https://verskucko.com

Címke: szenvedés

  • Ady Endre: Ceruza-sorok Petrarca könyvén

    Itt az írás: nem legényes sorok,
    Régi epedések, régi torok
    Búgása bőgött így ezelőtt,
    Így írtak a hajdani nem szeretettek,
    Így írtak a régi, bús szeretők.

    Nem azért írok, hogy fordítsd felém
    Fehér orcád. Óh, már beérem én,
    Ha torkomon buknak a szavak.
    S szám kérdeni, kérni se, mást sohse merne,
    Mint a sírást és sírni talán szabad.

    Boldog vagyok, mert nagyon szenvedek,
    Boldog vagyok: érted vagyok beteg.
    Halálra szánt, mint rég ezelőtt,
    Mint régen a hajdani nem szeretettek,
    Mint régen a régi, bús szeretők.

    Forrás: Vers mindenkinek

  • Parancs János: Vallomások

    Többé nem remélek. Jöhet
    ellenség, barát,
    jöhet bőkezű idegen: többé nem okoz csalódást
    senki, semmi. Elég volt. Másoktól semmit se várok.
    Az eljövendő korokra nem hivatkozom.
    Magamat igazolni, fölmenteni nem törekszem.
    Többé nem védem magam.
    Nincs erőm naponta újra
    kezdeni és csalódni
    naponta újra. Meguntam az egyformaságot,
    a változást, a világ csodáit. A hiábavaló küzdelmet
    meguntam. Porszemek vagyunk, s a szenvedésnek
    nincs határa a földön. A gondolkodás
    fájdalmat okoz és annyit ér, mint a fohászkodás.
    A barbár tűz így is, úgy is végigsöpör a világon,
    és újra és újra elindul a hajtóvadászat,
    visszatér a megaláztatás, az üldöztetés.

    Legjobb meg sem születni,
    vagy gyorsan
    visszahanyatlani a porba. Öntudatlanul,
    heverni álomtalanul? Sütkérezni mint gyík a napon?
    Az állati lét is elviselhetetlen. A növényi lét is.
    Szenved, a mozdulatlan, árva kő szenved a földön.
    A kocsonyás űrben kettéhasadnak és szétfröccsennek
    a száguldó elektronok, az ősi csillagzatok, spirálok,
    a pörgő, alkalmi alakzatok, a mozdulatlan,
    égi ábrák. A lét bizsergő, tépő fájdalom.

    *

    És mégis! Mi az, ami így
    ujjong bennem?
    Mi az, ami visszatart az önkéntes haláltól?
    Torkomat sírás fojtogatja.
    Miféle gyerekes áhitat űz csúfot belőlem?
    Féltő buzgalommal figyelem a torz világot.
    Minden s mindenki élni akar,
    és jelt hagyni maga után.
    Szétszóródnak a szélben az apró magvak,
    és sziklák repedéseiben, kősivatagban
    megerednek a fák. Lengenek, lombosodnak.
    A gyönge virágok illatoznak, és,
    gyönyörű, gyönyörű, gyönyörű,
    kiáltják a füvek. Mégis gyönyörű,
    kiáltja lezuhanva a haldokló madár.
    Mégis gyönyörű, kiáltom én is valahára.
    A lét lebegő, könnyű pára,
    gyorsan kioltható, kicsi láng.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Babits Mihály: Sírvers

    Itt nyugszom. Végre megnyugodtam
    a hosszú szenvedés után.
    Keserű lelkemet kiadtam
    s mint dőlt fatörzs, fekszem sután.
    Keserű lelkemet kiadtam
    mint fájó gennyet a beteg:
    magamtól is védve maradtam:
    akarva sem szenvedhetek.

    Nincs jobb világ a másvilágnál
    a másvilágon nincs világ
    s nincs jobb világ a nincs-világnál,
    mert féreg nélkül nincs virág.
    Nincs jobb világ a nincs-világnál,
    hol féreg van csak, nincs virág,
    hol féreg nem kár, hogyha rágcsál,
    hol féreg nem fáj, hogyha rág.

    Itt nyugszom. Végre megnyugodtam.
    Elszállt az álom és a láz.
    Ma föld fölöttem, föld alattam
    és nem emel, és nem aláz.
    Ma föld fölöttem, föld alattam,
    koporsó kerít, néma ház.
    Keserű lelkemet kiadtam
    és nem bosszant a léha gyász.

    Nincs jobb világ a másvilágnál,
    mely halkan létlen létre ont,
    mert jobb, ha nem látsz, mintha látnál,
    s hol semmi érzés, semmi gond.
    Mert jobb, ha nem látsz, mintha látnál,
    és jobb a száraz, puszta csont
    ez ideges, húsos világnál,
    mely oly keserves és bolond.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Pilinszky János: A lator sóhaja

    Együtt leszünk, együtt ma még,
    ahogy együtt lógunk a kínban,
    együtt a megígért hazában,
    halálunkban, a paradicsomban.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Gellért Oszkár: Keresztjeink

    Ha rámnéz a halál,
    Félek: szemem belévakul.
    Neked az öt seb párolgó vére
    Holnapra elfakul.
    Téged melenget, mi engem éget.
    Bámulom nyitott, tátott szemekkel
    A földi mindenséget.

