Címke: szenvedés

  • Tóth Árpád: Isten oltó-kése

    Pénzt, egészséget és sikert
    Másoknak, Uram, többet adtál,
    Nem kezdek érte mégse pert,
    És nem mondom, hogy adósom maradtál.

    Nem én vagyok az első mostohád;
    Bordáim közt próbáid éles kését
    Megáldom, s mosolygom az ostobák
    Dühödt jaját és hiú mellverését.

    Tudom és érzem, hogy szeretsz:
    Próbáid áldott oltó-kése bennem
    Téged szolgál, mert míg szivembe metsz,
    Új szépséget teremni sebez engem.

    Összeszorítom ajkam, ha nehéz
    A kín, mert tudom, tied az én harcom,
    És győztes távolokba néz
    Könnyekkel szépült, orcád-fényü arcom.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Pilinszky János: Üzenet az üvegvárból

    Körülöttem hűvös, kék üvegfalat
    kemény lapokból vont a végzetem,
    magamba zárni minden élesen
    kiszállni-készült, izzó nyílhegyet,
    mit képzelet kovácsolt, vágy lövelt,
    való világba ütni ércfejét.

    Anyagtalan lehetsz csupán enyém,
    a zárt üvegfal gátlón visszatart

    • mint víztartó az úszkáló halat, –
      hogy hozzád érjek és te testtel érj, –
      maradsz te nekem puszta forma, fény,
      a képzeletnek engedő anyag.

    E lágy elemből gyúrom győztesen
    veled-csatázó, karcsú szobrodat,
    ki átkarol, ha itt az alkonyat,
    velem dalol, ha vérem énekel
    az álom oldó, híg esőiben,
    s velem virrad meg minden hajnalon,

    hogy nappalomnak számos gondja közt
    kinyíló számos, rejtett résen át
    belémeressze súlyos áramát,
    s a pattanásig töltve véremet
    ölelni űzzön, míg a dúlt ideg
    szederjes szájjal egyre ordítoz.

    De bűvös váram tűzálló üveg!
    falát hiába vívja vérsugár,
    olvasztja száz szikrás idegfonál,
    nem olvad, pattan szét, – de szívtelen,
    szűkös terébe azt, mit szív terem:
    bezárja sűrű, fojtó lázaim.

    Hogy küszködöm, hogy zúznám szét magam!
    hogy játszanám ki rendelt végzetem!
    hogy lennék egyszer én is meztelen!
    csak érezhetném pőre bőrömön
    mint borzad át [a] végső, nyilt öröm,

    • de mégis, így is mondom: jól van ez.
    • Mert néha látlak, késő délután,
      amint a tóra mész, te szép modell,
      s ilyenkor álom-másod nesztelen
      utadba áll: mint kíntól kergetett,
      egymáshoz űzött, megtévedt kezek
      imádkoztok veszendő lelkemért.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Pilinszky János: Passió

    Csak a vágóhíd melege,
    muskátliszaga, puha máza,
    csak a nap van. Üvegmögötti csöndben
    lemosdanak a mészároslegények,
    de ami történt, valahogy mégse tud végetérni.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ady Endre: VÁLASZ

    Azt, amit más őrülten hajszol
    Egy hosszú, kínos életen,
    A kétség átkos órájában
    A sors megadta én nekem.
    Nem a nyugalmat. Az én lelkem
    Megölné a csend, nyugalom,
    Csak egy intést, biztatást vártam,
    Ha zokogásba fúl dalom,
    Szívemből ömlő, bús dalom.

    Áldott a kéz, amely megadta
    Ez áldott, édes biztatást,
    Áldott a szív, mely némán szenved
    S mégis tud vigasztalni mást.
    Hát más is érzi azt az átkot,
    Melytől zokog minden dalom?
    Óh! akkor nem fog porba sujtni
    Bús végzetem, a fájdalom,
    A dalba ömlő fájdalom…

    Azt, amit más őrülten hajszol
    Egy hosszú, hosszú életen,
    A megértő, biztató hangot
    A sors megadta én nekem.
    Tudom, hogy múló pillanatra
    Enyhült a régi fájdalom,
    De azért légy ezerszer áldott
    Te, aki átérzed dalom,
    Szívemből ömlő, bús dalom.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ady Endre: Rózsaliget a pusztán

    Éltem a Pusztán, s megkísérteték:
    Csengő, muzsikáló zsákkal a hátán
    Jött, jött, jött kacagva a Sátán.

    Tövises Pusztán, csalánok között
    Szórta elémbe a kincset. Kiszórta
    S virított nyomban ezer rózsa.

    Dalolva járok s aranyat szedek,
    Büszkén kacagom ki a tunya álmot:
    Hiszen én rózsák között járok.

    S csalános szikföld lábamat töri,
    Dalolok, míg serked vérem száz sebben,
    Evoé, a rózsaligetben.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Robert Burns: Beh kegyetlen a szűlő

    Beh kegyetlen a szűlő,
    ki vagyont lesi,
    gazdag mamlasz fiának
    lányát odaveti.
    A lányra, a szegényre
    mi vár más menedék?
    Hogy apja ne gyötörje,
    szenved mint feleség.

    A vad sólyom elől így
    menekül a galamb;
    reszketve a haláltól,
    így csapkod fent-alant,
    amíg csak el nem csügged,
    amíg gyámoltalan
    a szikla-szívű solymász
    lábához nem zuhan.

