https://verskucko.com

Címke: szenvedély

  • Pilinszky János Bűn

    Gyerek vagy még, a tagjaid
    mégis már szinte készen
    vakítanak a hajlatok
    derengő rendszerében,
    s akár egy bujkáló mosoly,
    ha csípőd nem, hát vállad
    elárul és magadra hagy.
    Tetőtől-talpig látlak.

    Nézlek, és nem birom tovább,
    egyetlen moccanásra
    puhán megindul életem,
    mint omló homokbánya.
    Gyenge vagy még, hát menekűlj
    mielőtt utolérne!
    Előre biccen a fejed.
    Az első ütés érte.

    Mohón tülekszenek feléd
    a leroskadó évek;
    mint kiéheztetett botok,
    a rengeteg megéled.
    Éjszakáim! az éjszakák
    didergő csőcseléke!
    testestül veti rád magát,
    egy falatka kenyérre.

    Fiatal csuklód eltörik
    és bezúzzák a hátad;
    az üdvösségük keresik,
    mit nálam nem találtak.
    Az elveszített gyermeket,
    vakító ifjuságot!
    S kifosztva elhajítanak,
    mint talpig tépett zsákot.

    Ez marad belőled nekem?
    Ájult közönnyel nézlek.
    Hová a váll, mely tündökölt,
    nyoma a tündöklésnek?
    Zavartan tesz-vesz a kezem
    az üres levegőben.
    Te volnál, kit megöltek és
    én lennék, ki megöltem?

  • Pilinszky János: Parafrázis

    Mindenki táplálékaként,
    ahogy már írva van,
    adom, mint élő eledelt,
    a világnak magam.

    Mert minden élő egyedűl
    az elevenre éhes,
    lehet a legjobb szeretőd,
    végül is összevérez.

    Csak hányódom hát ágyamon
    és beléreszketek,
    hogy kikkel is zabáltatom
    a szívverésemet!

    Miféle vályu ez az ágy,
    ugyan miféle vályú?
    S mi odalök, micsoda vágy,
    tündöklő tisztaságú!

    Szünetlen érkező szivem
    hogy falja föl a horda!
    Eleven táplálék vagyok
    dadogva és dobogva.

    Eleven étketek vagyok
    szünetlen és egészen;
    emésszétek föl lényegem,
    hogy éhségtek megértsem.

    Mert aki végkép senkié,
    az mindenki falatja.
    Pusztíts hát szörnyű szerelem.
    Ölj meg. Ne hagyj magamra.

  • Pilinszky János: Miféle földalatti harc

    Napokra elfeledtelek,
    döbbentem rá egy este,
    üres zsebemben álmosan
    cigarettát keresve.
    Talán mohó idegzetem
    falánk bozótja nyelt el?
    Lehet, hogy megfojtottalak
    a puszta két kezemmel.

    Különben olyan egyremegy,
    a gyilkos nem latolgat,
    akárhogy is történhetett,
    te mindenkép halott vagy,
    heversz, akár a föld alatt,
    elárvult szürke hajjal,
    kihamvadt sejtjeim között
    az alvadó iszapban.

    Így hittem akkor, ostobán
    tünődve, míg ma éjjel
    gyanútlan melléd nem sodort
    egy hirtelen jött kényszer,
    az oldaladra fektetett,
    eggyévetett az álom,
    mint összebújt szegényeket
    a szűkös szalmazsákon.

    Mint légtornász, az űr fölött
    ha megzavarja párja,
    együtt merűltem el veled
    alá az alvilágba,
    vesztemre is követtelek,
    remegve önfeledten
    mit elrabolt az öntudat
    most újra visszavettem!

    Mint végső éjjelén a rab
    magához rántja társát,
    siratva benne önmaga
    hasonló sorsu mását,
    zokogva átöleltelek
    és szomjazón, ahogycsak
    szeretni merészelhetünk
    egy élőt és halottat!

    Véletlen volt, vagy csapda tán,
    hogy egymást újra láttuk?
    Azóta nem találhatom
    helyem se itt, se másutt!
    Megkérdem százszor is magam,
    halottan is tovább élsz?
    Kihúnytál vagy csak bujdokolsz,
    mint fojtott pincetűzvész?

    Miféle földalatti harc,
    s vajjon miféle vér ez,
    mitől szememnek szöglete
    ma hajnal óta véres?
    A zűrzavar csak egyre nő.
    A szenvedély kegyetlen.
    Hittem, hogy eltemettelek,
    s talán te ölsz meg engem?

    Én félek, nem tudom mi lesz,
    ha álmom újra fölvet?
    Kivánlak, mégis kapkodón
    hányom föléd a földet.
    A számban érzem mocskait
    egy leskelő pokolnak:
    mit rejt előlem, istenem,
    mit őriz még a holnap?

  • Pilinszky János: Mondom neked

    Magasba ülsz, lábad keresztbe ejtve
    arcátlan elhagyod magad,
    alkalmat adsz, és mintha rendjén lenne,
    a lámpa fénye majd beléd tapad.

    A levegő meg hosszu-hosszu szálon
    a fogaid közt ki-beszáll.
    Messze sodor és kicserél az álom.
    Tükröd előtt fésülködöl tunyán.

    Vagy olvasol, vagy kényesen leintesz,
    vagy ásitasz, vagy éppen eszegetsz;
    parázna vagy, kétség se fér e hithez,
    parázna vagy, szeretsz vagy nem szeretsz.

    Tulajdon árnyékoddal összefekszel,
    mindegy neked, kivel-mivel;
    de annyi karból hogy merülsz fel egyszer,
    végűl minő medúzafő leszel?

