Címke: szatíra

  • Heltai Jenő: A falusi kislány Pesten

    Az este jöttem Soroksárról,
    Természetesen, hogy gyalog,
    Most legelőször vagyok itt benn,
    És piros almát árulok.
    Édesanyámnak megigértem,
    Hogy magamat itt jól viselem,
    És kerülöm a katonákat,
    Ha szóba állanak velem.

    Amint a pesti vámhoz értem,
    Ott a finánc már jött elébem:
    „Csók nélkül, angyalom, be nem mész!”
    Így szólt a pénzügyőri szemlész.
    Hallgattam a szavára én,
    Én ostoba, én ostoba!
    De megvigasztalt az a tény,
    Hogy finánc volt s nem katona.

    Elmúlt a pénzügyőri szemle,
    És hogy tovább lejtettem én,
    Már újra egy katona féle
    Nyájas mosollyal jött felém,
    Fején sisak, az oldalán kard,
    Nyakán ezüstből volt a szám,
    „Ez katona” – mondok magamba,
    Pedig hát rendőr volt csupán.
    Míg a ruháját megcsodáltam,
    Megcsípte nyájasan vállamat:
    „A csókod édes, adj belőle!”
    Így szólt a pesti rendnek őre.
    Hallgattam a szavára én,
    Én ostoba, én ostoba!
    De megvigasztalt az a tény,
    Hogy rendőr volt s nem katona.

    Ahogy mindig beljebb kerültem,
    Jött sorra még nem egy, de húsz
    Ezüst sujtásos pomp funéber,
    Villanyvasúti kalauz,
    Bankszolga, portás és tűzoltó,
    És vígszínházi jegyszedő,
    Liftes legény egy nagy hotelbul,
    És automobil-vezető.
    Ez így ment folyton szakadatlan,
    Ők csókot kértek, én meg adtam.
    Majd az anyámnak elmesélem,
    Hogy semmitől azért ne féljen.
    Hallgattam a szavukra én,
    Én ostoba, én ostoba!
    De megvigasztal az a tény,
    Hogy minden volt, de nem volt katona.

  • Heltai Jenő: Az esernyő

    Nemrég egy súlyos pillanatban
    magamhoz egy tanárt hívattam:
    hogy itt mi fáj, hogy ott mi szúr
    no, nézze meg professzor úr!
    Ő idenéz, ő odanéz
    s azt mondja: „Semmi az egész!
    De óvatosságból, barátom,
    a hasát mégis föl kell vágnom!”
    Az ingujját föltűrte menten
    és vágni kezdett a kegyetlen.

    Sokat nevettem életemben,
    de így még sohasem nevettem.
    Sokat nevettem életemben,
    de így még sohasem nevettem.

    És vágni kezdett jobbra, balra,
    aztán… no, aztán összevarrta,
    és a tanár úr, a derék,
    föltette a cilinderét,
    fölhúzta mindkét kesztyűjét
    és tanakodva nézett szét.
    Az esernyőjét, ó, a bamba,
    bent felejtette a hasamba.
    Én láttam, mikor beletette,
    de azért sem figyelmeztettem.

    Sokat nevettem életemben,
    de így még sohasem nevettem.
    Sokat nevettem életemben,
    de így még sohasem nevettem.

    Mikor fizetni kellett, – lám, lám! –
    Az ernyő rajta volt a számlán.
    Az ára ötven korona,
    és nem nyithatom ki soha.
    Ezerszázötven koronát
    nyújtottam a tanárnak át.
    Azaz hogy pardon… jó előre
    levontam húsz fillért belőle:
    ez jár nekem mint ruhatárnak –
    ezt a tanárral megértettem.

    Sokat nevettem életemben,
    de így még sohasem nevettem.
    Sokat nevettem életemben,
    de így még sohasem nevettem.

    🎵 https://www.youtube.com/watch?v=p9RwRM_aMr0&list=RDp9RwRM_aMr0&start_radio=1

  • Heltai Jenő: Karácsony

    A szeretet nagy ünnepén,
    Amikor minden csupa fény,
    Amikor minden csupa pompa
    És csillogó a karácsonyfa,
    Mikor az angyal szárnya lebben
    És békesség van szívekben,
    Nagynak, kicsinynek gyönyörül,
    Amikor gazdag és szegény örül,

    A szeretet nagy ünnepén,
    Mikor kiújul a remény,
    Amikor testvér minden ember
    És egy a másnak könnyes szemmel
    Bocsátja meg sok vétkeit,
    A dús a kolduson segít,
    Mikor fehéren száll a béke árnya
    Minden kunyhóra, minden palotára,

    A szeretet nagy ünnepén,
    Amikor annyi költemény
    Hirdeti ékes mondatokban,
    Hogy végre ismét karácsony van,
    Mikor övéihez rohan
    Mindenki meghatottan, boldogan,
    Mikor mindenki egyetért,
    Mindenki egyért, egy mindenkiért.

