Mindennek adom tudtára,
Hogy az asszony gonosz pára.
Olyan, mint a tekenőbe kiöntött víz,
Melynek állandóságához sohase bízz.
Ezután okosabb leszek,
Már én senkit fel sem veszek.
Nőstény szarvasbogár módjára sétáljon!
Rajtam kívül más szeretőre találjon.
Forrás: magyar-versek.hu
Drága kincsem, galambocskám,
Csikóbőrös kulacsocskám!
Érted halok, érted élek,
Száz leányért nem cseréllek.
Megvídító orcácskádat,
Csókra termett kerek szádat
Ha a számhoz szoríthatom,
Zsuzsiét nem csókolgatom.
Óh, hogy kótog a kebeled,
Melyben szívemet viseled!
Óh, milyen szép az ajakad
S arany láncra méltó nyakad!
Karcsú derekadon a váll
Halhéj nélkül is szépen áll;
Nem úgy ám, mint a Mancié,
Vagy a majd megmondám kié.
Szép a hajad szép szála is,
Ha kis csikó hordozta is,
Nem akasztott ember haja,
Mint a Trézi rőt vuklija.
Édes a te danolásod,
Jérce-forma kotyogásod:
Kittykottyod innepi ének
Bús szívemnek, szegénykének.
Ha bánatim közlöm véled,
Egy szódra lelkem megéled;
Ha jókedvem csucsorodik,
Általad megszaporodik.
Mikor hideg szelek vagynak,
Elveszed mérgét a fagynak;
És mikor a hév nyár lankaszt,
Nékem te megfrissíted azt.
Óh, ha téged nem láthatlak,
Be óhajtlak, be siratlak!
S ha képed kezembe akad,
Szememből örömkönny fakad.
Téged hordozlak útamban,
Téged ölellek ágyamban;
És valahányszor felkelek,
Szerelmedről énekelek.
Együtt be sokszor feküdtünk,
Bár soha meg nem esküdtünk!
Az éjjel is, csak megintsem,
Együtt hálunk, ugye, kincsem?
Óh, ha szívünk szerelmének
Kis zálogi születnének,
S ott ülnének hosszú sorral
A kuckóban, tele borral!
Bárcsak a feleségemmel
Téged cserélhetnélek fel,
Hogy fiakat, leányokat
Szűlnél, apró kulacsokat:
Zsanám meg kulaccsá válna,
Borral mindég színig állna.
Az ő bőre úgyis csikó,
Beléférne négy-öt akó.
De jaj, engem ide-tova
Elvisz a Szent Mihály lova,
Szerelmed megemészt végre,
És te maradsz özvegységre.
Keserves sors! adjatok bort!
Lakjuk el előre a tort;
Ami menne más kutyába,
Jobb, megy a magunk torkába.
Akadtam még egy bankóra,
Kit szántam szemborítóra:
De vakságtól ki már nem fél,
Minek annak a szemfedél?
Kincsem, violám, rubintom!
Itt az utolsó forintom:
Érted adom ezt is, tubám!
Csak szádhoz érhessen a szám.
Óh, csókollak, óh, ölellek!
Míg moccanok, míg lehellek:
Tested tegyék holttestemhez
És ezt az írást fejemhez:
„Útas, köszönj rám egy pint bort:
Itt látsz nyúgodni egy jámbort,
Kedves élete-párjával,
Csikóbőrös kulacsával!”
Forrás: magyar-versek.hu
Esmérek én egy vént. – Ki az: – Neve nincsen:
Régen eladta már aztat is a kincsen;
Sőt míg bírt is véle, magában tartotta,
Mert mondani másnak ingyen sajnállotta. –
Hol lakik? – Ott látszik, ama kapu megett,
Egy ház, melyet náddal önnönmaga szegett.
Van két palotája a Piac-utcába,
De azt a rácoknak adta árendába;
Maga e kunyhóba éhezvén kucorog,
S elméjébe mindég a drágaság forog.
Űl pénzes ládáján sovány ábrázattal,
Tisztelvén a Mammont örök áldozattal.
A bús gond béesett orcájában hever,
Mérget kedveltető kincseiből kever.
Oly sárgák orcája sovárgó gödrei,
Mint aranyára vert királyok képei:
Mint a sírból feljött halott útálsága,
Amelyről minden húst a párka lerága.
Most is azért sóhajt és dúl-fúl magába,
Mért nem adhatja az áert árendába.
S öszvekalkulálván saját számadását,
Nyögve kárhoztatja szörnyű pazérlását.
Gyász idők! – így kiált, vádolván az eget, –
Lám, csak egy rövid nap mennyit elveszteget:
Ma csak harminc arany jött bé a kasszába,
Mégis kilencven pénzt adtam ki hiába.