    A pusztulás a lábadnál dorombol,
    miért nem űzöd már odább?
    A pillantását keresgéled folyton,
    és ujjaidon próbálod fogát.

    Lekuporodol, s alólad a párna,
    a halom párna fölmered,
    mint néma hasábokból rakott máglya.
    E pillanatban szinte értelek.

    Parázna vagy, mondom neked, parázna,
    – hallgass, míg végére jutok! –
    de szíved alján embertelen árva,
    s magad vagy, ki ezt elsőnek tudod.

  • Pilinszky János: Kánikula

    A kardvirágok hegye véres,
    gyors pengéjük szemembe vág.
    Miféle forrón ömlő vér ez?
    Véres lesz tőlem a világ.

    Mi közöm e vad ütközethez?
    Sötéten izzó alkohol,
    elömlik, máglyát, tüzet tervez
    az ég, a légies pokol.

    A fák között, a fű tövében
    árnyékok mérges füstje száll.
    Konok kegyetlen szenvedéllyel
    gyilkol és gyujtogat a nyár.

  • Pilinszky János: Trapéz és korlát

    Sötéten hátat forditasz,
    kisikló homlokodra
    a csillagöves éjszakát
    kezem hiába fonja.
    Nyakad köré ezüst pihék
    szelíd pilléi gyűlnek,
    bizalmasan belém tapadsz,
    nevetsz, – vadúl megütlek!

    Sugárzó párkányon futunk,
    elgáncsolom a lábad,
    fölugrasz és szemembe kapsz,
    sebezhetetlen állat!
    Elszűkül arcod, hátra buksz,
    vadul zuhanni kezdesz,
    az éjszaka trapézain
    röpűlsz tovább, emelkedsz

    a rebbenő való fölé!
    Kegyetlen, néma torna,
    mégcsak nem is kiálthatok,
    követlek szívdobogva,
    merészen ellököm magam,
    megkaplak és ledoblak,
    elterülünk hálóiban
    a rengő csillagoknak!

    Most kényszerítlek, válaszolj,
    mióta tart e hajsza?
    Megalvadt szememben az éj.
    Ki kezdte és akarta?
    Mi lesz velem, s mi lesz veled?
    Vigasztalan szeretlek!
    Ülünk az ég korlátain,
    mint elitélt fegyencek.

  • József Attila: …AKI SZERETNI GYÁVA VAGY

    Te rongy, aki szeretni gyáva vagy,
    akinek több a biztosító munka,
    melyet a tetves ég taszít nyakunkba,
    küldvén máris a külső fagyokat, –
    fordított ringyó, ki a kötelesség
    aranyát gyüjtöd élő nap alatt:
    a gyermek rimánkodhat, hogy szeressék,
    én nem tehetem; elpusztítalak.

    Én férfi vagyok, nemes és konok,
    nincs vigaszom s nem erényem a bánat.
    Csak szenvedek, mint akit megnyomott
    ásás közben a föld; káromkodok –
    Ringyó! – hogy rólad ilyen szavam támad!
    Rajtad a komolyság is kellemes,
    nő létedre erős vagy s érdemes,
    hogy lábod csámpás mivoltán nevess.
    Én nem jártatom hiába a számat,
    de kín sem űzhet hiába utánad.

    Már elrebbent a férfias szemérem
    nyoma orcámról, és csak sáppadok.
    Dolgaim is úgy hallgatják személyem,
    mint bolond tanárt az üres padok.
    Nem éreznéd, mily veszély fenyeget
    téged, életem s engem is, ki vágyom,
    ha másra nem, hát hogy veled legyek
    s ha másutt nem, hát a halálos ágyon?

    Add kezembe e zárt világ kilincsét,
    könnyü kezedet – vár kinn a szabad.
    Gyülekező halottaimat intsd szét,
    szólj s hízelegjen körül jószavad.
    Ismersz engem, kit szemed megviselt,
    lehetetlen, hogy ne szeressél, kedves!
    Egykor egy sejt a tengerben kikelt,
    hadd jusson el már örökös öledhez!

    1936. okt. 23.

  • József Attila: MÉRT HAGYTÁL EL, HOGYHA KÍVÁNSZ

    Igaz-e, hogy érezlek most is,
    Amikor messzire vagy tőlem?
    Mért hagytál el, hogyha kívánsz,
    Ha bennem lehetsz csak ünneplőben?

    Mért nem csókolsz, ha úgy esik jól?
    Mért fáradnak el a rohanók?
    Mért rág szú-módra szét a tenger
    Karcsú, viharra teremtett hajót?…

    Tudom, hogy jössz majd. Úgy esel belém,
    Mint szép, szikrázó mennykő a tóba!
    De megégetnők-e a világot,
    Vonagló lángokként összefonódva?

    S pocsolyákba árkolt bús arcomba
    Birnál-e nézni, ha én is belelátnék?…
    Ó asszonyom, te balga, te bolond,
    Játszót-játszó, ostoba, semmi játék!

    1924 első fele

  • József Attila: CSÓKKÉRÉS TAVASSZAL

    Márta, hajad,
    Bronz-ajakad
    Kéri s lázad a vágyam
    Illatozó
    Vészt okozó
    Csókba lehelni be lágyan.
    Megremegő,
    Hű szerető
    Karban ölelni igézve,
    Édes ölön,
    Rózsatövön
    Szép szemeket megidézve.

    Retten a lomb,
    Zöldel a domb –
    Arra szaladnánk ketten,
    Reppen a szél,
    Csókra beszél,
    Dalra kel önfeledetten,
    Véle dalol
    Itt valahol
    Szív-körülöttem a vérem:
    Csend, Kicsi, csend!
    Így, ez a rend –
    Most csak a csókod kérem.

    1. jún. 23.