    A szeretet nagy ünnepén…
    Tovább miért is fűzzem én?
    Mikor az angyal szárnya lebben,
    Sok-sok minden van a szivekben,
    Irigység, méreg, epe mennyi!
    Csak szeretet nincsen egy szemernyi.
    De mindegy! Minden csupa pompa,
    Csillog, ragyog a karácsonyfa,
    Telizsúfolva minden ág,
    Lóg rajta sok cifraság,
    Hány ember sóhajt most nagyot:
    „Bár X. Y. lógna ott
    A karácsonyi dísz helyén…”
    A szeretet nagy ünnepén.

  • Heltai Jenő: A meztelen táncosnő

    Van táncosnő nagyon sokféle,
    Van spanyol, angol és orosz,
    Van olyan is, ki pénztárcát oroz,
    S van, kinek mindegy, nyár-e, tél-e,
    Bátran,
    Fesztelenül,
    Meztelenül
    A színpadon átcikázik,
    És sohase fázik.

    Amikor kering,
    Nem kell neki ing,
    Se harisnya, se fűző,
    Egy ógörög szűz ő,
    Kívül csupa márvány,
    A meztelen táncosnő
    Ma járvány.

    Színpadrul színpadra járván
    Ilyen módon
    Sem a modern, sem az ódon
    Tánc-művészet nem marad árván,
    Ápolják és el nem takarják,
    Mindegyik megmutatja karját,
    Vállát, térdét,
    S mindazt, ami érték
    Még bőven
    Akad a nőben.

    Mi évek óta nézzük türelemmel,
    De lassan-lassan elfásul az ember,
    Az eszes éppúgy, mint az esztelen,
    És unni kezdi azt a sok-sok
    Táncosnőt, aki meztelen.

    Akárhogyan fokozzák
    Ezen a téren,
    Kérem,
    Kevés a változatosság.
    Szép az egyik láb, szebb a másik,
    Hanem a láb csak láb marad.
    A századiknál egyetértőn ásít
    Budapest, Páris, London és Arad.

    Hol van a száműzött lepel?
    A színpadon a meztelenség
    Ma már az ördögnek se kell,
    Legyen már egyszer máshoz is szerencsénk!

    Például milyen szenzációs volna,
    Ha egy táncosnő állig beburkolva,
    Elfátyolozva, kalappal fején
    A színpadra libbenne könnyedén,
    S ellejtene egy finom pas-de-deuxt,
    Halk muzsikára, némán, nesztelen,
    Olyan közönség előtt,
    Amely tetőtől talpig meztelen!

  • Heltai Jenő: Mert dalaimnak…

    Mert dalaimnak azt a részét,
    Mely túlnyomónak mondható,
    – Minek tagadjam gyöngeségem –
    Kegyedhez írtam, kis Kató.

    És dalaimnak az a része,
    Mely túlnyomónak mondható,
    Kegyednek semmiképp se tetszett,
    Sőt visszatetszett, kis Kató.

    Igaz, hogy önt tegezni mertem,
    Ami botránynak mondható,
    Mert önt csupán magáznom illik
    Vagy kegyedeznem, kis Kató:

    De dalaimnak azt a részét,
    Mely túlnyomónak mondható,
    Mégis szívemből szívhez írtam,
    Az ön szívéhez, kis Kató.

    Hogy ön hideg maradt s kegyetlen,
    Már ez malőrnek mondható,
    Ha bánatomban meghalok most,
    Magára vessen, kis Kató.

    Magára vessen, ha belőlem
    Más nem marad meg, kis Kató,
    Mint dalaimnak az a része,
    Mely túlnyomónak mondható.

  • Heltai Jenő: Loreley

    A zongoránál eltűnődtünk
    Egy mélabús tündérregén.
    Beszélgetőnk a Loreleyról
    Egy szőke szép leány meg én.

