hagyatékodon fogyatékodon ne torzsalkodjanak
    túlnőtt tüskéid körmeid metéld le
    óvakodva hogy sebet magadon s másokon
    ne ejts ha lehet
    köszönj el a fáktól
    az égtől a rögöktől
    a rigóktól
    egy név egy szó egy szín
    még átdereng

    üzenettörlés

    OK

    üzenet törölve

    üzenet törölve

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Füst Milán: ESTE VAN

    Mire rám mutatnál: nem vagyok.
    Akár a csillag, mely lefut a tétovák előtt: olyan volt életem.
    Oly hamari volt csakugyan, oly gyors és hebehurgya ez a lét…
    Bizony én el se tudom hinni, hogy e kuszaság,
    E hegyén-hátán bennem tornyosuló összevisszaság most nyugalomra tér.

    S elrendeződik-e? – felelj rá, hogyha tudsz.
    Nagy ívben esteledik körülöttem mindenütt.
    Az ég is tágúl, gömbölyűbb a föld
    S mi apró-cseprő volt: felszívatik.
    S egyetlen hang donog: hogy este van.
    S egy ujj mutat az ég felé, hogy ott az én utam, mégiscsak ott,
    Mert jó valék.
    Mert rossz nem tudtam lenni… ama nagy parancsokat
    Nem törtem meg, ha ingadoztam is…
    Így volt-e, mondd? Felelj rá, hogyha tudsz.
    S a borús ég is meghasad vigasztalásomúl, –
    Egy kis derű is lám, mégiscsak jut nekem…

    A messzeségben, ott, hol domborúl a Csendes Óceán
    S mint óriás cet csillog a tenger háta,
    Ott képzellek el zöld sziget és zöld árnyékaid, –
    Hol többé semmi sincs. Ott ferdén fordul el
    A föld a semmiség felé. Vigyél el még oda.
    Még hazát is találok ott a vég előtt, én hontalan. Jöttöm hírére tán
    Akiről álmodék, elémbe fut. Már várnak ott… s ez jól esik.
    Így lesz-e, mondd? – Felelj rá, hogyha tudsz.

    Forrás: Lélektől lélekig