https://verskucko.com

Címke: szenvedély

  • Babits Mihály: A szökevény szerelem

    Annyi év, annyi év:
    a szerelem tart-e még?
    Azt hiszem, kedvesem,
    ez már rég nem szerelem.
    A szerelem meggyújtott,
    meggyújtott és elfutott,
    itthagyott,
    itthagyott.

    Mintha két szép fa ég
    puszta környék közepén
    és a lángjuk összecsap,
    s most a két fa egy fa csak:
    pirosak,
    pirosak.

    Nem is két fa, két olajkút
    és a lángjuk összecsap –
    mélyek, el nem alszanak.
    A szerelem messze van már
    és kacag,
    és kacag.

    Mit kell itt még szerelem,
    kedvesem?
    Úgy tudlak már csak szeretni,
    mint magamat szeretem,
    égve s égetve, kegyetlen,
    s érzem, hogy kacag mögöttem
    a szökevény szerelem.

    Forrás: Szívzuhogás

  • Kosztolányi Dezső: Régi szerelmes levele

    Én úgy szeretlek.
    A cigarettához
    és a szalonkabáthoz te vagy a hit.
    Az én szemem most már sohase álmos –
    és hallgatom a szíved zajait.
    Fölrezzenek még minden kocsi-neszre,
    mely tőled jő, vagy hozzád zakatol.
    Párnák között, arcodhoz epedezve,
    te vagy az éjjel asztalán a bor.
    Ó, én tudom, hogy minden rózsa festett
    és nem igazat tesz, aki örül,
    de szöges-örvül, vezeklő-övül
    magam köré kötöm keserű tested.
    Te légy nekem a diadalmi ének,
    hogy dárda és csók a szíven talált.
    Akarlak, mint egy hősi-hősi véget
    s akarlak, mint az élet a halált.
    Hisz szívem túlvilági jeleket les,
    a lehetetlent és halált szeretné
    s szemem, mint bandzsal középkori szenté,
    ki őrült és az Istenbe szerelmes.

    Forrás: Szívzuhogás

  • Csoóri Sándor – Elengednélek, visszahívnálak

    Elengednélek,
    visszahívnálak,
    nagy vízben vetnék neked ágyat,
    s fáradhatatlan tengerészed,
    kezemmel körülhajóználak.

    Amerre mennél,
    mennék utánad.
    Nyár van,
    kiköltözöm az ég alá
    szerelmed nomádjának:
    süssön a nap, mint a végzet –
    egész testemmel
    égjek!

    Erőt az elérhetetlen jövő ad,
    s holnapi romlása a vágynak –
    darazsak golyózápora
    luggatná át a koponyámat.

    Venné a világ véremet,
    de én csak mosolygok,
    mert látlak.

    Elengednélek –
    visszahívnálak –
    hangya-gyászmenet hömpölyög,
    előle eltaszítanálak.

    Porból fölszedve vizet adnék,
    sebed kimosnám szavaimmal.
    Melléd feküdnék s a világot
    elsötétíteném
    hajaddal.

    Forrás: Szívzuhogás

  • Csoóri Sándor – Ekkora szerelem előtt

    Ekkora szerelem előtt
    egész testemmel becsukódom.
    Elalszom, mint idegbeteg,
    kivel máklevet itattak;
    a lábam kő, a fejem ólom.

    Ekkora szerelem elől elbujdosom,
    hogy el ne pusztíts.
    Hal leszek, tenger, lángoló fa,
    bőröd ébresztő, ostoros víz,
    kezed tükre, meggy íz a szádon, –
    apránkint fald föl árvaságom!

    Ekkora szerelem elől
    a temetők is égre úsznak,
    mentik lakóik szégyenét,
    hogy csak alusznak, elalusznak.

    Forrás: Szívzuhogás

  • Szabó Lőrinc – Káprázat

    Először a szem csókol, aztán a kezem,
    mint tenger ömölsz el érzékeimen,
    mint tenger ömöllek én is körül,
    aztán part, s tenger összevegyül,

    s együtt, egymás partján heverünk; –
    vagy nyári réten ringat gyönyörünk,
    s mi vagyunk a virág, az illat, a nap
    s a lepkék bennünk párzanak; –

    vagy felhők vagyunk ott az égen: igen,
    azok is oly tengerszerűen
    lüktetnek, és hullámzanak,
    egymáson átáramlanak; –

    vagy mit tudom én!… Részeg vagyok,
    hunyt szemmel apadok, áradok,
    és ahogy a csókodba veszek,
    a mindenséggel keveredek,

    s a mondhatatlant mondanám,
    de összevissza dadog a szám,
    hogy áramok, és hogy emelsz, ölelsz,
    s szikrát vet a test és fellobban a perc –

    óh, gyúló lánghalál! – Elégtek, szavak? –
    Villámok vad deltája szakad
    lelkünkbe, s mi eltűnünk, mint a fény,
    érzékeink káprázó tengerén.