    S a szőke szép leányka igy szólt,
    Sóhajra nyilt a piczi száj:
    „Mi lett belőled vízi tündér,
    Aranyhajú szép Loreley?”

    Elhallgatott s én igy feleltem,
    Szomorú voltam magam is:
    „A Loreley nem halt meg édes,
    Haja aranyból van ma is.

    Járása hetyke, lépte könnyű
    S a lábacskái oly piczik,
    A toilettejét Worth csinálja
    S a table d’hótenál étkezik.

    Gyémánt-boutont hordoz fülében,
    Selyem harisnyákat visel,
    S a csolnakosnak lágy akkordban
    Bűvös melódiát énekel.

    Es a ki hallgat Loreleyra,
    Mikor mellette elsuhan,
    Azt elnyeli az ár örökre,
    Annak örökre vége van.

    Csak az igénye lett nagyobb ma,
    A régit, ócskát megveti,
    Egykor beérte a ladikkal,
    – Ma már hajóhad kell neki.”

  • Heltai Jenő: Semlegesség

    A vén anyó, Európa ül
    A vén kemence mellett.
    Ablakban áll a Marika,
    A Maryke, Amerika,
    Az kérdez, ez felelget.

    A vén anyó, Európa szól:
    „Mi újság, nézz ki, lányom?”
    – Jaj, csupa víz és semmi part,
    A háború még egyre tart
    A Csöndes-óceánon!

    A vén anyó, Európa szól:
    „Felül ki van, leányom?”
    – Kilencszáz ember vízbe ful,
    És Makarov van legalul,
    És nem vezet hozzá nyom.

    A vén anyó, Európa szól:
    „De Port-Arthur, az áll még?”
    – Áll még, de rajta annyi lék,
    Hogy egy szitának vón elég,
    Már nem erőd, csak árnyék.

    A vén anyó, Európa szól:
    „A helyzet egyre rosszabb.
    Ki annyi embert eltemet,
    Kifejezem részvétemet
    A cárnak, az orosznak!”

    „Föl fog ragyogni újra majd
    Nevének híre, fénye,
    Ragyogni fog majd, mint a nap…”
    – A béke volna okosabb,
    Tán közbelépni kéne?

    A vén anyó, Európa szól:
    „A sok csapásért szánom,
    Majd jó szerencsét ád az ég,
    De közbelépni kora még,
    Ráérünk arra, lányom!”

    – A szárazföldön dúl a harc,
    Egy ország sírba szálljon? –
    „Honáért hal meg annyi hős,
    A béke nem oly sietős,
    Ráérünk arra, lányom!”

    – Bosszút áll, gyilkos-véreset
    Az orosz a japánon,
    És mindakettő fogyni kezd,
    Ez azt gyilkolja, az meg ezt…
    „Csak hadd gyilkolja, lányom!”

    – Mi nézzük szótlan, tétlenül? –
    „Dehogy! Mi tépést tépünk.
    Hogy ölik egymást a fajok,
    Ezért szivünk fáj, sőt sajog,
    De közbe mégse lépünk.”

    – Már csillapul a harci zaj,
    A föld, a tenger csendes…
    Elvétve szól az ágyú csak… –
    „Várjunk, leányom, hallgatag,
    Mig síri, síri csend lesz.”

    – Csend van, anyó, földön, vizen,
    Sehol egy árva lélek,
    Minden hajó a vízbe lent
    És mindenütt csend, szörnyü csend
    És sehol semmi élet… –

    A vén anyó, Európa szól:
    „Még egyszer nézz ki, lányom!”
    – Mely csupa csont és csupa vér,
    Hallgat a szörnyü csatatér
    És néma, mint az álom! –

    A vén anyó, Európa szól:
    „Béke a nyugovókra!
    Hogy elpusztult két büszke had,
    Most vár reánk nagy föladat,
    Most, most ütött az óra.”

    „A pusztulás helyére most
    Röpüljünk könnyü szárnyon…
    Ott a mi gazdag szüretünk,
    Most végre közbeléphetünk,
    Csak el ne késsünk, lányom!”

    „Most béke lesz – most béke van
    A csendes mandzsu tájon,
    És te meg én, két jó rokon,
    Megosztozunk a csontokon:
    Oroszon és japánon…
    Így kell csinálni, lányom!”

