Címke: szatíra

  • Baranyi Ferenc: Helyzetkép a helységről

    Fejenagynak széles tenyerét nem
    lepi kapanyél miatt a hólyag:
    bérbúsulást vállal – temetésen,
    hisz oly nagy a feje, mint a lónak.

    Csepü Palkó (Mit? Csepü Pál elvtárs!)
    nagyüzemi abrakoltatásnak
    vámszedője már s reméli folyvást,
    hogy retorikából doktorálhat.

    De hová lett a lágyszívű kántor?
    Karrierje megérdemel egy szót:
    hakni-trupphoz bonvivánnak állt, hol
    partnernője – szemérmetes Erzsók!

    És Bagarja, a béke barátja?
    Jó fizetést kap a békeharcért,
    delegálták kilenc bizottságba
    képviselni a köznépi arcéit.

    Az amazon-természetű Márta
    szelíd szavú anyagerleként búg …

    Rozsdás lett a helység kalapácsa
    (és – fájdalom – a sarlója szintúgy.)

  • Heltai Jenő: A humorista

    A humorista olyan ember,
    ki humort űz szakértelemmel,
    fején kalappal, vagy anélkül
    humorizál, míg belekékül.

    Fején anélkül, vagy kalappal
    humort bocsát ki éjjel-nappal,
    van ezer élce, adomája…
    Jóságos ég, be ronda pálya!

    Midőn a humorista reggel
    tizenkét óra tájban felkel,
    azonnal egy kis cikket forral
    és nyakonönti friss humorral.

    Hogy könnyítsen a fáradt elmén,
    kissé a kávéházba elmén,
    ujjal mutatnak ott reája…
    Jóságos ég, be ronda pálya!

    A kávéházban megebédel,
    s ha elkészült a feketével,
    folytatja azt a humoreszket,
    amelybe reggel belekezdett.

    Hogy könnyítsen a fáradt elmén,
    egy másik kávéházba elmén,
    hol asztaltársasága várja…
    Jóságos ég, be ronda pálya!

    Rosszkedvüen, morogva lép be,
    mert nem jut semmi az eszébe,
    hanem azért új cikket forral
    és nyakonönti friss humorral.

    Ahogy az élclapokban festik,
    a tollat rágja késő estig,
    és fáj a gyomra, fáj a mája…
    Jóságos ég, be ronda pálya!

    Hogy könnyítsen a fáradt elmén,
    most végre vacsorázni elmén,
    utána ismét cikket forral,
    és nyakonönti friss humorral.

    Az agya zúg, a keze reszket,
    míg azt a rongyos humoreszket
    az agya mélyéből kivájja…
    Jóságos ég, be ronda pálya!

    A vacsorát, hogy befejezte,
    egy újabb kávéházba kezd be,
    még egy utolsó cikket forral,
    és nyakonönti friss humorral.

    Kell a humor reggelre, holnap
    a sok-sok nyájas olvasónak,
    ki a kávéhoz megkivánja…
    Jóságos ég, be ronda pálya!

    És átkozódva, nyögve, sírva,
    éjfélig végre meg is írja.
    A cikk, mit reggel óta forral,
    most le van öntve friss humorral.

    Örvendve tolla győzedelmén,
    egy végső kávéházba elmén,
    pilláit ott álomra zárja…
    Jóságos ég, be ronda pálya!

  • Heltai Jenő: A falusi kislány Pesten

    Az este jöttem Soroksárról,
    Természetesen, hogy gyalog,
    Most legelőször vagyok itt benn,
    És piros almát árulok.
    Édesanyámnak megigértem,
    Hogy magamat itt jól viselem,
    És kerülöm a katonákat,
    Ha szóba állanak velem.

    Amint a pesti vámhoz értem,
    Ott a finánc már jött elébem:
    „Csók nélkül, angyalom, be nem mész!”
    Így szólt a pénzügyőri szemlész.
    Hallgattam a szavára én,
    Én ostoba, én ostoba!
    De megvigasztalt az a tény,
    Hogy finánc volt s nem katona.

    Elmúlt a pénzügyőri szemle,
    És hogy tovább lejtettem én,
    Már újra egy katona féle
    Nyájas mosollyal jött felém,
    Fején sisak, az oldalán kard,
    Nyakán ezüstből volt a szám,
    „Ez katona” – mondok magamba,
    Pedig hát rendőr volt csupán.
    Míg a ruháját megcsodáltam,
    Megcsípte nyájasan vállamat:
    „A csókod édes, adj belőle!”
    Így szólt a pesti rendnek őre.
    Hallgattam a szavára én,
    Én ostoba, én ostoba!
    De megvigasztalt az a tény,
    Hogy rendőr volt s nem katona.

