https://verskucko.com

Címke: szemlélődés

  • John Keats – Szonett a szabadban

    (Vas István fordítása)

    Kit nagyvárosba zárt a sorsa rég,
    oly édes annak, hogyha belelát
    a mennybe s oda lehel egy imát,
    hol telt mosollyal kék színű az ég.
    A szíve boldogabb lehet-e még,
    mint ha hullámzó réteket talált
    s olvas, gyepágyon nyújtva derekát,
    egy szerelemtől epedő regét.

    Ha este otthonába tér, a fül
    még sejti a madár dalát, a szem
    még rejti a kék, tág eget s örül.
    S ő búsul, hogy a nap oly sebesen
    száll, mint a tiszta űrön át röpül
    egy angyal könnye, hullva csöndesen.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Babits Mihály: Messze… messze…

    Spanyolhon. Tarka hímű rét.
    Tört árnyat nyújt a minarét.
    Bús donna barna balkonon
    mereng a bíbor alkonyon.

    Olaszhon. Göndör fellegek.
    Sötét ég lanyhul fülleteg.
    Szökőkút víze fölbuzog.
    Tört márvány, fáradt mirtuszok.

    Göröghon. Szirtek, régi rom,
    ködöt pipáló bús orom.
    A lég sűrű, a föld kopár.
    Nyáj, pásztorok, fenyő, gyopár.

    Svájc. Zerge, bércek, szédület.
    Sikló. Major felhők felett.
    Sötétzöld völgyek, jégmező:
    harapni friss a levegő.

    Némethon. Város, régi ház:
    emeletes tető, faváz.
    Cégérek, kancsók, ó kutak,
    hízott polgárok, szűk utak.

    Frankhon. Vidám, könnyelmű nép.
    Mennyi kirakat, mennyi kép!
    Mekkora nyüzsgés, mennyi hang:
    masina, csengő, kürt, harang.

    Angolhon. Hidak és ködök.
    Sok kormos kémény füstölög.
    Kastélyok, parkok, labdatér,
    mért legelőkön nyáj kövér.

    Svédhon. Csipkézve hull a fjord,
    sötétkék vízbe durva folt.
    Nagy fák és kristálytengerek,
    nagyarcú szőke emberek.

    Ó mennyi város, mennyi nép,
    ó mennyi messze szép vidék!
    Rabsorsom milyen mostoha,
    hogy mind nem láthatom soha!

    Forrás: MEK – Babits Mihály összes versei

  • Ágai Ágnes: Ablakban ülve

    Ülök az ablakban.
    Nem várok senkit.
    Nem megyek sehová.

    A házak szemben már nem újjak,
    de még tartják magukat.
    Az utca pora leülepedett,
    mint az emlékek:
    csendben, figyelmeztetés nélkül.

    Az emberek jönnek-mennek.
    Nem látják egymást,
    nem látják magukat sem.
    Csak a kirakatot,
    csak az órát,
    csak a lépést, amit tenni kell.

    Én ülök az ablakban.
    Már nem sietek.
    Az idő siet helyettem.

    És ha megáll,
    majd én indulok tovább,
    lassan, a fény után.