    1904

  • Heltai Jenő: Dal a lovastisztekről

    Egy hír jelent meg a lapokban,
    Mely lantomon bús dalt fakaszt,
    Mert nálam senki, senki jobban
    Nem tudja méltányolni azt.
    Arról beszél a hír, a röpke,
    Hogy nagy a kétségbeesés
    A felsőbb, intéző körökbe,
    Mert a lovastiszt oly kevés.

    Oh, sok dolog van a világon,
    Amibül sok van, szörnyü sok,
    Teszem: tavasszal rügy az ágon
    És fönn az égen csillagok.
    És fönn az égen sok a felhő
    S a földön lenn a szenvedés,
    A Váci-utcán sok a delnő…
    Csak a lovastiszt oly kevés.

    És sok a bú egy kurta dalban,
    Sok a színész s az eszkimó,
    Protekció a hivatalban,
    Kalabriászban ultimó.
    Sok a kegyetlen drámaíró,
    Az uzsorás, az árverés,
    És sok a váltó, sok a zsíró…
    Csak a lovastiszt oly kevés!

    Viszont még annyi sok dolog van,
    Miből kevés van, ah, nagyon!
    Kevés – megvallhatom titokban –
    Egyáltalában a vagyon.
    Kevés az én családi kincsem,
    A fóka és elismerés,
    De semmi, semmi, semmi nincsen,
    Mint a lovastiszt oly kevés!

    Igen kevés! S e nagy csapáson
    Hamar segítni kell ezért,
    Az ember egy huszárt se lásson,
    Csak bakatisztet vagy tüzért?
    Az mind megél a gázsijábul,
    Mit gondosan szivébe vés,
    De mi lesz az esztétikábul,
    Ha a lovastiszt oly kevés?

    Mi a lovastiszt? Ő közérdek,
    A katonák közt – úri kaszt,
    Központja minden kard-afférnek,
    Legtöbb leányt s pezsgőt fogyaszt.
    S amíg tünődtem eme témán,
    Ah, elfogott a kétkedés:
    Nem volna bölcsebb, tűrni némán,
    Hogy a lovastiszt oly kevés?

    Forr a világ, lázong a muszka,
    Sztrájkol a belga, minden ég,
    Csak összmonarkiánk alussza
    A legszebb álmait ma még.
    Néha felébred s konstatálja,
    Hogy kora még az ébredés,
    S hogy nincs e földnek más hibája,
    Csak a lovastiszt, az kevés.

    1. április hó 20.

  • Heltai Jenő: A hamis játék

    És újra tisztelgek ma ím
    Bolondos múzsa nálad,
    Az ember, tisztelt uraim,
    Egy társaságos állat.
    Akármi rendű és fajú,
    Csoportosan jár, mint a juh
    S nincs ebbe semmi kétely:
    E nyájban is van métely.

    Ha három ember összeáll,
    Ennek csodás a haszna,
    Az egyik klubot proponál,
    A többi megszavazza.
    A három ember ott vagy itt
    Legott egy klubot létesít,
    Ezt hívják kaszinónak
    S nincs nyitva a zsidónak.

    A kaszinót beszentelik,
    Ez lényeges momentom,
    Folyik a játék reggelig,
    Vagy még tovább is, nem tom.
    Mert mulatságnak csudajó
    A ferbli és a makaó,
    A vidám nasi-vásit
    Is kedvelik a bácsik.

    És nemsokára hallani,
    De emlegetni nem jó,
    A klubba történt valami,
    Ami nem úri tempó.
    Hiszed komám, vagy nem hiszed,
    Egy úr hamisan ferblizett,
    Hites tanúk szerint itt
    A banda járta mindig.

    Az ügy elalszik csakhamar
    S egy másik kaszinóbul
    Egy hétre rá egy bús magyar
    Önszántábul kilódul.
    S ma már – hiába – nem titok,
    Hogy ez az úr is paklizott,
    Kissé megkorrigálta,
    Ha nem festett a kártya.

    Bár e rekord nagyon szerény
    És túlrövid a lista,
    Örvendetes egy esemény,
    Hogy itt sok a sipista.
    S bizony az isten tudja csak,
    Hogy itt is elsők az urak,
    A finom, úri kasztok
    Lefőzik a parasztot.

    Ha egy játékban öt malac,
    Egyet ha húszra kaptál:
    Te korrekt gentleman maradsz,
    Ha reverzálist adtál.
    Hogyha be nem vág holmi kvárt,
    Egy kis hamisság meg nem árt
    S ha mégis rajta kapnak,
    Az entre-nous maradhat.

