https://verskucko.com

Címke: szenvedély

  • Hatos Márta: Tiszavirág

    Olyan piciny vagyok, a tenyeredbe férek.
    Tartsál itt magadnál, így, most már nem félek.
    Báb voltam iszapban, a fény hív megszületni,
    Szivárványszín szárnyam napfényben fürdetni.

    Szárnyaim kibontva repülnék az égig,
    Hullámzó víz tükrén a pillanatnyi létig.
    Mesélnék én neked szebbnél szebb képeket,
    De kérész életem te meg nem értheted.

    Itt hagyom hát neked levetett ruhámat,
    Ne tedd el emlékbe, élj te csak a mának.
    Ti emberek oly gyarlóak vagytok.
    A pillanatnyi létről ódákat daloltok.

    Nem tudjátok mégsem, milyen szép az élet:
    Egyetlen percig élni…, élni szenvedélynek.
    Ne zárd be tenyered, mert rabom leszel,
    Szívedből egy darabot már így is elviszek.

    Nyújtsd ki a karodat, engedj el szabadon,
    Nászom után életem a víznek adom.
    Könnyet se hullajts, majd jövök…
    Életem a létben így – általad – lesz örök.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kosztolányi Dezső: Tenger és vihar

    És néha vágtatunk, mint őrült tengerészek,
    recseg-ropog hajónk,
    kegyetlen vashajónk,
    hullámokon, ködön megyünk, örök merészek.
    A szél, a köd jajong,
    hogy sír, jajong,
    és vasbordáival feszül meg a fedélzet,
    oda se könnynek és oda se semmi vérnek,
    hajrá, tovább, tovább,
    mindég tovább, tovább,
    csak nyargalunk vadul, mint bomlott tengerészek.

    Sötét sziklákon át,
    millió poklon át
    szállunk tovább, tovább, szegény agyunk oly részeg,
    és rí a felleg is és sziszeg a kötélzet,
    ordítoznak: csodát,
    csodát, barbár csodát,
    s csikorduló foggal csapunk neki a vésznek,
    káromkodunk, vérzünk, orkánok fütyörésznek,
    zápor zuhog, kén és pokol zuhog,
    s hajrá, hogy minden a habokba halt,
    habzsoljuk az otromba diadalt,
    mint részeg matróz a nehéz rumot.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ady Endre: Nem élek én tovább…

    Nem élek én tovább,
    Csupán addig élek,
    Amíg a szívemből
    Felfakad az ének;
    Amíg a lelkemet
    Sírhatom a dalba,
    Amíg lángra gerjeszt
    Ihletés hatalma;
    Amíg titkos órán
    Reám száll a bánat,
    Feketén, komoran,
    Mintha a világnak
    Végzetszerű átkát
    Csakis én érezném,
    Tépődve annyi bús,
    Megfejtetlen eszmén.

    Nem élek én tovább,
    Csupán addig élek,
    Míg vérező szívvel
    Ezernyi kétség közt
    Még mindig remélek.
    Míg az örök eszmét,
    Míg az örök szépet
    Keresem, imádom,
    Míg egy ábrándvilág
    Lesz az én világom,
    Melyet én kormányzok,
    Melyet én teremtek,
    Amelyről dalaim
    Annyi szépet zengnek.

    Nem élek én tovább,
    Csupán addig élek,
    Amíg szerelmemért
    Szerelmet remélek;
    Amíg mint eszménykép
    Ragyog le szívemnek
    Szentelt oltárára
    A nő, a teremtés
    Legszebb koronája.

    Nem élek én tovább,
    Nem élek csak addig,
    Amíg a szívemen
    Ezer kínos kérdés
    Keresztül nyilallik;
    Amíg nyugodalmat
    Egy percre se leltem,
    Amíg egy világért
    Gyötrődik a lelkem.

    …De ha az életnek
    Piszkos, jeges árja
    Magával ragadna
    S kialudnék tőle
    Szívem régi lángja;
    Hogyha örök hitem,
    Hogyha minden vágyam
    Örökre elszállna
    S annyi tépő kétség,
    Siratott reménység
    Fás közönnyé válna;
    Na titkos órákon
    Nem szállna szívemből,
    Nem zengne ajkamon
    Biztatón az ének –
    Ne éljek én tovább,
    Mit adhat már akkor
    Énnekem az élet?!…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Hatos Márta – Elégve

    Egy halk sóhaj vágtat az éjen át,
    érinti ajkad telt vonalát…

    Erős karod ölel, nem enged el,
    a magány pirulva tűnik el.
    Ébren álmodjuk az élet álmát,
    lecsókoljuk rabságunk láncát.

    Szíved riadtan, vadul ver, dobol,
    forró testem véd, hozzád simul,
    megszűnik idő, eltűnik a tér,
    csalfa útra indul a remény.

    A tenger is csókol, ha partot ér,
    szoríts szorosan szíved fölé.

    Karodba ájulva a fény kigyúl,
    nesztelen omló sziklához simul,
    ah, végtelen idők gyötrő Ura!
    Égő fényeden siklok tova,

    belőled születek, halok meg én,
    efemer lángod egekig ér.
    Rejtve csobban szívünk, míg csókolunk,
    szilaj hullámon lovagolunk.

