Nekem vér és könny, izom és ideg,
nektek csupán szó: izzó vagy hideg.
Nekem egy villanás velőmön keresztül,
nektek röpke ötlet: pillátok se rezdül.
Nekem elérhetetlen vágy, mely elveszít,
tinektek könnyű sóhaj és jól esik.
Nekem vak szenvedélyek, kegyetlen várurak,
tinektek téli estén elfutó hangulat.
Ha vér, ha vágy, ha vád, ha könnyes szó, vagy nyersebb:
nekem az életem. Mindenki másnak: versek.
Forrás: Lélektől lélekig
Nem azért zaboláz fegyelmem,
mert a szenvedély elhagy engem,
nem azért csöndes bennem a harag,
mert vágyaim is lustán nyugszanak;
nem azért áll őrt éberen az ész,
mert az indulat szunnyad s elenyész,-
de azért hajt a fegyelem
korlátokon át s tereken,
de azért lobban szenvedélyem,
hogy ki élni segít éljen;
hogy ne pólyálja puha paplan
a nyugalomtól nyughatatlant;
hogy a tagadó tétovázzon,
szégyen-könnyétől bőrig ázzon;
hogy ki szeret engem-szeressen
hüséggel próbált szerelemben..
Aztán majd úgyis elmegyek.
Tettem mit tennem lehetett.
Függök a felhők lepke-szárnyán.
Villám hasít szét, nem szivárvány.
Forrás: Lélektől lélekig
Szerelem –
vér, s vágyhalak a testben,
a tengermélye neszben.
Szerelem –
szemünk vétkes bíbora,
a meredek hegy orma,
ölünk őshagyatéka;
Szerelem –
jóillatú, friss széna,
önfeledt elragadtatás,
csukottszemű gyönyör-élet,
darázs-vágy, mérgezett ének.
Szerelem –
életjegy erős testeden!
1969
Forrás: Lélektől lélekig
Fáradt, fantasztikus és beteg zene árad,
Idegen illatok és idegen zene.
Látok égő talaj ölén nagy, szomjú fákat,
Melyeknek bús vihar áldása kellene!
Látok a végtelen meddő méhébe veszve
Fehér madarakat lebegni nesztelen,
Óriás, bíboros virágok néma kelyhe
Ujjong a nap felé, mely áll a rőt egen!
Táncolj Noa Noa, beteg vágyak virága,
Táncolj Noa Noa, asszonyok asszonya,
Hajad, mint Tahiti égő fövenye sárga
És gyilkosan forró szád véres mosolya!
Táncolj Noa Noa, táncolj be bús szívembe,
Tiporj közönyösen, táncolj Noa Noa,
Ó részeg feledés, ó gyilkoló szerencse,
Táncolj Noa Noa, asszonyok asszonya!
Forrás: Lélektől lélekig
Csillagágyon ébresztesz, hajnal,
nyújtózok feléd áhítattal.
Harangot mozdít szívemben álmom,
ébredő lelked lelkembe zárom.
És ahogy kúszik a pirkadó nappal,
ölelkezünk a virradattal.
Ölelkezünk a végtelen térben,
élet fölötti szenvedélyben.
Élet fölött tested a testem,
egybekeltünk a szerelemben.
Oltárod mélyén életfám lángol,
vulkános csókod nyelvemen táncol,
sikolyt rezegtet reszkető sóhajod,
hullámuk gerincén testedbe robbanok,
testedbe robbanok, hajnali fénybe,
életet adó mindenségbe.
Ragyog a bőröd, feljött a Nap,
fészket keresek szíved alatt.
Fészked csendjében ringat a reggel,
szívedben dobbanok a szíveddel.
Határtalan a hajnali álom,
csillagágyon ölel a párom.
Forrás: Lélektől lélekig
A napraforgó, mint az őrült,
röpül a pusztán egymaga,
a tébolyító napsugárban
kibomlik csenevész haja.
Bolond lotyó – fejére kapja
a sárga szoknyáját s szalad,
szerelmese volt már a kóró,
a pipacs és az iszalag,
elhagyta mind, most sír magában,
rí és a szörnyű napra néz,
a napra, úri kedvesére,
ki részeg s izzik, mint a réz.
Aztán eszelősen, bután
rohan a gyorsvonat után.
1913
Forrás: Arcanum
Tudod, hogy mi a szerelem?
– Hogy vele igen – vele nem.
Hogy mi a tűzbocsátkozás?
– Csak ő legyen és senki más.
Az utcán meg sem ismerem.
– Még szemhéját is szeretem!
Minden mozdulata hamis!
Mosolya, csókja – akkor is!
Torkomig ér gyűlöletem:
senkivel se – vele igen!
És kerülöm, és megvetem,
és átkozom – és szeretem!
Őrült vagyok és lángolok
karjában – mint a csillagok.
Forrás: Szeretem a verseket
Jöjj, jöjj velem mindent feledve,
alázatosan és vakon,
hósziporkás roppant hegyekbe
ragadlak biztos szárnyakon.
Szilaj kacajjal szállva szállok
szédítő mélységek felett.
A reszketésed, borzadályod
csak lelkesít majd engemet.
Ha por-esőt zúdít az éter,
fejed kóvályog – védelek
szárnyammal, karom erejével
megóvlak, úgy szállok veled.
