https://verskucko.com

Címke: szenvedély

  • Vox Humana: Lángok között

    Ma veled szerettem volna lenni
    Egy napot, egy éjszakát.
    Remegve-rejtve beszélgetni át,
    Csendben a szemedbe nézve.
    Megfogni két kezed,
    Átölelni és füledbe súgni:
    Még… még kicsit maradj velem…

    Hajnalban tűzforrón hozzád simulni,
    „Farkasokkal táncolni” délben
    S csodálni a teli Holdat éjjel.

    Ma veled szerettem volna lenni…
    Nem tudni, hogy minden elmúlik egyszer.
    Szárnyaink szélesre tárva
    Repülni fel… felhőkön át a magasba,
    S zuhanva, testünk összeforrva
    Merítkezne elfutó habokba…

    Ma veled szerettem volna lenni,
    A melledre hajtani fejem,
    Érezni a vad lüktető szívdobbanásban
    Gyönyörre nyújtózó feltámadt hited,
    Mint banánra a héj forrni köréd
    S utad vigyázni, melyen célba érsz.

    Ma veled szerettem volna lenni,
    S nélküled magamban – veled vagyok.
    A mélykék égen bámulok egy fénylő csillagot…
    Óh, én ostoba! Arcul csapott a Sors,
    Kegyetlen ostora most szántja végig az eget!
    Lelkemben fényre vak félelem vibrál,
    Öncsalásom csillaga lehull,
    Lángolva hasít ketté gyanútlan felleget!
    Szemeim könny borítja s szívemben veled
    A lángok közé kacagom magam… Ég Veled!

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig

  • Ölvedi László: A nyár szeretője

    Szeretője vagyok a nyárnak
    S dalolója az éjszakának.

    Ha pengetem szívemnek húrját,
    Megkönnyezem az ég azúrját.

    Kitör olykor a fájó dallam,
    Mikor a rügy bimbóba pattan.

    Verem a mellem nyakra-főre –
    S ráborulnék egy rózsatőre.

    Gyötör folyvást a vér, az álnok,
    Incselkednek a pajkos álmok.

    A lelkem bugó, bús Lehel kürtje,
    Láncolt erőm a Sámson fürtje.

    Hatalma rajtam nincs Delilának,
    Heroldja lettem a régi mának.

    Úgy epedék életre, másra,
    Mint a kaszás szép aratásra.

    Férfi lettem tavasztól nyárig,
    Forró hitem válóra válik.

    Élesre fenve az ősi szerszám,
    Péter-Pál napját lessük ezerszám.

    Piros nyarát, tenger virágot…
    Eddig éljek, csak erre várok.
    Szemfödőmet éj keze szője…
    Be bolond a nyár szeretője.

    Forrás: eternus.hu

  • Petőfi Sándor: Megint beszélünk s csak beszélünk

    Megint beszélünk s csak beszélünk,
    A nyelv mozog s a kéz pihen;
    Azt akarják, hogy Magyarország
    Inkább kofa, mint hős legyen.

    Dicsőségünknek kardja! csak most
    Készültél s már a rozsda esz.
    Meglássátok, maholnap minden
    Az ó kerékvágásba’ lesz.

    Úgy állok itt, mint a tüzes ló,
    Mely föl vagyon nyergelve már,
    S prüsszögve és tombolva ott benn
    Fecsegő gazdájára vár.

    Nem a tettek terén fogok hát,
    Mint egy csillag, lehullani?
    Megfojtanak majd a tétlenség
    Lomhán ölelő karjai?

    S nem lenne baj, ha magam volnék,
    Hisz egy ember nem a világ,
    De ezer és ezer van, aki
    A zablán tépelődve rág.

    Óh ifjaink, óh én barátim,
    Ti megkötött szárnyú sasok,
    Láng a fejem, jég a szívem, ha
    Végigtekintek rajtatok!…

    Föl, föl, hazám, előre gyorsan,
    Megállni félúton kívánsz?
    Csupán meg van tágítva rajtad,
    De nincs eltörve még a lánc!

