Címke: szenvedés

  • Dsida Jenő: Akivel néha találkozom

    Úgy irigylem azt az embert,
    akire csak néha találok
    csöndes szobámban, lefekvés előtt,
    vagy a szerkesztőség zajában, kezébe
    temetett homlokkal, szelíden.

    Túl van minden problémán,
    nem komplikálja az életet,
    nem bontja fel százezer elviselhetetlen
    borzongásra; a rémeket elűzte.

    Testét kerékbe törték, de feltámadt
    s ha lassan is, de jár
    s úgy nézi a kezére száradt vért,
    mint valami idegen ékszert:
    a bölcs emberek különös mosolyával.

    Cigarettáját is mélyen odagondolva
    szívja, s míg mellében kihagy
    a szív, s nehéz szúrások fájnak,
    barátaival figyelmesen beszélget.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Wass Albert: Nagypénteki sirató

    Elmegyünk, elmegyünk, messzi útra megyünk,
    messzi út porából köpönyeget veszünk…
    Nem egyszáz, nem kétszáz: sokszáz éves nóta.
    Így dalolják Magyarhonban talán Mohács óta.

    Véreim! Véreim! Országútak népe!
    Sokszázéves Nagypénteknek
    soha sem lesz vége?
    Egyik napon Tamás vagyunk,
    másik napon Júdás vagyunk,
    kakasszónál Péter vagyunk.
    Átokverte, szerencsétlen
    nagypéntekes nemzet vagyunk.

    Golgotáról Golgotára
    hurcoljuk a keresztfákat.
    mindég kettőt, soh’se hármat.
    Egyet felállítunk jobbról,
    egyet felállítunk balról,
    s amiként a világ halad:
    egyszer jobbról, egyszer balról
    fölhúzzuk rá a latrokat.
    Kurucokat, labancokat,
    közülünk a legjobbakat,
    mindég csak a legjobbakat.

    Majd, ahogy az idő telik,
    mint ki dolgát jól végezte:
    Nagypéntektől Nagypéntekig
    térdelünk a kereszt alatt
    húsvéti csodára lesve.
    Egyszer a jobbszélső alatt,
    másszor a balszélső alatt,
    éppen csak hogy a középső,
    az igazi, üres marad.

    Nincsen is keresztfánk közbül,
    nem térdel ott senki, senki.
    A mi magyar Nagypéntekünk
    évszázadok sora óta
    évszázadok sora óta
    ezért nem tud Húsvét lenni.

    Így lettünk országút népe,
    idegen föld csavargója,
    pásztortalan jószág-féle.
    Tamással hitetlenkedő,
    kakasszóra péterkedő,
    júdáscsókkal kereskedő.
    Soha-soha békességgel
    Krisztus-Úrban szövetkező.

    Te kerülsz föl? Bujdosom én.
    Én vagyok fönt? Bujdosol Te.
    Egynek közülünk az útja
    mindég kivisz idegenbe.

    Bizony, jól mondja a nóta,
    hogy elmegyünk, el-elmegyünk,
    messzi nagy útakra megyünk.
    Messzi nagy útak porából
    bizony, köpönyeget veszünk.

    S ebben a nagy köpönyegben,
    sok-sok súlyos köpönyegben
    bizony pajtás, mondom Néked:
    rendre, rendre mind elveszünk.

    (Bajorerdő, 1947)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Koltay Gergely: Neked játék

    Neked játék, neked a szerelem,
    Neked a fény és a végtelen,
    Nekem a hiány, nekem a küzdelem,
    Nekem a bűn és a félelem.

    Arcul csapott magányunkra rászállott illúziókkal
    két sornyi hír lett az életem,
    s ami szép azt csak képzelem…

    Neked eső, neked havazás,
    Neked maradt a tisztaság, fehér lepedő,
    de zápor verte homlokodra jeleket karcol az idő.

    Mert nagyon fáj, mert üvölteni kéne,
    mert nem lehet, mert nem lehet!
    Mert amit nem lehet az az élet,
    mert lehetetlen az élet, mert nincs igaz…

    Széttépett imakönyveink között a megtalált nyomornak
    sohasem lesz vége.

    Neked játék, neked a szerelem,
    Neked a fény és a végtelen,
    Nekem a hiány, nekem a küzdelem,
    nekem a bűn és a félelem.