Azonba mely szörnyű károm következe: –
Itt jajgat, s fejére kúlcsolódik keze –
Mely szörnyű kár! egy szél pénzem elrablotta,
Lantornás ablakom ketté szakasztotta! –
Úgy tűnődik; s talám azt is sajnálja ő,
Hogy a versbe ingyen s potomra jött elő.
Forrás: magyar-versek.hu
Évente elmegy tíz-húsz temetésre
s harminc bankettre. Részvétlevelet,
üdvözlősürgönyt diktál gyorsírásba
kisasszonyának vagy a diktafonba.
A gazdasági válság „őt se hagyja
közönyösen”. Sopánkodik miatta.
Közben meghízik és fölös kilóit
Marienbadban adja le nyaranként,
oly összegért, melyből megélne könnyen
néhány család egy évig. Reggel angol
tanárjával boxol, hogy friss maradjon.
Ha dolgozik, több ízben is alá-
firkantja a nevét – személyesen – s ilyenkor
nagyon soká fáradtan néz az ablak
fényébe, és ködös lesz a szeme.
Viselni kell ezt a tengernyi munkát,
helyén maradni a köz érdekében,
hiába intik, hogy talán megárt,
mert e nehéz időkben néki sem
szabad pihenni, s jelszava: a „munka”.
A vérnyomása nagy. Nyugalmat és
mérsékletet rendeltek el a híres,
német professzorok, s ezért azóta
nikotinmentes cigaretteket szív
hosszú szipkából, hetvenet naponta.
Olvasgat is. Főképp miniszterek
és bárgyú hadvezérek vallomását,
sosem regényt, vagy verseket, csak azt,
ami „komoly” és magvas. Éjszaka
fejhallgatóval megvasalja szörnyű,
dagadt fejét, s úgy alszik el az ágyban,
hogy a fülébe zeng egy bécsi jazz-band.
Beszél magyarul, németül s kicsit
angolul is, de minden nyelveken
csak rothadt frázist. Ez az anyanyelve.
Hétszázezerszer mondta: „van szerencsém”,
mikor nem is volt szerencséje. Halvány
emlékezetje bágyadt. Izgatott
napokon azt se tudja, hogy ki volt
az apja-anyja, és keresztnevükre
csak néha emlékszik. Helyükbe más van,
pár telefonszám, akta, rossz vezércikk.
Lelketlen arca földszínű. Megérett
a földre már. Nem értem, mire vártok?
A földbe véle. Temessétek el.
Negyven kiló s nagyon boldogtalan.
Szemöldökét finom acél-csipesszel
a társaságban irtja, hátravetve
sovány fejét, s a rúzsával piros
pilléket ír az ajkai fölé,
míg kézitükrében figyel magára.
Pár év előtt az emlőit akarta
eltávolítani egy divatos
sebésszel, ámde erről lebeszélték.
Csak vakbelét vetette ki, előre,
ezenkívül néhány haszontalan
fölösleges szervét, hogy ezzel is
könnyebb legyen.
Ma már tehát egészen
üres, akár egy kipakolt bőrönd,
vagy egy Dekobra-könyv. Úszik, repül
és ritmikus tornára jár. Römiz
és bridzsezik. Csupán a jobb körökben.
Leánykorában zongorázgatott is,
de abbahagyta. Mindent abbahagy.
Sétálni viszi a tragédiáját
s szánják nagyon. Ő a bús úriasszony.
Ha – néha – föl van öltöztetve, fázik.
Ebéd után éhes. „Nem értik őt.”
A férje sem – „ez a derék fiú” –
így hívja – aki kenyeret keres rá,
de ő kenyeret nem eszik soha,
csak aszpikot, grapefruit-ot, kaviárt,
s így tőle független.
Beteg szegény.
Nagyon beteg. Húsz toalettje van,
harminc szerelme s több „komplexuma”.
Mindig halálosan fáradt. A hangja
személytelen és gépi, mint a hangos
filmek beszéde, mely közelbe-távol
egyforma és így senkihez se szól.
Ó Éva, Éva, régi, édes Éva,
hányszor eszembe jutsz, ha látom őt,
hosszú sörényed, langyos-lusta combod,
mannás meleg melled, tejízű csókod,
amint heversz, mindnyájunk édesanyja,
a paradicsomban, virágok és
kígyók között, hajad szép sátorában.
Ő körmeit mutatja énnekem,
bíborra festett, görbe körmeit,
mint amazon, és azt ígérgeti,
hogy összetép. De ez nem érdekel.