    Pest, 1848. április

    Forrás: MEK

  • William Blake: A szerelem megriaszt

    A szerelem megriaszt,
    Mert emésztő lánggal ég –
    Ám a nyájas álnokság
    Megnyeri bárki szívét.

    (Végh György fordítása)

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig

  • Ecsedi Éva: Hiányzol

    Mily messze vagy tőlem.
    A holdfényén repülnék hozzád,
    Szelek szárnyába kapaszkodva
    A szivárvány bíborán,
    Csak odaérhetnék, és betölthetném
    Magányod, nekem adnád az álomvilágod.

    Várj rám, s én jövök, az idő meg nem állít,
    Vagy fekete szárnyaimon, mint tetszhalálból ébredt
    Sötét angyal, bánom is én mivé lettem
    Érted eladnám az ördögnek is a lelkem!
    Emelj magadhoz, és ne engedj el soha.
    Ez az élet velem eddig olyan volt, mint egy gonosz mostoha…

    Hiányzol. Látod, a szívem téptem ki, hogy neked adjam.
    Fogadd el, vedd magadhoz és érezd minden lüktetését.
    De ha nem kell már, dobd el és taposd szét.
    Inkább a halállal egyesülök akkor.
    Nem lesz szükségem rá, nem viszem magammal,
    Csak egy fekete lepel lesz, mi testemet betakarja.

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig

  • Szergej Jeszenyin – A kék tüzeső

    A kék tüzeső hamu lett.
    Lemondtam a kóborlásról.
    Legelőször most szeretek,
    búcsúzva duhajkodástól.

    Kívántam a bort, a leányt,
    s mi voltam? Elgazosult kert.
    De most az ivást-mulatást
    megutáltam: rontja az embert.

    Csak téged lássalak én,
    az örvényt barna szemedben.
    Ne bolyongj a múlt sűrűjén,
    ne lakjék más a szívedben.

    Te finom-suhanású leány,
    makacs szíved érti-e végre:
    a csibész szeretni tud ám!
    És engedelmes a vére!

    Fene mind az ivóhelyeket,
    verset sem írok, ha kívánod:
    simogatnám lágy kezedet
    s hajadat, mint őszi virágot.

    Örökre nyomodba megyek,
    itthon, vagy akárhova, távol…
    Legelőször most szeretek,
    búcsúzva duhajkodástól.

    Forrás: Kedvesch versek

  • Puskin – Bocsásd meg a féltékenységemet

    Bocsásd meg a féltékenységemet,
    bocsásd meg, hogy őrjöngve forr szerelmem!
    Hű vagy: akkor hát mért ijesztgeted,
    tréfából is, szorongó, büszke lelkem?
    Mért akarod hódolóid körét,
    minden férfit magadhoz vonzani,
    s szemeddel, mely eped, majd lázban ég,
    hiún, áltatva fogva tartani?

    Bilincsed hordja szívem és agyam,
    biztos vagy, hogy csak tégedet szeretlek,
    s nem látsz meg, hátterében a tömegnek,
    amely körötted bókol untalan,
    nem látod búvó gyötrődésemet:
    felém nincs szavad, egy tekinteted,
    s ha menekülök a fülledt teremből,
    kereső szemed sosem fedezem föl!