    Jelet hasítunk fekete égre,
    izzón égve hullunk a mélybe.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kosztolányi Dezső: Szerelem

    Emlékszel-e még erre? Lángoló fejjel,
    lángoló karral, lángoló lábbal
    rohantál az éjszakába, kigyújtva az eget,
    gyalog és kocsikon, a találka helyére,
    sokkal előbb, mint ő jöhetett volna.
    Mégis jobb volt ott. Égni, egyedül is,
    mint eleven fáklya. Ott valami érzett
    belőle, ígéret, az a jó jövendő,
    mely majd eljön oda s a semmiség, üresség,
    minden, mi körülvett, az idegen világ is,
    ő volt már. Ott volt már az ő távolléte.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Charles Baudelaire: Az ember és a tenger

    Szabadság embere, tengert imádni hű!
    Szeresd csak! tükröd ő, hullámzó végtelenje,
    minthogyha parttalan, bús lelked képe lenne,
    s ő is, mint szellemed, örvénylőn keserű.

    Képmásod mély ölén alámerülsz gyönyörrel,
    szem és kar rásimul s felejti már saját
    háborgását szíved, figyelve ős zaját,
    mely egyre féktelen és vad panaszba tör fel.

    Mindkettőtök setét s rejtelmesen rideg:
    ember, örvényeid kinek van mérni ónja?
    tenger, halk kincseid napfényre fel ki vonja?
    A meghitt titkokat irigyen őrzitek.

    És mégis, míg a vén századok tűnni térnek,
    kegyetlen és konok küzdéstek egyre áll,
    jaj, mert szerelmetek a gyilok és halál,
    óh, örök birkózók, óh, vad dacú fivérek!

    Fordította: Tóth Árpád

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig

  • Vox Humana: Lángok között

    Ma veled szerettem volna lenni
    Egy napot, egy éjszakát.
    Remegve-rejtve beszélgetni át,
    Csendben a szemedbe nézve.
    Megfogni két kezed,
    Átölelni és füledbe súgni:
    Még… még kicsit maradj velem…

    Hajnalban tűzforrón hozzád simulni,
    „Farkasokkal táncolni” délben
    S csodálni a teli Holdat éjjel.

    Ma veled szerettem volna lenni…
    Nem tudni, hogy minden elmúlik egyszer.
    Szárnyaink szélesre tárva
    Repülni fel… felhőkön át a magasba,
    S zuhanva, testünk összeforrva
    Merítkezne elfutó habokba…

    Ma veled szerettem volna lenni,
    A melledre hajtani fejem,
    Érezni a vad lüktető szívdobbanásban
    Gyönyörre nyújtózó feltámadt hited,
    Mint banánra a héj forrni köréd
    S utad vigyázni, melyen célba érsz.

    Ma veled szerettem volna lenni,
    S nélküled magamban – veled vagyok.
    A mélykék égen bámulok egy fénylő csillagot…
    Óh, én ostoba! Arcul csapott a Sors,
    Kegyetlen ostora most szántja végig az eget!
    Lelkemben fényre vak félelem vibrál,
    Öncsalásom csillaga lehull,
    Lángolva hasít ketté gyanútlan felleget!
    Szemeim könny borítja s szívemben veled
    A lángok közé kacagom magam… Ég Veled!

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig

  • Ölvedi László: A nyár szeretője

    Szeretője vagyok a nyárnak
    S dalolója az éjszakának.

    Ha pengetem szívemnek húrját,
    Megkönnyezem az ég azúrját.

    Kitör olykor a fájó dallam,
    Mikor a rügy bimbóba pattan.

    Verem a mellem nyakra-főre –
    S ráborulnék egy rózsatőre.

    Gyötör folyvást a vér, az álnok,
    Incselkednek a pajkos álmok.

    A lelkem bugó, bús Lehel kürtje,
    Láncolt erőm a Sámson fürtje.

    Hatalma rajtam nincs Delilának,
    Heroldja lettem a régi mának.

    Úgy epedék életre, másra,
    Mint a kaszás szép aratásra.

    Férfi lettem tavasztól nyárig,
    Forró hitem válóra válik.

    Élesre fenve az ősi szerszám,
    Péter-Pál napját lessük ezerszám.

    Piros nyarát, tenger virágot…
    Eddig éljek, csak erre várok.
    Szemfödőmet éj keze szője…
    Be bolond a nyár szeretője.

    Forrás: eternus.hu

  • William Blake: A szerelem megriaszt

    A szerelem megriaszt,
    Mert emésztő lánggal ég –
    Ám a nyájas álnokság
    Megnyeri bárki szívét.

    (Végh György fordítása)

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig

  • Ecsedi Éva: Hiányzol

    Mily messze vagy tőlem.
    A holdfényén repülnék hozzád,
    Szelek szárnyába kapaszkodva
    A szivárvány bíborán,
    Csak odaérhetnék, és betölthetném
    Magányod, nekem adnád az álomvilágod.

    Várj rám, s én jövök, az idő meg nem állít,
    Vagy fekete szárnyaimon, mint tetszhalálból ébredt
    Sötét angyal, bánom is én mivé lettem
    Érted eladnám az ördögnek is a lelkem!
    Emelj magadhoz, és ne engedj el soha.
    Ez az élet velem eddig olyan volt, mint egy gonosz mostoha…

    Hiányzol. Látod, a szívem téptem ki, hogy neked adjam.
    Fogadd el, vedd magadhoz és érezd minden lüktetését.
    De ha nem kell már, dobd el és taposd szét.
    Inkább a halállal egyesülök akkor.
    Nem lesz szükségem rá, nem viszem magammal,
    Csak egy fekete lepel lesz, mi testemet betakarja.

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig