https://verskucko.com

Címke: szenvedély

  • Babits Mihály: Új Leoninusok

    Kékek az alkonyi dombok, elülnek a szürke galambok,
    hallgat az esteli táj, ballag a kései nyáj.

    Villám; távoli dörgés; a faluban kocsizörgés,
    gyűl a vihar serege: még lila s már fekete.

    Éjre csukódnak az aklok, jönnek az éjjeli baglyok,
    csöndben a törpe tanyák, félnek az édesanyák.

    Sápad a kék hegytábor, fátyola távoli zápor;
    szél jön; csattan az ég; porban a puszta vidék.

    Szép est a szerelemre: jövel kegyesem kebelemre;
    sír és fél a világ; jer velem árva virág.

    Mikor ölembe kaplak, zörren az üveges ablak!
    Hajtsd a szivemre fejed; künn az eső megered.

    Sűrűn csillan a villám; bús szemed isteni csillám.
    Míg künn csattan az ég, csókom az ajkadon ég.

    Ó, bár gyújtana minket, egy hamuvá teteminket
    a villám, a vihar; boldog az, így aki hal.

    Forrás: MEK – Babits Mihály összes versei

  • Madách Imre: Szélhárfa

    Szélhárfa a költő keble, ha
    némán, magába zárva áll,
    sok szép daleszme szunnyadozva,
    mint a virág bimbója vár.

    S ha illatos szél lenge csókja
    hoz rája rózsalevelet,
    megcsendül ím a hárfa hangja
    és zeng édes lágy éneket.

    Ha jő az ősz fagyos szelével
    és sárga lombot hord legott,
    gyászos rokonság érzetében
    a hárfa húr is felzokog.

    De hogyha Istennek haragja
    viharzik a szent hon felett,
    mi hárfa volt, most vész harangja,
    és felsikolt és megreped.

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Somlyó Zoltán: Kései szerelem

    Kései szerelem… Fűlik a kályha
    pirosra.
    Valami szigorú kéz állítja a váltót
    tilosra…
    Szél űzi az illatot… Szemembe könny lila
    fátyla.
    Szégyenbe szakad, ki a csókot, a késeit
    vágyja!

    Kezedre vérfoltot rajzol a bűnnek
    ecsetje.
    Te vagy a mardosó vád! Te a sorsod
    esettje!
    Ezerszer átkos a vágy, ha a vér szele
    megvert!
    Kései szerelem koldússá teszi az
    embert…

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Somlyó Zoltán: Várlak

    A sárkányfejű szigonyos kályhát
    befűtöm. Dél van. Fütyörészek.
    Meleg lesz, csöndes, buggyanó meleg
    ez a bolond boszorkányfészek.
    Szorosan összekötözök
    két unatkozó bársonyszéket:
    itt te fogsz ülni, itt meg én…
    Rendezgetek. És fütyörészek…

    Itt te fogsz ülni, itt meg én;
    zimankós szívem összerázod,
    bolond fejem öledbe hull,
    s a könnyeidet magyarázod…
    Zimankós szívem megpendül,
    mint éle jó, hevert acélnak –
    Sok ránc lesz majd a szőnyegen
    s a bársonyszékek elalélnak…

    És átkozol majd és gyűlölsz
    s a csókjaidat megtetézed…
    …A sárkányfejű szigonyos kályha
    ropog. Várlak. És… és fütyörészek.

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Somlyó Zoltán: Az utolsó asszony

    Még az utolsó asszony hiányzik,
    az én forró, bús életemből:
    elmegyek ma egy halovány házig.
    Ablaka csipkés, nyitva a szélnek.
    Azt hiszem, tudja, hogy kivülem más
    senkise látja, mint én, oly szépnek.

    Azt hiszem, érzi: ő lesz utolsó
    csókom, keservem, büszke bukásom:
    vérszínű borból utolsó korsó.
    Erre az útra bízom a lázom…
    Elmegyek ma a legutolsóhoz
    s – lemondok róla. De megbabonázom!

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Illyés Gyula: Egymásra lelt…

    Egymásra lelt, s rögtön kevés lett
    egymásnak ujj meg ujj
    és kar meg kar, majd ajk meg ajk;
    több kellett válaszul.

    Földmély-lakó kis állatokként,
    ha fény gyúl hirtelen,
    hogy búna minden porcikánk
    éjedbe, szerelem!

    De kint és fönt maradunk egyre
    s valami egyre hív.
    Testünkben csillag-messzeségben
    izzik a szív s a szív.