    Ahogy mindig beljebb kerültem,
    Jött sorra még nem egy, de húsz
    Ezüst sujtásos pomp funéber,
    Villanyvasúti kalauz,
    Bankszolga, portás és tűzoltó,
    És vígszínházi jegyszedő,
    Liftes legény egy nagy hotelbul,
    És automobil-vezető.
    Ez így ment folyton szakadatlan,
    Ők csókot kértek, én meg adtam.
    Majd az anyámnak elmesélem,
    Hogy semmitől azért ne féljen.
    Hallgattam a szavukra én,
    Én ostoba, én ostoba!
    De megvigasztal az a tény,
    Hogy minden volt, de nem volt katona.

  • Heltai Jenő: Az esernyő

    Nemrég egy súlyos pillanatban
    magamhoz egy tanárt hívattam:
    hogy itt mi fáj, hogy ott mi szúr
    no, nézze meg professzor úr!
    Ő idenéz, ő odanéz
    s azt mondja: „Semmi az egész!
    De óvatosságból, barátom,
    a hasát mégis föl kell vágnom!”
    Az ingujját föltűrte menten
    és vágni kezdett a kegyetlen.

    Sokat nevettem életemben,
    de így még sohasem nevettem.
    Sokat nevettem életemben,
    de így még sohasem nevettem.

    És vágni kezdett jobbra, balra,
    aztán… no, aztán összevarrta,
    és a tanár úr, a derék,
    föltette a cilinderét,
    fölhúzta mindkét kesztyűjét
    és tanakodva nézett szét.
    Az esernyőjét, ó, a bamba,
    bent felejtette a hasamba.
    Én láttam, mikor beletette,
    de azért sem figyelmeztettem.

    Sokat nevettem életemben,
    de így még sohasem nevettem.
    Sokat nevettem életemben,
    de így még sohasem nevettem.

    Mikor fizetni kellett, – lám, lám! –
    Az ernyő rajta volt a számlán.
    Az ára ötven korona,
    és nem nyithatom ki soha.
    Ezerszázötven koronát
    nyújtottam a tanárnak át.
    Azaz hogy pardon… jó előre
    levontam húsz fillért belőle:
    ez jár nekem mint ruhatárnak –
    ezt a tanárral megértettem.

    Sokat nevettem életemben,
    de így még sohasem nevettem.
    Sokat nevettem életemben,
    de így még sohasem nevettem.

    🎵 https://www.youtube.com/watch?v=p9RwRM_aMr0&list=RDp9RwRM_aMr0&start_radio=1

  • Heltai Jenő: Karácsony

    A szeretet nagy ünnepén,
    Amikor minden csupa fény,
    Amikor minden csupa pompa
    És csillogó a karácsonyfa,
    Mikor az angyal szárnya lebben
    És békesség van szívekben,
    Nagynak, kicsinynek gyönyörül,
    Amikor gazdag és szegény örül,

    A szeretet nagy ünnepén,
    Mikor kiújul a remény,
    Amikor testvér minden ember
    És egy a másnak könnyes szemmel
    Bocsátja meg sok vétkeit,
    A dús a kolduson segít,
    Mikor fehéren száll a béke árnya
    Minden kunyhóra, minden palotára,

    A szeretet nagy ünnepén,
    Amikor annyi költemény
    Hirdeti ékes mondatokban,
    Hogy végre ismét karácsony van,
    Mikor övéihez rohan
    Mindenki meghatottan, boldogan,
    Mikor mindenki egyetért,
    Mindenki egyért, egy mindenkiért.

    A szeretet nagy ünnepén…
    Tovább miért is fűzzem én?
    Mikor az angyal szárnya lebben,
    Sok-sok minden van a szivekben,
    Irigység, méreg, epe mennyi!
    Csak szeretet nincsen egy szemernyi.
    De mindegy! Minden csupa pompa,
    Csillog, ragyog a karácsonyfa,
    Telizsúfolva minden ág,
    Lóg rajta sok cifraság,
    Hány ember sóhajt most nagyot:
    „Bár X. Y. lógna ott
    A karácsonyi dísz helyén…”
    A szeretet nagy ünnepén.

  • Heltai Jenő: A meztelen táncosnő

    Van táncosnő nagyon sokféle,
    Van spanyol, angol és orosz,
    Van olyan is, ki pénztárcát oroz,
    S van, kinek mindegy, nyár-e, tél-e,
    Bátran,
    Fesztelenül,
    Meztelenül
    A színpadon átcikázik,
    És sohase fázik.

    Amikor kering,
    Nem kell neki ing,
    Se harisnya, se fűző,
    Egy ógörög szűz ő,
    Kívül csupa márvány,
    A meztelen táncosnő
    Ma járvány.