    Csak tovább roncsol a vágy…
    Az eltévedt boldogság,
    akit fáradt vándorként engedtünk be hozzánk,
    s ránkgyújtotta házunk…

    De nem! Nekem szép így is,
    nekem szép a Volt és a Lesz is,
    még ha a bűnnel házasságot kötsz is.

    Hajnali házak csöndjét ma még titokban zárjuk,
    s a kulcs halott fém testként postaládánkba koppan,
    mint startpisztoly dörren a meneküléshez.

    Mert futni kell magam, magad ellen,
    mert a világ máglyát rak egymást ölelő testeink alá,
    s a gyönyör nedvei a kozmoszba áradnak szét,
    de itt ez csak per, itt ez csak büntetés.

    Nekem játék, neked szerelem,
    Neked fény, nekem a végtelen,
    a közös bűn, a hiányzó értelem,
    mi neked küzdelem, nekem a félelem.

    Talán egy más korban, egy más létben vége lesz a láznak,
    de most ami volt, s ami lesz, odaadod másnak.
    Ez most a búcsú, és a kezdet is,
    ez most fájni fog… még ha tudjuk is.

    Forrás: Index fórum: Kedvesch versek

  • Tóth Árpád: Egy ebről…

    Egy eb lohol az utcán, mért látom most meg ezt?
    És mért tűnődöm el kósza és csapzott sorsán?
    Hisz reszket a világ, és forró vért ereszt
    Miriád seb… Egy eb lohol az utca sarkán…

    Mily hang halt meg, mely valaha dalolt?
    És ez az éhes és rettentő, sárga ebszem
    A véghetetlen hűség szelíd, szép tükre volt,
    Mért kell, hogy minden szépség odavesszen?…

    Nem gondolok többé reá….. igyekszem…
    De…
    Ó, sárga, iszonyú, züllött, bús, árva ebszem…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Jevgenyij Jevtusenko: Köszönöm

    Mondd: „köszönöm”, a szivárgó könnynek,
    s ne töröld sietve a szemed.
    Hogyha sírva is – létezni könnyebb.
    Halott, aki meg sem született.

    Ha törten, ha verten is – ki élő,
    plazma-éjszakában nem maradt.
    Léte a teremtés szekeréről
    ellopott zöld fűszál-pillanat.

    Nevess nagyot, fogd marokra késed,
    harapd, mint retket, az örömöt.
    Rosszabb volna meg-nem születésed,
    életed akárhogyan nyögöd.

    Fagyalszirom-zuhatagban járva,
    semmitől s mindentől részegen,
    eszméltessen a világ csodája,
    ámulj önnön létezéseden.

    Az égboltról ne hidd, hogy mennyország,
    de váddal se bántsd az életet.
    Nem köszönt be még egy élet hozzád,
    ez az egy is – véletlen tied.

    Ne a korhadásnak higgy: a lángnak.
    A pitypangos fűbe vesd magad,
    ne könyörögj nagyon a világnak,
    nevess rá és gyorsan döntsd hanyatt!

    Baj ha ér, fejed ne ejtsd a porba.
    Lelkek élnek a romok felett!
    Táncolj, mint a rongy-ruhájú Zorba,
    ünnepelve akár szégyened.

    Köszönd meg a legfeketébb macskát,
    mely előtted keresztbe futott,
    utcán elszórt dinnyehéjak mocskát,
    amelyen a lábad megcsúszott.

    Köszönd meg, ha fájdalmak facsarnak:
    szenvedésed is hasznodra volt.
    Mondd: „köszönöm”, a legárvább sorsnak,
    hiszen az is ember sorsa volt.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Juhász Gyula: Harmóniák

    Szenvedni tudj, és tűrni merj,
    És várni, sírni, élni,
    A szirtek párnáján pihenj,
    S ne félj a végtelen jövővel szembenézni!

    És minden veszne, törne bár,
    S ha semmit el nem érne,
    A lelked él még, s vár reád
    Titokkal teljes és vígasszal teljes éje.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Árvíz

    „Árvíz! árvíz!” sikoltják mindenütt
    Riasztó hír-harangok.
    Amerre nézek: tenger a világ.
    Kilépett medréből a Bánat,
    Elszakította gátját a Betegség,
    Hidakat sodort el a Balszerencse,
    A Nincstelenségnek már partja sincs,
    A viskók eltűntek, a paloták
    Talapzata alámosva inog,
    És mindenünnen kezek nyúlnak ki,
    Szegény, kapaszkodó kezek az árból,
    Keresnek valamit, hogy mit, maguk se tudják.