    Forrás: Magyarul Bábelben (fordította: Illyés Gyula)

  • Karinthy Frigyes: Az egyfülű kosár (részlet)

    „Nézze – mondtam –, a szerelem olyan, mint egy kosár, aminek csak egy füle van, fölül. A kosár nagyon nehéz, legalábbis viszonylagosan, egy ember számára, aki cipeli, szenved tőle, liheg és sír a keserves cipekedésben. Ha mind a kettő vihetné egyszerre, könnyű és kellemes teher volna a kosár, tekintettel tartalmára, mert igen kellemes csók-elemózsiával van tele, érdemes felszaladni vele akár a padlásszobába is. De úgy látszik, természetében van az az ügyetlen elrendezés, hogy csak egy füle van a kosárnak; mindig az egyik kénytelen hurcolni az egészet, s olyankor a másik vígan fütyörész, könnyedén ugrál a lihegő szerelmes mellett, esetleg el is szalad, ha nem is nagyon messze! Mihelyt azonban, akár fáradtságból, akár dacból, a soron levő leteszi a kosarat, a másik (mert öntudatlanul mégiscsak sajnálja a kosár tartalmát) rögtön felveszi, és most ő cipeli tovább, a másik fellélegzik, szerepet cserélnek. A szerelem istenien szép és mulatságos játék, de bele kell törődnünk, hogy ami benne szenvedés, azt nem lehet megosztani – mint az örömét –, azt mindig, egészben, az egyik fél kénytelen vállalni belőle, az, amelyik éppen jobban szereti a másikat, mint a másik őt; viszont nem megy másképp, ahhoz, hogy a dologból kijöhessen valami, az egyiknek okvetlenül jobban kell szeretni a másikat, mint ahogy az őt szereti, feltéve persze, hogy a kosárnak volt valaha tartalma: kölcsönös vágy és megkívánás. Ezzel a kényelmetlen és igazságtalan súlyelosztással nagyon sokáig eltarthat egy szerelem – persze a végén eljön az idő, mikor a kosár tartalma végképpen kimerülvén, egy napon a másik nem veszi fel, mikor az egyik letette. Ez esetben… a kosár ott marad az utca közepén, arra jön egy kiskutya és sarokkőnek nézi.”

    Forrás: Karinthy Frigyes prózája

  • Bari Károly: Rekviem

    Százholdas szívedben elfért a világ,
    a napok lovai mégis tiportak rajtad,
    héthatárba nyerítették bánatodat,
    a szegénységet; tüskés ágai fölhasogatták
    arcod, vérzett, lecsöppent a porba,
    átszivárgott a gyökerek éjszakáján,
    az idő csontja is véresen ropogott.

    Emlékszem, amikor apád meghalt,
    éppen meszeltél, s te meszes kézzel
    fenyegetted az istent, aki az ég
    szürke ajtaja mögé zárkózott átkaid elől.

    Magadra maradtál. Szemeid vakablakán
    belépő embersor rádröhögött, szoknyád
    alá nyúlkáltak; megkövült kínoddal
    szédelegtél közöttük. Gyermekeid is
    elvágytak mellőled; a kenyér,
    amit a szívedből törtél, már keserű volt,
    hiába muzsikáltál a csend piros-hegedűin,
    nem aludtak el többet rajta, mindegyikkel
    elfutottak a vonagló utak, még árnyék-foszlány
    sem maradt belőlük, egy elszakadt cipőfűző,
    agyonfogdosott fénykép, de még egy hajszál sem.

    Magadra maradtál anyám!
    Most már csak azt várhatod, hogy a
    por-koporsóban húsod falai szétomoljanak,
    százholdas szívedben göröngyök táncoljanak,
    és meszes ujjaid vas-dárdái az égre meredjenek.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Hervay Gizella: Ének három hangra

    I

    Az ember kiáltana kétségbeesetten,
    s énekké válik a szava,
    csak az állat nyüszít,
    ha nem szabad vonítania.

    Csak az ember hallgat,
    ha nem jajgathat végeérhetetlenül,
    csak az ember énekel,
    míg a jajgatásból kimenekül.

    Csak az ember hallgat,
    az állat nyüszít a fájdalomtól,
    csak az ember énekel:
    örömöt teremt a fájdalomból.

    II

    A kő a napról álmodik,
    A nap a kőről álmodik,

    A víz a földről álmodik,
    A föld a vízről álmodik,

    Az ember a mindenségről álmodik,
    A mindenség az emberről álmodik.

    A virág a vízbe vándorol,
    A hold a halálba vándorol,
    A lélek a lélekhez vándorol.

    Kővé válna a nap,
    Nappá válna a kő,
    Emberré válna az ember.

    III

    Az ember csak akkor döbben a világra,
    ha rákényszerül.

    Magára kell maradnia, hogy megértse:
    nincs egyedül.

    Csak akkor döbben önmagára,
    ha szükség van minden erejére,
    meg kell nyernie a harcot,
    nem állhat félre.

    Kénytelen hős lenni, mert gyenge,
    de szebben hangzik, tisztábban, hogy ember –
    kénytelen emberré válni
    az embertelen küzdelemben.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Dsida Jenő: Akivel néha találkozom

    Úgy irigylem azt az embert,
    akire csak néha találok
    csöndes szobámban, lefekvés előtt,
    vagy a szerkesztőség zajában, kezébe
    temetett homlokkal, szelíden.

    Túl van minden problémán,
    nem komplikálja az életet,
    nem bontja fel százezer elviselhetetlen
    borzongásra; a rémeket elűzte.

    Testét kerékbe törték, de feltámadt
    s ha lassan is, de jár
    s úgy nézi a kezére száradt vért,
    mint valami idegen ékszert:
    a bölcs emberek különös mosolyával.

    Cigarettáját is mélyen odagondolva
    szívja, s míg mellében kihagy
    a szív, s nehéz szúrások fájnak,
    barátaival figyelmesen beszélget.

    Forrás: Szeretem a verseket