    Színpadrul színpadra járván
    Ilyen módon
    Sem a modern, sem az ódon
    Tánc-művészet nem marad árván,
    Ápolják és el nem takarják,
    Mindegyik megmutatja karját,
    Vállát, térdét,
    S mindazt, ami érték
    Még bőven
    Akad a nőben.

    Mi évek óta nézzük türelemmel,
    De lassan-lassan elfásul az ember,
    Az eszes éppúgy, mint az esztelen,
    És unni kezdi azt a sok-sok
    Táncosnőt, aki meztelen.

    Akárhogyan fokozzák
    Ezen a téren,
    Kérem,
    Kevés a változatosság.
    Szép az egyik láb, szebb a másik,
    Hanem a láb csak láb marad.
    A századiknál egyetértőn ásít
    Budapest, Páris, London és Arad.

    Hol van a száműzött lepel?
    A színpadon a meztelenség
    Ma már az ördögnek se kell,
    Legyen már egyszer máshoz is szerencsénk!

    Például milyen szenzációs volna,
    Ha egy táncosnő állig beburkolva,
    Elfátyolozva, kalappal fején
    A színpadra libbenne könnyedén,
    S ellejtene egy finom pas-de-deuxt,
    Halk muzsikára, némán, nesztelen,
    Olyan közönség előtt,
    Amely tetőtől talpig meztelen!

  • Heltai Jenő: Mert dalaimnak…

    Mert dalaimnak azt a részét,
    Mely túlnyomónak mondható,
    – Minek tagadjam gyöngeségem –
    Kegyedhez írtam, kis Kató.

    És dalaimnak az a része,
    Mely túlnyomónak mondható,
    Kegyednek semmiképp se tetszett,
    Sőt visszatetszett, kis Kató.

    Igaz, hogy önt tegezni mertem,
    Ami botránynak mondható,
    Mert önt csupán magáznom illik
    Vagy kegyedeznem, kis Kató:

    De dalaimnak azt a részét,
    Mely túlnyomónak mondható,
    Mégis szívemből szívhez írtam,
    Az ön szívéhez, kis Kató.

    Hogy ön hideg maradt s kegyetlen,
    Már ez malőrnek mondható,
    Ha bánatomban meghalok most,
    Magára vessen, kis Kató.

    Magára vessen, ha belőlem
    Más nem marad meg, kis Kató,
    Mint dalaimnak az a része,
    Mely túlnyomónak mondható.

  • Heltai Jenő: Loreley

    A zongoránál eltűnődtünk
    Egy mélabús tündérregén.
    Beszélgetőnk a Loreleyról
    Egy szőke szép leány meg én.

    S a szőke szép leányka igy szólt,
    Sóhajra nyilt a piczi száj:
    „Mi lett belőled vízi tündér,
    Aranyhajú szép Loreley?”

    Elhallgatott s én igy feleltem,
    Szomorú voltam magam is:
    „A Loreley nem halt meg édes,
    Haja aranyból van ma is.

    Járása hetyke, lépte könnyű
    S a lábacskái oly piczik,
    A toilettejét Worth csinálja
    S a table d’hótenál étkezik.

    Gyémánt-boutont hordoz fülében,
    Selyem harisnyákat visel,
    S a csolnakosnak lágy akkordban
    Bűvös melódiát énekel.

    Es a ki hallgat Loreleyra,
    Mikor mellette elsuhan,
    Azt elnyeli az ár örökre,
    Annak örökre vége van.

    Csak az igénye lett nagyobb ma,
    A régit, ócskát megveti,
    Egykor beérte a ladikkal,
    – Ma már hajóhad kell neki.”

  • Heltai Jenő: Semlegesség

    A vén anyó, Európa ül
    A vén kemence mellett.
    Ablakban áll a Marika,
    A Maryke, Amerika,
    Az kérdez, ez felelget.

    A vén anyó, Európa szól:
    „Mi újság, nézz ki, lányom?”
    – Jaj, csupa víz és semmi part,
    A háború még egyre tart
    A Csöndes-óceánon!

    A vén anyó, Európa szól:
    „Felül ki van, leányom?”
    – Kilencszáz ember vízbe ful,
    És Makarov van legalul,
    És nem vezet hozzá nyom.

    A vén anyó, Európa szól:
    „De Port-Arthur, az áll még?”
    – Áll még, de rajta annyi lék,
    Hogy egy szitának vón elég,
    Már nem erőd, csak árnyék.

    A vén anyó, Európa szól:
    „A helyzet egyre rosszabb.
    Ki annyi embert eltemet,
    Kifejezem részvétemet
    A cárnak, az orosznak!”