    Forrás: Szívzuhogás

  • Utassy József – Ezüsthíd

    Monika Bayernek

    kapcsold
    ki
    melltartód
    szépem

    hadd
    ússzanak
    a
    szerelmes
    medúzák

    heverjenek
    a
    homokra
    kéken

    tudja
    meg
    mindenki
    reggelig

    holdfényes
    bólyák
    a
    melleid

    Forrás: Szívzuhogás

  • Nemes Nagy Ágnes – A szomj

    Hogy mondjam el? A szó nem leli számat:
    kimondhatatlan szomj gyötör utánad.
    – Ha húsevő növény lehetne testem,
    belémszívódnál, illatomba esten.

    Enyém lehetne langyos, barna bőröd,
    kényes kezed, amivel magad őrzöd,
    s mely minden omló végső pillanatban
    elmondja: mégis, önmagam maradtam.

    Enyém karod, karom fölé hajolva,
    enyém hajad villó, fekete tolla,
    mely mint a szárny suhan, suhan velem,
    hintázó tájon, fénylőn, végtelen.

    Magamba innám olvadó húsod,
    mely sűrű, s édes, mint a trópusok,
    és illatod borzongató varázsát,
    mely mint a zsurlók, s ősvilági zsályák.

    És mind magamba lenge lelkedet
    (fejed fölött, mint lampion lebeg),
    magamba mind, mohón, elégítetlen,
    ha húsevő virág lehetne testem.

    – De így? Mi van még? Nem nyugszom sosem.
    Szeretsz, szeretlek. Mily reménytelen.

    Forrás: Szívzuhogás

  • Zelk Zoltán – Úgy tudlak téged

    Nem rejtőzhetsz el már előlem,
    nem menekülhetsz. Fogva tartlak.
    Rab vagy. S megalvadt bánatomban
    már csak rabságod vigasztalhat.

    S hogy még gonosznak sem kell lennem,
    ha futni vágysz, én futni hagylak.
    S mily könnyű szívvel! Hisz tudom már,
    emlékeimtől visszakaplak.

    Egy mozdulat, egy szó, tekintet…
    bennem, köröttem rezgő részek.
    De ha úgy akarom, belőlük
    fölépíthetem az egészet.

    Téged. S köréd a szobát, házat,
    az utcát is a béna fákkal.
    S a napszakot… Így kaplak vissza
    tested köré varázsolt tájjal.

    Mit rejthetnél el már előlem? –
    megtanulta szemem az ívet,
    amit karod hasít a légben,
    ha magadra húzod az inget.

    S a guruló vízgyöngyök útját
    a két mell közt, a test árkában,
    amikor nyújtózkodva, lassan,
    felállsz fürdés után, a kádban.

    Kifosztottalak, lásd be végre,
    elloptam, íme, minden titkod.
    Tudom félő, lágy harapásod,
    s bőröd alatt az eret, izmot.

    S mikor szeretsz: leheletednek
    gőzét. Síró, kis lihegésed.
    Megtanultalak én örökre,
    nem rólad tudok már, de téged.

    Én téged tudlak, és úgy tudlak,
    mint az isten, ki megteremtett.
    Rezgésből, árnyból és színekből
    újból és újból megteremtlek.

    Forrás: Szívzuhogás

  • Hajnal Anna – Akarlak, szeretlek

    Akarlak, szeretlek, kellesz nekem,
    dacos, síró szíved csupa vad szerelem,
    csupa vágy, csupa láng, csupa konok erő,
    már lankad az ész, a védekező.

    Félelem? távolság? mit jelent?
    mindig több, több éhséget teremt,
    hiszen elpusztulunk így te meg én,
    két árva, fuldokló, néma, szegény!

    Akarlak, szeretlek, rég elég
    titok és várás és szenvedés,
    boruljunk össze, mellre mell –
    két fáklya szívünk hadd lobbanjon el!

    Hasító villám szívemen át,
    feszül és tágul az egész világ,
    szűk abroncsok a sarkkörök,
    kicsap a tenger s a szent ködök
    ragyogva befödnek, vihar és láng:
    együtt világok várnak ránk!

    Együtt – vagy halál és pusztulás,
    szerelem-szerelem, fényvarázs.

    Forrás: Szívzuhogás

  • Vörösmarty Mihály – Ábránd

    Szerelmedért
    feldúlnám eszemet
    és annak minden gondolatját,
    s képzelmim édes tartományát;
    eltépném lelkemet
    szerelmedért.

    Szerelmedért
    fa lennék bérc fején,
    felölteném zöld lombozatját,
    eltűrném villám s vész haragját,
    s meghalnék minden év telén
    szerelmedért.

    Szerelmedért
    lennék bérc-nyomta kő,
    ott égnék földalatti lánggal,
    kihalhatatlan fájdalommal,
    és némán szenvedő,
    szerelmedért.

    Szerelmedért
    eltépett lelkemet
    Istentől újra visszakérném,
    dicsőbb erénnyel ékesítném,
    s örömmel nyújtanám neked
    szerelmedért!

    1843. március előtt

    Forrás: Szívzuhogás