A szobalánya inkább. Hogyha olykor
teára hív, künn az előszobában
megcsókolom a szobalánya száját,
és elmenőben is mindenkoron
a szobalánynak csókolok kezet.
Itt jár közöttünk. Áldott, szende lélek.
Nagyon szelíd. Krisztus-szakálla rojtos
gubancba lóg. Véres, meleg szívét
künn a kabátján hordja, láthatólag,
mint futtatáson lóverseny-jegyet.
Fáj néki ez a „szörnyű Ázsia”,
e „drága ország”, melyet tönkretesznek
s nem engedik, hogy ő tehesse tönkre.
Ifjúkorában elvett egy csúnya,
kicsiny leányt s egy szép nagy bankbetétet.
Azóta ez kitartja s ő egészen
„eszméinek élhet”. De mégse boldog.
A termetét kissé rövidre szabták,
orrát piszére, szűkre homlokát.
Egyenlőséget kíván mindenütt,
egy nagy fölosztást, abban a reményben,
hogy néki is jut ekkor egy derék,
délceg gerinc, egy főúri sasorr,
s az agytőkésektől egy kis velőcske.
A célja nem kisebb és nem nagyobb, mint:
az Emberiséget megváltani.
Csak ezt imádja. Mit neki család,
mit gyermek és mit árva asszonya,
olyan goromba véle, mint a pokróc,
s az anyja is padlásszobába kuksol,
míg ő utazgat és habot zabál.
Az Emberiség szent barátja ő.
Ha hallja, hogy egy konferencián
az Emberiség tyúkszemére hágtak,
vagy egy kicsit náthás, szívére gyászt köt,
s nem bír aludni, olyan izgatott.
Úgy látszik, ők ketten megértik egymást.
Az Emberiség végtelen szerény,
nem nyit be hozzá, nem kér tőle pénzt,
cipőt, meleg ruhát, mint Péter és Pál,
s így véle ő békésen éldegél.
Örök szerelme nem is fogy soha.
A koldusoknak, kik feléje nyújtják
sovány kezük, sosem ad alamizsnát,
de mindegyikkel szívesen kezet fog,
mint ember az emberrel. Ez az elve.
És közbe készül a leszámolásra.
Mikor vasárnap lengenek a burzsuj
erdők s virulnak a burzsuj virágok
és hektikás, kis díjnokok söröznek
és nénikék, nyugdíjas özvegyek,
akik egész héten padlót suroltak,
kávéjukat kevergetik s fiucskák
és kisleányok ünnepi ruhában
sóskifliket rágcsálnak és az úton
léggömböket eregetnek kacagva,
ő zordonan szemléli dőzsölésük
és a barátját meglökve így szól:
„Itt vér fog folyni nemsokára, vér.”
Mert amikép ábrándozol te arról,
hogy egykor a saját szőlődben ülsz,
vagy olvasol egy csöndes este, ő úgy
játszik magában vérrel, lámpavassal,
parasztkaszákkal, rémekkel, halálos
társasjátékot és feketelistát
vezet, amelybe mindenkit beír,
hullát szagol és csöndesen akasztat.
Nem gyűlöletből, ám „történeti
szükségességből.” Közveszélyes őrült.
Nem önveszélyes. Hisz magának ő
sohasem árt. Ez minden érdeme.
Máskép vele a fene se törődik
és ez dühíti egyre jobban. Egyszer
volt boldog. A korzón utánament
szelíden egy angyali detektív,
mint ápoló a mániás után,
hogy egy kicsit vigyázzon életére,
hogy meg ne üsse oktalan fejét.
Ekkor kitört, tombolva hátrafordult,
botrányt csapott és Isten, emberek
előtt a művelt és szabad világhoz,
a csillagokhoz föllebezve vérben
forgó szemekkel és tág orrlikakkal
ekkép kiáltott:
„Ez reakció!”
Forrás: MEK
Mi az, mi szerte a hazában
Üres hordónál különb módra pang?
A (bank).
Mi az, mit összeszedni nem tudok,
Bár falba verjem a homlokomat?
A (kamat).
Mi az, mi délibáb gyanánt övez,
És nincs isteni hatalom,
Amelynek segélyével testet öltsön?
A (kölcsön).
Hová küldöm az uzsorást,
Míg vigaszt keresek dalba, zenébe?
(Fenébe.)
Forrás: MEK
Van már műláb, van már műfog,
És vannak már műszerek,
Van műfül, műorr, műgége,
Mindmegannyi műremek!…
Van vízmű, és van mű víz is,
Példa rá a köntösgát,
Ott a vízmű úgy szuperál,
Hogy direkt művizet ád!…
Van azután egy színmű is,
Gyan Thuláé e remek,
Ezt a színműt egy szép műszín:
A frész fene ette meg!…
Van aztán még egyéb mű is,
Például egy elmemű:
Szávi tata távirata:
Talpnyaláshoz elve hű!…
Mind e műveket azonban
Lefőzi egy műremek.