    „Föl fog ragyogni újra majd
    Nevének híre, fénye,
    Ragyogni fog majd, mint a nap…”
    – A béke volna okosabb,
    Tán közbelépni kéne?

    A vén anyó, Európa szól:
    „A sok csapásért szánom,
    Majd jó szerencsét ád az ég,
    De közbelépni kora még,
    Ráérünk arra, lányom!”

    – A szárazföldön dúl a harc,
    Egy ország sírba szálljon? –
    „Honáért hal meg annyi hős,
    A béke nem oly sietős,
    Ráérünk arra, lányom!”

    – Bosszút áll, gyilkos-véreset
    Az orosz a japánon,
    És mindakettő fogyni kezd,
    Ez azt gyilkolja, az meg ezt…
    „Csak hadd gyilkolja, lányom!”

    – Mi nézzük szótlan, tétlenül? –
    „Dehogy! Mi tépést tépünk.
    Hogy ölik egymást a fajok,
    Ezért szivünk fáj, sőt sajog,
    De közbe mégse lépünk.”

    – Már csillapul a harci zaj,
    A föld, a tenger csendes…
    Elvétve szól az ágyú csak… –
    „Várjunk, leányom, hallgatag,
    Mig síri, síri csend lesz.”

    – Csend van, anyó, földön, vizen,
    Sehol egy árva lélek,
    Minden hajó a vízbe lent
    És mindenütt csend, szörnyü csend
    És sehol semmi élet… –

    A vén anyó, Európa szól:
    „Még egyszer nézz ki, lányom!”
    – Mely csupa csont és csupa vér,
    Hallgat a szörnyü csatatér
    És néma, mint az álom! –

    A vén anyó, Európa szól:
    „Béke a nyugovókra!
    Hogy elpusztult két büszke had,
    Most vár reánk nagy föladat,
    Most, most ütött az óra.”

    „A pusztulás helyére most
    Röpüljünk könnyü szárnyon…
    Ott a mi gazdag szüretünk,
    Most végre közbeléphetünk,
    Csak el ne késsünk, lányom!”

    „Most béke lesz – most béke van
    A csendes mandzsu tájon,
    És te meg én, két jó rokon,
    Megosztozunk a csontokon:
    Oroszon és japánon…
    Így kell csinálni, lányom!”

    1904

  • Heltai Jenő: Dal a lovastisztekről

    Egy hír jelent meg a lapokban,
    Mely lantomon bús dalt fakaszt,
    Mert nálam senki, senki jobban
    Nem tudja méltányolni azt.
    Arról beszél a hír, a röpke,
    Hogy nagy a kétségbeesés
    A felsőbb, intéző körökbe,
    Mert a lovastiszt oly kevés.

    Oh, sok dolog van a világon,
    Amibül sok van, szörnyü sok,
    Teszem: tavasszal rügy az ágon
    És fönn az égen csillagok.
    És fönn az égen sok a felhő
    S a földön lenn a szenvedés,
    A Váci-utcán sok a delnő…
    Csak a lovastiszt oly kevés.

    És sok a bú egy kurta dalban,
    Sok a színész s az eszkimó,
    Protekció a hivatalban,
    Kalabriászban ultimó.
    Sok a kegyetlen drámaíró,
    Az uzsorás, az árverés,
    És sok a váltó, sok a zsíró…
    Csak a lovastiszt oly kevés!

    Viszont még annyi sok dolog van,
    Miből kevés van, ah, nagyon!
    Kevés – megvallhatom titokban –
    Egyáltalában a vagyon.
    Kevés az én családi kincsem,
    A fóka és elismerés,
    De semmi, semmi, semmi nincsen,
    Mint a lovastiszt oly kevés!

    Igen kevés! S e nagy csapáson
    Hamar segítni kell ezért,
    Az ember egy huszárt se lásson,
    Csak bakatisztet vagy tüzért?
    Az mind megél a gázsijábul,
    Mit gondosan szivébe vés,
    De mi lesz az esztétikábul,
    Ha a lovastiszt oly kevés?

    Mi a lovastiszt? Ő közérdek,
    A katonák közt – úri kaszt,
    Központja minden kard-afférnek,
    Legtöbb leányt s pezsgőt fogyaszt.
    S amíg tünődtem eme témán,
    Ah, elfogott a kétkedés:
    Nem volna bölcsebb, tűrni némán,
    Hogy a lovastiszt oly kevés?

    Forr a világ, lázong a muszka,
    Sztrájkol a belga, minden ég,
    Csak összmonarkiánk alussza
    A legszebb álmait ma még.
    Néha felébred s konstatálja,
    Hogy kora még az ébredés,
    S hogy nincs e földnek más hibája,
    Csak a lovastiszt, az kevés.

    1. április hó 20.