Vicceket mondott vihogva néha
potyaleshelyén hülyén a hiéna.
Aztán epedve hűlt dögért,
csak üldögélt,
remélve, a jópofaság
segít megtölteni hasát.
Majd rákezdte újra, hogy a nagyvadak
jutalmul valamit mégiscsak hagyjanak.
Az epét, a belet oda is dobálták,
Hogy fogja be végre a mocskos pofáját.
Ez idő óta
az idióta
undok kis állat
kiadja magát humoristának…
Forrás: Szeretem a verseket
Erdőszélen nagy a móka, mulatság,
iskolába gyűlnek mind a nyulacskák.
A tanító ott középen az a nyúl,
kinek füle leghosszabbnak bizonyul.
Kezdi az oktatást egy fej káposztával,
hallgatják is tátott szájjal.
Az egymást tapasztó
táposztó
levelek képezte káposzta
letépett
levelein belül tapasztalt betétet,
mely a kopasztott káposzta törzse,
úgy hívják, hogy torzsa.
Ha most a torzsára
sorjába
visszatapasztjuk
a letépett táposztó káposztaleveleket,
a tapasztalt rendben,
akkor szakasztott, helyesen
fejesen
szerkesztett káposztát képeztünk.
Ez a lecke! Megértettük? –
kérdezte a nyúltanár.
Bólogattak a nebulók, hisz mindegyik unta már.
– Akkor rögtön feleltetek! –
lapult a sok tapsifül,
füllentettek, dehogy értik, és ez most mindjárt kisül!
– Nos felelj, te Nyuszi Gyuszi! Állj kétlábra, s vázold hát,
mi történik, ha ízekre bontasz egy fej káposztát?
– Jóllakok! – felelte elképesztő képzetten
a kis káposzta-kopasztó ebugatta,
de a tanár megbuktatta.
Forrás: (pl. MEK / Romhányi József versei – ahova majd beteszed)
Fenn csücsült a holló a dús hársfa ágán.
Csőrében trappista hivalkodott sárgán.
Jött az éhes róka. Látta, hogy a helyzet
megegyezik azzal, mit Aesopus jelzett.
Szólt hát álnok bájjal: – Tollad ó be ékes,
hogy primadonna légy, régen esedékes!
És a neved! Hallga, hogy leng lágyan: holló!
Csak hangod nyikorog, mint egy rozsdás olló.
De hiába várta a ravaszdi róka,
hogy sajtesőt hullat majd a holló-nóta.
Mi volt eme nem várt, különleges, ritka,
szerény, józan, okos hallgatásnak titka?
Nem hajszolta dicsvágy? Sem nagyzási hóbort?
Nem!… Az igaz viszont, hogy fehér holló volt…
Forrás: Szeretem a verseket
Hagymát dörzsölsz a szemedhez
Ugy siratod a népet,
Vaczkort harapsz, hogy savanyu
Legyen tőle a képed.
Nagyot iszol, “csak bor legyék”, lelkednek ez a malaszt, –
Akkor aztán “jöjj igaz szót hallani jámbor paraszt!”
“Nagy az adó!” hát ugyan te
Mit fizetsz Demosthenes?
Soha egy árva batkát sem
Még eddig! No most nevess!
Hasadnak élsz; de hazádtól pénzt és munkát megtagadsz,
S azt várod, hogy még téged is tartson a jámbor parasaszt.
“Harczra fel!” S a hol te szolgálsz,
Melyik az az ezred?
Az Untauglik ezred! Te csak
A kuczkód védelmezed.
S ha megjön a sürgetett harcz, magad a sutban maradsz,
Hadd menjen a mészárszékre maga a jámbor paraszt.
“Kezdjük ujra!” Nem félted te
A hazádat a tűztől,
Csak pofád ragyogjon tőle,
Közé dobod az üszköt.
(1878)
Forrás: Lélektől lélekig
Fejéhez vagdosott minden csúfot, rosszat
a finnyás antilop a rinocérosznak:
• Maga vaskos tuskó! Bamba, bárgyú kába!
Tévedésből került Noé bárkájába!
Formátlan, ormótlan,
iromba, goromba!
Önmagánál rútabb, olyannyira ronda!
Ó, bár rúghatnám jól faron,
maga faragatlan barom!
