https://verskucko.com

Címke: számvetés

  • Sztevanovity Dusán: Ha fáj, ha nem

    Ez több mint félszáz év,
    egy lépcső, egy emlék, talán az első,
    és elmúlt félszáz év.
    Tudom, ilyen már volt, vagy mégsem,
    mert páratlan volt – nekem.

    És volt egy udvar,
    egy bringa,
    egy Csepel, egy mosoly, egy fotós,
    és több mint félszáz év.
    És volt a csapat:
    a stréber, a dagadt, a bunyós, a colos,
    és több mint félszáz év.

    Itt az alkalom rá, hát mérd fel
    azt, hogy mennyit is érsz, ha érsz,
    s aki néha elkísért, őt se hagyd el.

    És jött a leltár:
    az asszony, a lakás, az ügyvéd, a tanács,
    az elmúlt félszáz év – és még néhány.
    És jött az Úr, az angyal,
    a doktor, a bánat, a barát,
    és több mint félszáz év.
    Mennyi szívbe került és pénzbe,
    míg a lassú gyümölcs beért,
    mennyi múltról mond mesét minden íze.

    Mennyi mély vallomás,
    mennyi bölcs búcsúzás,
    mennyi halk árulás –
    több mint félszáz év.
    Mennyi hős zendülés,
    mennyi csók, mennyi kés,
    mennyi szép tévedés – ennyi év.

    Mennyi tér, mennyi fal,
    mennyi jó, mennyi jaj,
    mennyi űr, mennyi rév –
    több mint félszáz év.
    Mennyi új tartozás,
    mennyi színváltozás,
    meddig tart, mennyit ér
    több mint félszáz év?

    Egy lépcső, magas, mély.
    Meddig ér, ha elmúlt félszáz év?

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Parancs János: Az utolsó szavak

    Többre már nincs időm.
    Módosítani, javítani,
    a mérlegserpenyők állását
    megváltoztatni nincs erőm.
    Ahogy van, most már
    minden úgy marad.
    Voltam, aki voltam:
    vakon tájékozódó,
    mulatságosan képzelődő,
    boldogtalan reménykedés,
    szárnyatlan madár a porban.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ady Endre: Jobb nem vagyok…

    Jobb nem vagyok, mint annyi sok más,
    Egy beteg kornak dalosa.
    Vergődöm az ellentétek közt,
    De irányt nem lelek soha.
    Magas, dicső eszmék hevítnek,
    De elkap a tömegnek árja:
    Bennem van a kornak erénye
    S bennem van minden léhasága…

    De néha, lázas éjszakákon
    Lehull előttem a lepel,
    Eszembe jut, hány édes álmot,
    Hány ideált temettem el;
    Reám szakad lelket zaklatva
    Egy eltévesztett élet vádja
    S egy-egy megtisztult dalba ömlik
    Lelkem felújult ifjusága…

    Forrás: M5 – Vers mindenkinek: Törtei Tünde előadása

  • Sinka István: Sötét esztendők

    Csillag voltam előbb,
    aztán gyermek lettem,
    s gyertyaként a szívem a
    tenyerembe vettem.

    Sötét esztendőkben
    úgy néztem a tájat
    s Isten simogatta
    gyönge kis gyertyámat.

    Ment előttem farkas,
    jött utánam bárány,
    – kastélyt vehettem vón
    gyertyám fénye árán.

    Kastélyt vehettem vón,
    nem vitt rá a lélek.
    Végtelenből így is
    végtelenbe érek.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Baranyi Ferenc: Ki számol el

    Mit ér a legszentebb erény, ha
    bűnnek láthatja bárki azt?

    Ki sziklával rombol – mit ér, ha
    belőle vizet is fakaszt?

    Ki szabja meg a lét határát
    s halált erénnyé ki avat?

    Ki számol el a világgal,
    hogy adós sehol nem marad?

    Ki? Mit? Miért? Mivégre? Meddig?
    A kérdések mentsége véd,

    hogy ki ne egyezzen az ember
    saját magával semmiképp.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Füst Milán: Az igaz bíróhoz!

    Ki egyformán osztod szemeidnek fényét, – mint a nap,
    S hisznek-e benned, vagy sem, szidnak-e, szeretnek-e, – nem bánod!
    És látják-e, hogy életet oszt fénylő melege szemeidnek:
    Te csak derűsen mosolyogsz s elrévedve osztasz
    S két jó kezed osztva mozog, mint a szorgalmas magvetőé,
    Kit bárgyú szomszédja gennyes ajakakkal hiába szidalmaz:

    Téged fennhangon nevezünk, téged elképzelünk: Igazság! Hatalmas nemtő!
    Te voltál mindig a bölcsek képzelete! S mint a foszfor
    Úgy világít tenéked a dolgok lelke éjszaka! – Jóság
    És okosság: tebenned egyesűlvén vannak!
    S téged dicsőít szavam először, hogy szólalok s nem halkan többé,
    De önérzettel, – mert fennhangon szóljon a hívő:

    Egy férfihez szólok most s hozzá intézem e szavakat!
    Néki dícsérem a fényt, mert ő tudja, hogy van s várom
    Okos szeme mint fénylik, mint nyílik szája feleletre…
    …Én az életet már láttam, nem félek és nem várok s ki megszólít, megvetem…
    De szilárdan s szépen állani akarok s élni, mint az elfáradt oszloptartó leányok,
    Szeretni, kit eddig megláttam, derék ha volt és menni mind-előre daccal
    S meghalni azután, – meglátni végül is a fényt, mint aki eltévedt
    És sokáig botorkált egy vak alagútban, a sötétben,
    S feljutott végül a napfényre,
    Gyönyörüszép hajnalidőben!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Füst Milán: Önarckép