Fényzuhatagban, vad hegyekben,
embernemjárta réteken
tested gyönyörű isten-testem
égi tüzével égetem.
Milyen szánalmas, ó, ha tudnád,
milyen törpe, milyen csekély,
mily hitvány, hívságos hazugság,
amit úgy hívsz: vad szenvedély!
Ha majd elcsöndesül az este,
s te megbűvölten, szertelen,
feljebb akarsz repülni egyre
az izzó égi semmiben,
én felviszlek, odarepítlek,
honnan csillagnak láthatod
a földet, messzinek, kicsinynek,
s földnek látod a csillagot.
S megejt, elkábít a varázslat,
és ámulattól hallgatag
nézed sok játékos csudámat,
a furcsa, új világokat.
Akkor te majd fülembe súgod
rettegve és erőtlenül:
Eressz… én meg csak rád mosolygok,
s meglebbentem szárnyam: repülj!
Isten-mosolyom láthatatlan
sugaraiban semmivé
zsugorodsz, s mint a kő, magadban
zuhansz a fénylő űr felé.
Fordította: Lator László
Forrás: Lélektől lélekig
Te nagy tavasz Isten, te szent tavasz Isten
Kinek hatalmában nem eleget hittem.
Jaj, bocsáss meg nékem – hiszen megszenvedtem
Sok zöld rügyet bontó gyilkos kikeletben.
Ó! könyörülj rajtam!
Alig ösmertelek – ellenségem voltál.
Kicsiny gyermek voltam – már igádba fogtál –
Labdával játszottak a leánypajtások.
Hogy kikezdett engem a fájdalmas átok!
Ó! könyörülj rajtam!
Fekete hárs gallyán te csapdostad éjjel
Ablakomnak rácsát – Te repesztéd széjjel
Csendes álmom burkát – fájó késszúrással,
A szivembe mártott madárdalolással!
Ó! könyörülj rajtam!
Szédítő magasra te lökted hintámat!
Szénaillat borral részegítéd számat –
Ha a réten jártam, üldözőbe vettél
Éles sikoltással mellettem termettél.
Ó! könyörülj rajtam!
Házba menekültem. Az anyámhoz bújtam
Üvegszemű bábum felé félve nyultam.
Merev bábum kékes üvegszeme megett
Rám villogott gúnyos varázstekinteted.
Ó! könyörülj rajtam!
De én dacos voltam – fellázadt a lelkem,
Könyörtelen kezed, vad varázsod ellen,
Ököllel bontottam fájó ölelésed –
Dacba meredt testtel fogadtalak téged!
Ó! könyörülj rajtam!
Nagy birokra keltünk. Mint ősi regében:
Óriás és ember, úgy küzdöttünk éppen –
Küzdöttünk sok éjjel, küzdöttünk sok nappal
Véres, tépett sebbel, fájóbb diadallal!
Ó! könyörülj rajtam!
Hol itt, hol ott lelünk hirtelen egymásra,
Kelő mosolyomat bontod zokogásra,
Szépség mérget szórsz el, bárhova én lépek –
Minden virágszállal titkos rontást tépek.
Ó! könyörülj rajtam!
Tovább nem bírom el, küzdelembe fáradt
Testem letapossa győztes, gyilkos lábad.
Két karom se tépi, töri már a láncot,
Dalolva jársz rajtam győzelmi táncot –
Ó! könyörülj rajtam!
Hivő, megtört lettem. Ó! könyörülj rajtam –
Tudom, nagy isten vagy, tudom vétkes voltam –
Két szent karod erős, hatalmas az ajkad –
Én is azért lettem, mert te úgy akartad.
Ó! könyörülj rajtam!
Jaj! mert mi lesz vélem, ha elfordulsz tőlem?
S itt hagysz eltiporva a tövismezőben,
Prédául a nyárnak, zsákmányul az ősznek,
S kapok fehér telet hideg szemfedőnek!
Ó! könyörülj rajtam!
Istenem, letipróm, így ne hagyj el engem,
Egyesüljek véled gyilkos szerelemben!
Váljak porló földdé, fénylő ködpárává,
Én magam is gyilkos tavaszi varázzsá.
Ó! könyörülj rajtam!
Forrás: Lélektől lélekig
Összegabalyodva, mocskosan, zihálva,
de homlok a homlokon, váll a vállra,
úgy fekszünk itt, olyan hiába,
mint két zsoldos, ki egymást halálra
szúrta, kaszabolta és vágta,
s most itt fekszenek, egymás kardjába
dőlve, mégis egymás karjában,
szívük, tüdejük, agyuk kitárva
a szemérmetlen napvilágra,
fekszünk pucéran a hiába-
harcmezőn, elárult, árva,
nyomorult zsoldosok sokaságában,
oly egyedül, hogy sírásra
görbül a test, egyetlen száj csak,
fekszünk, fekszünk,
temetetlenül –
De életem véresre harapva
rá tudok-e nézni magamra,
káromkodva és felzokogva
– mellemhez szögezett szívemmel –
ki tudok-e állni a napra?
Föl tudok-e ébredni reggel,
ha nem kell megvívnom szemeddel,
ha a mindennapért nem veled kell
pusztulásig megverekednem?
Halálos ellenségem, szerelmem,
ne hagyj magamra!
Forrás: Lélektől lélekig
