Néha sajnálom magamtól,
amit adott az élet.
A sok jót, szépet: családi örökséget,
gyászból, bánatból
leszűrt szépséget,
jóságot, elfeledt veszteséget,
tüzet, ami már nem éget,
s ezt a túl sok ajándék-évet.
Kit loptam én meg?
Ki szenved énmiattam?
Helyettem ki halt meg?
Megillet-e a szeretet,
amit kapok?
Mentségem-e a szeretet,
amit adok?
És mit hagyok,
ha meghalok?
Tudatlanságot?
Vagy amit mindig kerestem,
s amire vágyok:
az igazságot?
Ez több mint félszáz év,
egy lépcső, egy emlék, talán az első,
és elmúlt félszáz év.
Tudom, ilyen már volt, vagy mégsem,
mert páratlan volt – nekem.
És volt egy udvar,
egy bringa,
egy Csepel, egy mosoly, egy fotós,
és több mint félszáz év.
És volt a csapat:
a stréber, a dagadt, a bunyós, a colos,
és több mint félszáz év.
Itt az alkalom rá, hát mérd fel
azt, hogy mennyit is érsz, ha érsz,
s aki néha elkísért, őt se hagyd el.
És jött a leltár:
az asszony, a lakás, az ügyvéd, a tanács,
az elmúlt félszáz év – és még néhány.
És jött az Úr, az angyal,
a doktor, a bánat, a barát,
és több mint félszáz év.
Mennyi szívbe került és pénzbe,
míg a lassú gyümölcs beért,
mennyi múltról mond mesét minden íze.
Mennyi mély vallomás,
mennyi bölcs búcsúzás,
mennyi halk árulás –
több mint félszáz év.
Mennyi hős zendülés,
mennyi csók, mennyi kés,
mennyi szép tévedés – ennyi év.
Mennyi tér, mennyi fal,
mennyi jó, mennyi jaj,
mennyi űr, mennyi rév –
több mint félszáz év.
Mennyi új tartozás,
mennyi színváltozás,
meddig tart, mennyit ér
több mint félszáz év?
Egy lépcső, magas, mély.
Meddig ér, ha elmúlt félszáz év?
Forrás: Lélektől lélekig
Többre már nincs időm.
Módosítani, javítani,
a mérlegserpenyők állását
megváltoztatni nincs erőm.
Ahogy van, most már
minden úgy marad.
Voltam, aki voltam:
vakon tájékozódó,
mulatságosan képzelődő,
boldogtalan reménykedés,
szárnyatlan madár a porban.
Forrás: Lélektől lélekig
Jobb nem vagyok, mint annyi sok más,
Egy beteg kornak dalosa.
Vergődöm az ellentétek közt,
De irányt nem lelek soha.
Magas, dicső eszmék hevítnek,
De elkap a tömegnek árja:
Bennem van a kornak erénye
S bennem van minden léhasága…
De néha, lázas éjszakákon
Lehull előttem a lepel,
Eszembe jut, hány édes álmot,
Hány ideált temettem el;
Reám szakad lelket zaklatva
Egy eltévesztett élet vádja
S egy-egy megtisztult dalba ömlik
Lelkem felújult ifjusága…
Csillag voltam előbb,
aztán gyermek lettem,
s gyertyaként a szívem a
tenyerembe vettem.
Sötét esztendőkben
úgy néztem a tájat
s Isten simogatta
gyönge kis gyertyámat.
Ment előttem farkas,
jött utánam bárány,
– kastélyt vehettem vón
gyertyám fénye árán.
Kastélyt vehettem vón,
nem vitt rá a lélek.
Végtelenből így is
végtelenbe érek.
Forrás: Lélektől lélekig
Ki egyformán osztod szemeidnek fényét, – mint a nap,
S hisznek-e benned, vagy sem, szidnak-e, szeretnek-e, – nem bánod!
És látják-e, hogy életet oszt fénylő melege szemeidnek:
Te csak derűsen mosolyogsz s elrévedve osztasz
S két jó kezed osztva mozog, mint a szorgalmas magvetőé,
Kit bárgyú szomszédja gennyes ajakakkal hiába szidalmaz:
Téged fennhangon nevezünk, téged elképzelünk: Igazság! Hatalmas nemtő!
Te voltál mindig a bölcsek képzelete! S mint a foszfor
Úgy világít tenéked a dolgok lelke éjszaka! – Jóság
És okosság: tebenned egyesűlvén vannak!