    Ha rádnéz a halál:
    Lehunyod halkan a szemed.
    Engem az öt seb párolgó vére
    Követ és eltemet.
    Piros hulláma utánam nyargal…
    Téged csak hűsit, mitől én fázom
    Csukott, vonagló ajkkal.

    Táncolva lépegetsz.
    Taposva, lomhán haladok.
    Szörnyű kereszt-súly nyomja a vállam,
    Jaj, összeroskadok…
    Neked mosolyod, mi nekem ráncom.
    Te elbirod az isten keresztjét
    Egy kis arany nyakláncon…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Nagy László: Én és a fájdalom

    Jön a fájdalom fölfelé,
    hogy a sípcsont reped meg tőle,
    földemé, anyaföldemé,
    tolul sisaknak fejtetőmre,
    megingat, barbár vállamon
    rezegtet selyem-szárnyakat,
    zúzik a fog, sírnék nagyon –
    s értelme nincs, nem is szabad.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Beney Zsuzsa: Euridiké

    Lelkem, mondd, mennyi szenvedést viselsz el?
    S te, lelkem társa, akiért a föld
    kemény kérgét taposva elmerültem,
    háromszor el a mélységes homályba –
    te értem mennyi szenvedést viselsz el?

    A gyalázat torkából kilökötten
    sivatagodnak naptalan fehér
    izzó homokjából a sűrű tenger
    sós-keserű árjába lemerültem

    szenvedésed elöntött, mint a tenger

    és csontig mart halál és fájdalom.
    A gyenge dal, fuvolád halk patakja
    visszavezet? Hiszen téged sötét
    halálom elborított, mint a tenger.

    Visszavezetsz-e? Élve a pokol
    mélyére szálltál, engem elragadni,
    gyenge dal láncán engem, aki érted
    éltem, haltam, és benned elmerültem

    énértem mennyi szenvedést viselsz el?

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Váci Mihály: A nehezebb

    Miért fenyegetsz a Mindenséggel?
    Félek a Földön is.
    Miért ijesztgetsz az atomfelhőkkel?
    Meghalok nélkülük is.

    Miért zokogtatsz a csillagok között?
    A Földön is szenvedek.
    Könnyű az isteni gondokat emelgetni,
    ha az emberit leteszed.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Gyóni Géza: Megbékülés

    Ki kérdi itt: mi fáj, mi kéne?
    Művész vagy-e, kinek szivébe
    Késszúrás minden durva hang?
    Ki kérdi? Mindegy itt: bitang,
    S az Uristen se néz feléje.

    Ki ád reményt, amely biztatna,
    Hogy el ne vessz a sivatagba?
    Hoztál magaddal templomot?
    S szent képet, melyen megrogyott
    A bútól szent szüzed alakja?

    Alázva, fázva nézesz szerte:
    Hát nincsen táj, merről jöhetne
    A glóriás szabadító,
    S örökre vérzik a bitó
    És rajt a Jóság Fejedelme?

    Nem, nem, nem!… lelked igy sikongat.
    Füstölgő romján régi dómnak
    Szebb, jobb világ épül tovább –
    S szivednek egykor nyugtot ád,
    Hogy véres kövét te is hordtad.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Pilinszky János: Két szonett

    I

    Csak fussatok hát, mint veszett ebek,
    vonítsatok, ha gyilkos éjszaka
    körülkerít a farkasok hada,
    hogy fölkoncolja hitvány testetek.

    Hát sírjatok csak csípős könnyeket,
    a végítélet nektek: harsona
    örök pokolra ébresztő szava,
    – az ördög fújja, lelketek felett!

    Hogy tudjátok meg, mit tesz egyre égni,
    és eltaszítva tudni: el nem éri
    a bűvös szférát az, ki kárhozott.

    És bár lehettél volna, mint az angyal,
    időtlen malmot nyomni lesz sorod,
    mert földre buktál zúzott, sáros arccal.

    II

    De nincs még késő! Állj fel, hogyha estél!
    S ha könnyed sincs már, sírnak fönn a szentek
    a lelkedért, mit olcsó pénzen vett meg
    a csábító, – te megcsalt, árva testvér!

    Kitárt karokkal várunk, sok keresztény,
    a nagy hajóra, melyet egy cél kerget,
    és egy szél hajt: a végtelen Lehellet,
    ki lángra gyújt, fülünkbe zúgva zengvén:

    Ne sírjatok, kiket kivert az élet,
    ti rongyba burkolt, fáradt, hű cselédek,
    de tartsatok ki, átölelve tartva

    a koldusabbat, azt, ki összetépte
    az életét, – mert ez segít a partra,
    és ez tanít a drága szóra: béke.

    Forrás: Lélektől lélekig