    Hiszen megdönthetetlen áll,
    Mint kalapon a kócsag,
    Haszonra egy se spekulál,
    Ez úri passzió csak.
    Haszon – mi kínos, csúnya szó,
    Haszonleső csak a zsidó,
    A nagy úri sipisták
    Pénzszomjuságtul tiszták.

    Önzetlenül pakliztanak
    Ők minden áldott estén,
    Nékik a zöld, a tök, a makk
    Csak szimbolista festmény.
    Ha valaki előkelő,
    Hát dekadensül emel ő
    És praerafaelista,
    Mint légies sipista.

    Oh közmorál, oh közmorál,
    Mi zöld vagy még manapság!
    A paklizás nálunk ma már
    Csak ártatlan mulatság.
    S te mégis, mégis megrovod,
    Ha paklizás van itt vagy ott,
    Pedig, hogy az mi fajta –
    Lokálja válogatja.

    Ma még a láthatár komor
    S a paklizó, ha veszt is,
    Eljön bizonnyal az a kor,
    Mely szentesíti ezt is.
    Oh közmorál, ne vedd zokon,
    De csakhamar a klubokon
    Egy tábla jelenik meg,
    Fura egy tábla, hidd meg!

    A címfestő azt fogja szép
    Betűkkel rája róni:
    „A kaszinó jó hírnevét,
    Óhajtjuk mi megóvni.
    A paklizást ezennel itt
    Egyhangulag megengedik,
    Ki itt paklizni nem mer,
    Nem tisztességes ember.”

    1. április 5.

  • Pierre-Jean de Béranger: A szenátor

    (Heltai Jenő fordítása)

    Feleségem büszkeségem.
    Rózsinak szép a szeme.
    Hogy ma van egy jó barátom,
    Az is az ő érdeme.
    Egy szenátor nem nékünk
    Mindennapos vendégünk.
    Mily mesés kitüntetés!
    Mily szerencse, mily öröm!
    Mélyen tisztelt szenátor úr,
    Köszönöm alássan, köszönöm!

    Úgy elhalmoz minden jóval,
    Finom ember, jó barát.
    Múltkor is egy miniszteri
    Bálba vitte Rózsikát.
    Ahol meglát, melegen
    Szorongatja a kezem.
    Mily mesés kitüntetés!
    Mily szerencse, mily öröm!
    Mélyen tisztelt szenátor úr,
    Köszönöm alássan, köszönöm!

    Rózsikámnak udvarolgat,
    De sohasem szemtelen.
    Hogyha Rózsi gyöngélkedik,
    Ő kártyázgat énvelem.
    Újév napján ünnepel,
    Nevemnapján megölel.
    Mily mesés kitüntetés!
    Mily szerencse, mily öröm!
    Mélyen tisztelt szenátor úr,
    Köszönöm alássan, köszönöm!

    Múltkor, ahogy otthon ültem,
    Mert bezárt a zivatar,
    Jóságosan biztatgatott:
    „Kocsizzon ki, ha akar.
    Mi a szösznek váratom
    Üresen a fogatom?”
    Mily mesés kitüntetés!
    Mily szerencse, mily öröm!
    Mélyen tisztelt szenátor úr,
    Köszönöm alássan, köszönöm!

    Kastélyában jó pezsgővel
    Leitatott a minap,
    Külön ágyban kellett akkor
    Aludnia Rózsinak.
    Én a közös ágy helyett
    Másutt kaptam jobb helyet.
    Mily mesés kitüntetés!
    Mily szerencse, mily öröm!
    Mélyen tisztelt szenátor úr,
    Köszönöm alássan, köszönöm!

    Kisfiamnak keresztapja
    Ez a nyájas pártfogóm,
    Úgy öleli, csókolgatja,
    Mintha édes fia vón.
    Örökségül jókora
    Summát hagy a fiura.
    Mily mesés kitüntetés!
    Mily szerencse, mily öröm!
    Mélyen tisztelt szenátor úr,
    Köszönöm alássan, köszönöm!

    Vacsoránál ingerkedünk,
    Tréfálózok véle én.
    A fülébe súgom olykor:
    „Általános vélemény,
    Rózsikámmal ön rakat
    Homlokomra szarvakat!”
    Mily mesés kitüntetés!
    Mily szerencse, mily öröm!
    Mélyen tisztelt szenátor úr,
    Köszönöm alássan, köszönöm!

    1955