    De ha egy más, forró, igézetes nő
    kétértelmű beszélgetésbe von,
    szeretetlen mosolyod szívbemetsző
    gúnyját rögtön itt érzem magamon.
    S ha versenytársam boldogságos-édes
    kettesben hozzánk lép, tudom, mit érez:
    látom, ajka mily sértően remeg.
    Felelj: van joga rád neki? lehet?
    Midőn? Felelj, most hiába tagadsz!
    Éj s hajnal közt a kétszínű homályban,
    míg anyád alszik, könnyű pongyolában
    igaz, hogy kéjenc lovagot fogadsz?…

    De jaj, hisz szeretsz! Fészkünkben, tudod jól
    oly gyöngéd vagy hozzám, oly igazi:
    felgyújtanak ajkad vad csókjai,
    s a lélek tüze csap ki szavaidból…
    Féltésemből, akárhogy gúnyolod,
    sohase gyógyít ki a nevetésed!
    Ó, ne kínozz, lelkemet kínozod!
    Hisz nem tudod, szerelmem hogy lobog,
    hisz nem tudod, sebeim hogyan égnek!

    (Szabó Lőrinc)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Alfred de Musset – George Sand-hez

    Hát itt vagy, újra itt, csillagos éjeimben,
    kékszemű angyalom, te pilla-fátyolos szem,
    te üdvöm-örömöm, elvesztett szerelem!
    Azt hittem évekig, szívem legyőz s elátkoz,
    s ím könnyes szemmel és édes mosollyal állsz most,
    hogy újra megjelensz ágyamnál, hűtelen.

    Két szót szóltál csupán – s a föld királya lettem.
    Szívemre a kezed: sebem mély, mérhetetlen;
    vájd, vájd, mélyebbre még, s vidd véghez műved ott!
    Soha hű szerető, lankadva már sebektől,
    nem itta a gyönyört sötétebb éjszemekből,
    s szebb homlokot soha nem ért még földi csók.

    (Szegzárdy-Csengery József)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Magda: Eldobom

    Eldobom, ne kapj utána. Fújja szél, foszlassa pára,
    egy legyen alvó ködökkel, ismeretlen és rokon.
    Légy süket, hogy fel ne költsön, gőgösen, hallgatva,
    bölcsen,
    minden élőnél erősebb – nincs hágcsó a tornyokon.
    Hadd sikoltson, árnyba gördül. Fel ne ébredj, álljon őrül
    végesség és végtelenség, kőrisfák és ciprusok.
    Fuss előre, füst a korlát. Lengessék sötét vitorlád
    tengered fehér vizéből visszazengő himnuszok.

    Eldobom, mert összeéget. Eldobom, üldözve téged,
    gyáva gyásszal marva újra érhetetlen szellemed.
    Vad lilában, dúlt aranyban, tömjénfüstben és harangban
    öntök vége-nincs vizekbe mézet és bort és tejet.
    Eldobom, dobd vissza gőggel. Vívok végtelen idővel,
    bamba kín mézébe fúltan tapadok az életen.
    Fel ne oldozz: itt maradtam. Meg ne láss: nem ezt fogadtam,
    vak tükör kormos szerelmem, s gyöngyszínű a végtelen.

    Gyertyacsonk, halotti pompa, cifra játék, törd atomra,
    ferde fáklya sárga fénye – gyűlöllek, mert gyűlölöd.
    Tengerekbe hull a hangom, húzom nyelvetlen harangom,
    elhajítom, vesse vissza hághatatlan tűzköröd.

    Forrás: Index Fórum – Lélektől lélekig


  • Somlyó Zoltán: Szerelmes vers

    Válts utat: arra jöjj, amerre én!
    Bozótos sziklaszakadék peremén!
    Nem én: a szigorú sors mondja ezt,
    mely hozzám ragaszt és el nem ereszt.

    Születtél – s utamba vetett a por.
    Most már a szél is karomba sodor.
    Férfi csak így tehet, hogyha erős!
    Így tesz majd az utód. Így tett az ős.

    A kar mind bezárul: arra való!
    Ha jő a férfi, az asszonyfaló!
    Viszlek, ha jössz. Ha nem: megyek veled.
    Rejtsd el a szívembe szégyenedet.

    Tiéd a férfi. A szégyen enyém,
    ha elejtlek a sziklaszakadék peremén…

    Forrás: Versek mindenkinek