Dőderlein professzor műve,
Amely mű egy műgyerek!
Műbabát hoz a műgólya,
Így lesz eztán a divat,
S ez, úgy mondják, a jövőben
Szerelmünkre is kihat.
Műszerelem, műölelés,
Műcsókokból műnemű,
S régimódra születendő
Gyermekünk lesz – parvenű!
Forrás: MEK
Hölgyek s urak, amit én itt elmondok,
Isten bocsássa meg –, az biz a prológ,
Vagyis az a finom Damokles-kardocska,
Mely minden műsor kezdetén
A közönségre fenyegetve lóg.
De ne féljenek, nem lesz veszedelmes,
Se túl illedelmes, se túl terjedelmes,
Meghallgathatja minden ember,
Nem muszáj elaludni tőle,
Sőt, aki jól idefigyel,
Még azt is megtudja belőle,
Hogy itt mi készül,
Hogy mit főzött ki nagy vitézül
Az elnökség: a Lili meg a Hilda,
No és aztán a Freund meg a Boros –
Na! szépeket fognak látni, kérem,
Lesz itt például „tíz leány s egy férj sem” –
Ami némelyek szerint – humoros!
Aztán kapnak sok egyéb humor-cikket,
Hallanak kuplét, látnak majd dsigget,
S láthat, aki még sohase látott,
Például: tarantella-táncot.
Szóval, kapnak mindent, ami finom,
Toronyórát, láncot,
Sőt, akinek még ez sem elég,
Ráadásul élvezheti még
Léderer Fráncot,
S más ilyen aktuális viccet,
Melyekből a humor elbliccelt.
No, és ami fő, ami fő,
Lesz itt sok kedves, kicsi nő,
Akiktől majd, ha nem is olcsón,
Lehet jótékony ügyeket venni,
Teát inni és szendvicset enni
S a gyönyörűbbnél gyönyörűbb Katókkal
Táncba menni –
Szóval, akinek a szíve fáj,
Meggyógyítja ez a táj,
S aki blazírt és fanyar úr,
Majd meggyógyítja ez a zsúr,
Mert szép az élet tea és szendvics mellett,
Kivált mikor, aki kínálja,
Nem más, mint ez a dicső, kotnyeles,
Zsúrozó lányegyleti gárda.
Eddig tartott ez a versike,
Amely, ha nem is oly bájos és hercig,
Mint én, vagy ott a Burger Erzsike,
Remélem, mégis meglesz a hatás,
Most pedig –
Nos, kezdődjék az előadás.
Forrás: MEK
Az útszél: csupa pitypang,
A bokrok: csupa füttyhang.
Rigó fuvoláz; rája tíz
Zugból is felcsivog a csíz.
Hallgatja még a rest éj
Félálmában a kastély,
Emelve tornyát álmatag,
Mint nyújtózó kart, bár a nap
Elönti friss arannyal.
A parkban – rőt aranyhal –
Kövér úr sétál lebegő
Hassal az édes levegő
Árjában, sportruhája
Most szelídség csuhája,
Mert még nem kezdi üzletét,
És tőzsdetippektől setét
Agyában a mohóság
Helyett valami jóság
Zsendül, mint egy kis korai
Tavaszi virág szirmai,
Melyek, sajnos, lehullnak,
Ha majd e drága úrnak
Súlya alatt új és remek
Autója bőgve megremeg…
Ó, áprilisi út-szél,
Tréfás, arcomba fútt szél,
Rügyecskék, zöldacél-rugók,
Ó, fuvolás aranyrigók,
Ó, csermelyhangu csízek,
Illatos, édes ízek,
De jó most elfeledni, hogy
Az élet rút és vad dolog,
Hogy itt, amennyi arc van,
Megannyi csúnya harc van,
S hogy botrány lenne, ajajaj,
Micsoda cifra, szörnyü baj,
Ha most, annak jeléül,
Hogy tavasszal megbékül
Szegénység, bánat, szenvedés,
Belépnék e szép kertbe, és
– Áprilisi merénylő –
A hájas úrnak fénylő
Búbjára rábökném szelíd
Öklöm vidám barackjait.
Forrás: MEK
Ó! Ó! Ó!
Mesterségünk a fotó!
Í! Í! Í!
Házhoz jövünk, hogyha hí!
Forgatjuk a kamerát,
lekapjuk a kamarát,
háznépét és szamarát –
Megörökítjük a Mát!
Ő! Ő! Ő!
A fotóé a jövő!