    Mivel dugjam be fülem, hogy ne halljam
    A vészharangot, – hogy vakítsam meg
    Nyomorúságra táguló szemem?
    Hogyan némítsam el a rettegést
    Világban elszórt szeretteimért?
    Hogyan markoljam meg a kezüket,
    Hogy mentés helyett akaratlanul
    Le ne rántsam magammal őket is?
    Mert víztől sodort szegény száraz ág,
    Tehetetlen gally az én kezem is.
    Visz a betegség, tép a balszerencse,
    Ragad és eltemet a szomorúság.

    Örökkévaló Árvizi Hajós,
    Kegyetlenül kegyelmes,
    Ki láthatatlan ladikoddal
    Lebegsz a nyomor vizei felett, –
    Ki némelyeket felveszel hajódra,
    Ki másokat a mélybe visszalöksz,
    Én nem tudom, csak Te tudod, miért –
    Ó, vedd fel az én kedveseimet! –
    Mindenkit, akinek szívétől
    Az én szívemig szálat feszítettél.
    Nem tudok én most népekért,
    Világokért fohászkodni Tehozzád,
    Egyesekért, személyszerint könyörgök:
    Ne hagyd, ne hagyd, ne hagyd alámerülni!

    Örökkévaló Árvizi Hajós,
    Kegyetlenül kegyelmes,
    Ki láthatatlan ladikoddal
    Lebegsz a nyomor vizei felett –
    Ha nem férünk fel ladikodra mind
    Tehetetlen, nyomorult emberek:
    Ó, vedd fel, akiket én szeretek!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kosztolányi Dezső: A komédiás dala

    Mulassatok, a hinta indul,
        nézzétek e színes pokolt.
    Keblem sajog a tompa kíntul,
        de jöjjetek, ajkam mosolyg.

    Ti vagytok az úr, én a szolga,
        bohócruhába öltözöm.
    S elfojtom értetek, dacolva,
        eget-kívánó ösztönöm.

    Fejemből a vér zúgva csordul,
        de rája süveget csapok,
    s nem érezem a tarka lomtul
        az égető, nagy bánatot.

    Előre hajtok, körbe-körbe,
        a falba vágom homlokom.
    Mindent teszek, holtig gyötörve:
        imádkozom, káromkodom.

    Pusztán csak a parancsra várok,
        ti vagytok, és – nem élek én.
    Fogjátok is át a világot,
        nekem nincs semmim e tekén!

    Engem ragad vadul zilálva
        a szédülő körforgatag,
    aranyszörnyek sötét hajába
        kapaszkodom meg bágyatag.

    S ekkor nem is tudom, hogy élek,
        csak törtetek némán elől,
    elszáll szememből minden élet,
        és célt nekem szótok jelöl.

    A vad röhejben elfelejtem,
        hogy e világon létezem,
    a durva ember-rengetegben
        nem nyúl díjért mohó kezem.

    De néha, hogy a lárma halkabb,
        megráz egy furcsa hangulat,
    mert látom, itten mind mulatnak,
        csak a komédiás nem mulat.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Juhász Gyula: Beteg kutya

    Úgy néz reád, mint a szótlan fájdalom
    És vánszorog a ragyogó napon.

    Szeméből csöndes panasz sír feléd,
    Keresi részvéted tekintetét.

    Tebenned bízik, úrban a hívő,
    És kínjait eléd teríti ő.

    A mindenség poklában didereg,
    Oly nyomorult, akár az emberek.

    A megváltó halált nem ismeri,
    Nem tudja, hogy az enyhet ad neki.

    Csak nyöszörög, sírása könnytelen
    S az égre szűköl árván, csöndesen.

    Testvéred ő is és osztályosod,
    A nap alatt egy a ti sorsotok,

    Szenved, pedig nincs semmi vétke sem,
    Ártatlan ő, szegény és védtelen.

    Mégis embernek ember gyilkosa
    És a kutyától nem tanul soha!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Csipkebokor

    Oly közönséges, árva kis bokor,
    Körülte gaz nő, állat rátipor,
    Ember véresre sebzi magát rajta,
    A szitkot, gúnyszót özönével hallja.
    Ő mégis rendületlen hittel várja,
    Hogy egyszer égi tüzet fog az ága,
    S akkor, mint írva vagyon: a hegyen,
    A lángjában az Isten megjelen.

    Forrás: Lélektől lélekig