    Forrás: Szívzuhogás

    I

  • József Attila: (Ha nem szorítsz…)

    Ha nem szorítsz úgy kebeledbe,
    mint egyetlen tulajdonod,
    engem, míg álmodol nevetve,
    szétkapkodnak a tolvajok
    s majd sírva dőlsz a kerevetre:
    mily árva s mily bolond vagyok!

    Ha minden percben nem kecsegtetsz,
    hogy boldog vagy, mert nekem élsz,
    görnyedő árnyadnak fecseghetsz,
    hogy gyötör a magány s a félsz.
    Nem lesz cérna a szerelmedhez,
    ha úgy kifoszlik, mint a férc.

    Ha nem ölelsz, falsz, engem vernek
    a fák, a hegyek, a habok.
    Én úgy szeretlek, mint a gyermek
    s épp olyan kegyetlen vagyok:
    hol fényben fürdesz, azt a termet
    elsötétítem – meghalok.

    Forrás: Szívzuhogás

  • Váci Mihály: Felcserélt szenvedélyek

    Fájó, nehéz az olyan szerelem,
    amit nemcsak a nyers élvezet éltet:
    melynek kevés, ha a test meztelen,
    s fogasra dobva kinn marad a lélek.

    Érzékeink, sorsunk s az értelem
    vívtak, ölelkeztek, húsunkba téptek,
    bőrünk, agyunk, tudatunk részegen
    habzsolta, tervezte is azt, mit érzett.

    Szerelme, sorsa volt egy nemzedéknek
    a láz, – a harc, rajongás, fegyelem,
    s egymást örökké felcserélve égtek
    a cél, gyönyör; a csók, történelem,

    – hogy mindkettő ebbe majd belevérzett:
    s vív, sír bennünk – s én Veled, Te velem.

    Forrás: Szívzuhogás

  • Kormos István: Kannibál szerenád

    Szívem kitört minden karámból,
    elhagyott minden füves legelőt,
    szétrúgva a szerelem-hombár,
    morzsát a mézbe! zúzmara
    pöttyözte végig fekhelyem.

    Tűz falta föl a falakat,
    utak hátába kés csapódott,
    volt pestisforma nyavalyám,
    kár érted, zengte a mátyásmadár.

    De mégis mióta veled!
    nem-tudod-reggelben veled,
    a lelenc-nappalban veled,
    éjszaka kormában veled.

    Mert olyan sokat voltam éhes,
    lettem európai kannibál,
    a kézzel tördelt kődarab
    gyanutlan álmaidra száll.

    Szomjúságomat oltani
    tejfehér álmod föliszom,
    tested is derengő fehér,
    fogam közt morzsálló kenyér.

    Egy hullám ébrenlétre felvet,
    sikolt homlokom alatt melled,
    sugár-gerinced tündököl,
    tíz köröm szántja, tíz tüzes ökör.

    Sirályok szárnya: karjaid,
    de két lábad földre szorítva,
    dörmöghetem fölötted, árva:
    ne félj, ne félj, ne félj, ne félj.

    Keresztem lángol térdeden,
    erdőd a számtól harmatos,
    nem segít semmi ima rajtad,
    nem segít semmi ima rajtam.

    Teérted törtem ki minden karámból,
    minek hersegő füves legelők?
    nem vagyok mézbe keringő darázs,
    de élek: nem-tudod-reggel veled,
    a lelenc-nappalban veled,
    éjszaka kormában veled.

    Forrás: Szívzuhogás

  • Nagy László: Ne hagyj a csontokon állnom

    Ne hagyj a csontokon állnom,
    te ragadj vállon,
    vonszolj szobádba,
    engem keresztfát
    fektess az ágyra,
    el innen, el
    fénybe,
    mesébe,
    forralt borhoz,
    térdemről csupa-dér
    csokrokat oldozz,
    nyakamról koszorút,
    gyászszalagos hámot,
    roskaszd le rólam
    fekete zászló-ruhámat,
    húzz-vonj szobádba
    holtak madarától,
    ezüstbetű-hemzsegésből,
    jég-gyöngy-szaharából,
    átváltoztass,
    életre mozgass,
    idomíts a létezéshez,
    törhetetlen értelméhez,
    szádban a mézhez,
    piros almádhoz,
    küszöbödön rikogatva,
    romboltatást, romlást
    kiátkozz,
    láng, te szerelmes,
    fűtsd át a lelkem,
    tündér,
    tündér,
    segíts kitelelnem!

    Forrás: Szívzuhogás