    Horgaselméjű s szikár
    Aggastyán akarok én is lenni, olyan, mint maga az Úr…
    S ha majd számonkérnéd tőlem a gyermekeimet,
    Megvetéssel fordítom el akkor a fejem…
    Mert nincsenek gyermekeim, e vigasságban nem volt részem, – mint az arabs szamár,
    Ki megszagolván honni földjét, uj ösvényre fordul hirtelen, –
    Úgy indultam el én is egykor biztos útamon.
    És nem az öröm útját választottam én sem, – ám a kopár sivatagét,
    Hol vörös a földek szintje s nem legelész semmiféle nyáj, –
    De hol majd megpróbáltatik, ki mit bir el?
    S ha nem ád ott az égi Atya enni, azt kitartom-e?
    S a szomjuságtól majd jajongok-e?
    S a bitangságban majd, hogy elbitangolok-e?

    S minden tudásban kerestem egyre új tudást
    S a dicsőségben nagyobb dicsőségeket
    S hol világos volt az ég, nagyobb világolást
    S az asszonyölnél égetőbb és még nagyobb sötétet…

    Ugy látom, öregember én már nem leszek.
    S most folytassam a régit addig is? – Ó jaj, – kiáltanám egy ablakból talán
    De gúnytól félek s elbuvok magamba.
    Négy izzó fal mered reám csupán, –
    Az Úristennek vörhenyes haragja, –
    Majd bólogatva, lassan elmegyek.
    S mint ki régen hordja már szivében a halált, –
    Kárvallott számadó, megbántott, régi szolga
    S ki birót ment el keresni, de nem talált.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Fazekas Mihály: Kalendáriom magyarázatja után serkent gondolatok

    Gergely pápa az időnek
      Baján úgy segíthetett,
    Hogy tízet egy esztendőnek
      Napjából számkivetett;
        Ha ez igy menne sorba,
        Hány idő lenne csorba?

    Ha éltemen végignézek,
      Csak elijjedek tőle
    Magam is, hogy mennyi tízek
      Esnének ki belőle,
        Mellyek e jó hazának
        Hasznára nem valának.

    Hanem azzal mégis végre
      Magamat megnyugtatom,
    Hogy a közös segítségre
      Vólt mindég akaratom;
        Ha mikor nem kellettem,
        Én arról nem tehettem.

    De tudtam mindég érzeni,
      Hogy kellene igazán
    És haszonnal segíteni
      E bajban forgó hazán;
        S ha többet nem tehettem,
        Legalább kesergettem.

    Használtam is, megesmérem,
      Mikor hogy tőlt, ha kellett,
    Buzgott is és folyt is vérem
      Érdemes hazám mellett;
        Hogy ennyit is tehettem,
        Boldogságom érzettem.

    Olykor, midőn a felkentek
      Helikon tetejére
    Zengedezni lanttal mentek
      Nyelvünk dícséretére,
        Én kenetlen, dudában
        Dícsértem a pusztában.

    Ha más hazánk óltárára
      Ökröt vagy bakot vágott,
    Áldozatul tettem arra
      Én is egy-két virágot;
        S hogy többet nem tehettem,
        Rá csillagot festettem.

    Többre nem is számlálhatom
      Éltem arany számait,
    De majd ha megtalálhatom
      A nagy titok kúlcsait,
        Újra nyíló életem
        Hasznosabban tölthetem.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Emberentúli kék

    Oly kurta volt az élet.
    Oly csonka volt a szépség.
    Oly ritka volt a béke – –
    S minden fél-boldog percbe
    Annyi fájdalom s félelem vegyült:
    E szín-skálának kellene legyen
    Emberentúli kékje:
    Valahol egy ősz, hosszú és derült.
    Ahonnan vissza-látva
    Szükségszerű minden gondunk-hibánk.
    Fénylik felénk értelme-felfedetten – –
    De már többé nem tartozik reánk.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Faludy György: Sötétedik

    Vakulok. Nem látom már a szomszéd ház
    piros tetőjét, sem tujáim kékes
    zöldjét, csak a nagy fehér kéményt tudom
    feltámasztani, hogyha hosszan nézek.

    A könyveknek még a címlapja is eltűnt,
    asztalt hagytak nékem, semmi mást.
    Hamarost az is kicsúszik alólam,
    csak mankóm végén érzem a nyomást.

    Ma délben homlokom magasságában
    feltűnt a Michelangelo színezte
    ismert fekvő Úristen, s vele szembe
    Ádám mezítlen, napsütötte teste.

    Bolyongtam, de azért tudom: hiába,
    nem vagyok többé dolgaim ura.
    Butulok és ujjam közül kicsúszik
    vendéglátóm kincse: a kultúra.

    Marad hát, ahol nem maradandó
    semmi a földön, csak a jóbarátok,
    úgy örülök, mikor házamba jönnek,
    hogy azt képzelem, sokkal többet látok.

    Szégyenkezem. Mert ők a kor hullámán
    úsznak, s hozzák az izgalmast s az újat,
    én csupán régi dolgokat cibálok,
    és szólok arról, mit mindnyájan unnak.

    Fiatal feleségem gyakran elkap
    és vadul csókol. Ajka lányos bőre
    remek. Én visszacsókolnám, de félek,
    hogy kiszívom az életet belőle.

    Forrás: internetes gyűjtés