S téged dicsőít szavam először, hogy szólalok s nem halkan többé,
De önérzettel, – mert fennhangon szóljon a hívő:
Egy férfihez szólok most s hozzá intézem e szavakat!
Néki dícsérem a fényt, mert ő tudja, hogy van s várom
Okos szeme mint fénylik, mint nyílik szája feleletre…
…Én az életet már láttam, nem félek és nem várok s ki megszólít, megvetem…
De szilárdan s szépen állani akarok s élni, mint az elfáradt oszloptartó leányok,
Szeretni, kit eddig megláttam, derék ha volt és menni mind-előre daccal
S meghalni azután, – meglátni végül is a fényt, mint aki eltévedt
És sokáig botorkált egy vak alagútban, a sötétben,
S feljutott végül a napfényre,
Gyönyörüszép hajnalidőben!
Forrás: Lélektől lélekig
Horgaselméjű s szikár
Aggastyán akarok én is lenni, olyan, mint maga az Úr…
S ha majd számonkérnéd tőlem a gyermekeimet,
Megvetéssel fordítom el akkor a fejem…
Mert nincsenek gyermekeim, e vigasságban nem volt részem, – mint az arabs szamár,
Ki megszagolván honni földjét, uj ösvényre fordul hirtelen, –
Úgy indultam el én is egykor biztos útamon.
És nem az öröm útját választottam én sem, – ám a kopár sivatagét,
Hol vörös a földek szintje s nem legelész semmiféle nyáj, –
De hol majd megpróbáltatik, ki mit bir el?
S ha nem ád ott az égi Atya enni, azt kitartom-e?
S a szomjuságtól majd jajongok-e?
S a bitangságban majd, hogy elbitangolok-e?
S minden tudásban kerestem egyre új tudást
S a dicsőségben nagyobb dicsőségeket
S hol világos volt az ég, nagyobb világolást
S az asszonyölnél égetőbb és még nagyobb sötétet…
Ugy látom, öregember én már nem leszek.
S most folytassam a régit addig is? – Ó jaj, – kiáltanám egy ablakból talán
De gúnytól félek s elbuvok magamba.
Négy izzó fal mered reám csupán, –
Az Úristennek vörhenyes haragja, –
Majd bólogatva, lassan elmegyek.
S mint ki régen hordja már szivében a halált, –
Kárvallott számadó, megbántott, régi szolga
S ki birót ment el keresni, de nem talált.
Forrás: Lélektől lélekig
Gergely pápa az időnek
Baján úgy segíthetett,
Hogy tízet egy esztendőnek
Napjából számkivetett;
Ha ez igy menne sorba,
Hány idő lenne csorba?
Ha éltemen végignézek,
Csak elijjedek tőle
Magam is, hogy mennyi tízek
Esnének ki belőle,
Mellyek e jó hazának
Hasznára nem valának.
Hanem azzal mégis végre
Magamat megnyugtatom,
Hogy a közös segítségre
Vólt mindég akaratom;
Ha mikor nem kellettem,
Én arról nem tehettem.
De tudtam mindég érzeni,
Hogy kellene igazán
És haszonnal segíteni
E bajban forgó hazán;
S ha többet nem tehettem,
Legalább kesergettem.
Használtam is, megesmérem,
Mikor hogy tőlt, ha kellett,
Buzgott is és folyt is vérem
Érdemes hazám mellett;
Hogy ennyit is tehettem,
Boldogságom érzettem.
Olykor, midőn a felkentek
Helikon tetejére
Zengedezni lanttal mentek
Nyelvünk dícséretére,
Én kenetlen, dudában
Dícsértem a pusztában.
Ha más hazánk óltárára
Ökröt vagy bakot vágott,
Áldozatul tettem arra
Én is egy-két virágot;
S hogy többet nem tehettem,
Rá csillagot festettem.
Többre nem is számlálhatom
Éltem arany számait,
De majd ha megtalálhatom
A nagy titok kúlcsait,
Újra nyíló életem
Hasznosabban tölthetem.
Forrás: Lélektől lélekig
Oly kurta volt az élet.
Oly csonka volt a szépség.
Oly ritka volt a béke – –
S minden fél-boldog percbe
Annyi fájdalom s félelem vegyült:
E szín-skálának kellene legyen
Emberentúli kékje:
Valahol egy ősz, hosszú és derült.
Ahonnan vissza-látva
Szükségszerű minden gondunk-hibánk.
Fénylik felénk értelme-felfedetten – –
De már többé nem tartozik reánk.
Forrás: Lélektől lélekig