Böffent, mocskol, piszkít bárhol,
s nem sül le a bőr a kérges pofájáról!
Pislogott a rinocérosz:
• Bár tudnám, hogy mire céloz!…
Forrás: Szeretem a verseket
Egy strucc úgy vélte, hogy különb társainál,
eltökélte tehát, hogy karriert csinál.
Hogy ezt gyorsan vigye véghez,
úgy döntött, hogy ellenzék lesz,
és mint egyszemélyes tábor
elszakad a gyáva struccpolitikától.
Szembe is fordult a többivel dohogva,
és onnét fúrta be fejét a homokba.
Forrás: Lélektől lélekig
A tömzsi, totyogó tavalyi ludat
cserbenhagyta csúful a józan öntudat.
Fennhordta a csőrét, s nyújtogatva nyakát,
gyönyörű hattyúnak képzelte magát.
Társaitól búcsút sem vett, azt se mondta: „Gá!”
Kilépett a libasorból, s elment világgá.
A legelső pocsolyánál máris vízre szállt,
és hattyúi halálához egy dalt komponált.
Egy hattyúdalt, az egyetlent, a végsőt,
a halálhívó szent, nagy éneket,
a fagyos lánggal kilobbanva égőt,
mely lebegve száll idő s tér felett.
A hattyúdalt, mit életen át érlelt
a méltóságos csönd, a némaság,
a hattyúdalt, a vádat s elégtételt,
a semmivé lett vágyak halk dalát!
Gyötrődött, töprengett a hattyúi lúd,
és költött is végül szép dalt, szomorút.
Megvárta az alkonyt, úgy zendített rá.
Zengett a bús ének: „Gá-gá-gá-gá-gá!”
Várta a szép elmúlást, a hattyúvégzetet,
várta, várta hajnalig, míg meg nem éhezett.
Gyakran sóhajt fel azóta, ha kint legelész:
„Gágogva élni könnyű – dalolva halni nehéz!”
Forrás: Szeretem a verseket
Ahol járok, amerre nézek,
Aprócska nép sürög, zsibong.
Liliput ez!
A szálkalándzsás kis vitézek!
Futkos és nyüzsög és tolong
És kiabál hangos-keményen
Egyszerre mind,
S mindnél buzogány, bot, dorong.
Mind kiabál, nagyon, merészen.
Mind azt kiáltja: Én vagyok!
Egymást lesik
És gyűrkőznek birokra készen.
Földrebilincselt Gulliver,
Fekszem közöttük, magam ember.
Nézegetek,
S várom, hogy mikor ülnek el.
Ni, milyen sápadt valamennyi,
Lógó fejek, szűk homlokok.
Hát senki sincs,
Aki merne itt levő lenni?
Egy se akadna, senki hát,
Aki föl mer egyenesedni,
Fölnézni, föl,
S felhőkbe fúrni homlokát?
Hát kihaltak a férfiarcok?
Az egész-ember-homlokok?
– Liliput ez!
Liliputi apróka harcok!
Tüzel alattam a homok,
Türelmetlen tüzel a vérem.
Testvéreim,
Ezekkel volnánk rokonok?
És csendes-vígan dudorászom.
Úristen! mi lesz Liliputban,
Hahahaha!
Ha én a kötelem lerázom!
Forrás: Lélektől lélekig
A fertelmes kajla, kancsal vízikancát
ostromló csődörök szinte megrohanták.
– Hogy van ez? – kérdezte a bölcs alligátor –
hisz e némber tárlat a szépséghibákból.
Az ízlésetekkel bizonyára baj van,
mert ez torz példány az amúgy is rút fajban.
Szólt egy vén vízimén: – Tudd meg, barátocskám,
hol a rútság szabály, ott legszebb az ocsmány.
Forrás: Lélektől lélekig
„Homo homini lupus“
Mióta világ a világ,
főbe a fejsze belevág,
ember embernek farkasa,
öröktől ádáz ordasa.
Ordasok bár a farkasok,
hozzánk képest irgalmasok,
egymáshoz jók, hűségesek,
okosak, illedelmesek,
nem ölnek, csak ha éhesek.
Persze megesik, szentigaz:
köztük is gonoszra akadsz,
hisz néha – gondolj csak bele! –
farkas farkasnak embere.
Forrás: Lélektől lélekig
