https://verskucko.com

Címke: szenvedés

  • Beney Zsuzsa: Euridiké

    Lelkem, mondd, mennyi szenvedést viselsz el?
    S te, lelkem társa, akiért a föld
    kemény kérgét taposva elmerültem,
    háromszor el a mélységes homályba –
    te értem mennyi szenvedést viselsz el?

    A gyalázat torkából kilökötten
    sivatagodnak naptalan fehér
    izzó homokjából a sűrű tenger
    sós-keserű árjába lemerültem

    szenvedésed elöntött, mint a tenger

    és csontig mart halál és fájdalom.
    A gyenge dal, fuvolád halk patakja
    visszavezet? Hiszen téged sötét
    halálom elborított, mint a tenger.

    Visszavezetsz-e? Élve a pokol
    mélyére szálltál, engem elragadni,
    gyenge dal láncán engem, aki érted
    éltem, haltam, és benned elmerültem

    énértem mennyi szenvedést viselsz el?

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Váci Mihály: A nehezebb

    Miért fenyegetsz a Mindenséggel?
    Félek a Földön is.
    Miért ijesztgetsz az atomfelhőkkel?
    Meghalok nélkülük is.

    Miért zokogtatsz a csillagok között?
    A Földön is szenvedek.
    Könnyű az isteni gondokat emelgetni,
    ha az emberit leteszed.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Gyóni Géza: Megbékülés

    Ki kérdi itt: mi fáj, mi kéne?
    Művész vagy-e, kinek szivébe
    Késszúrás minden durva hang?
    Ki kérdi? Mindegy itt: bitang,
    S az Uristen se néz feléje.

    Ki ád reményt, amely biztatna,
    Hogy el ne vessz a sivatagba?
    Hoztál magaddal templomot?
    S szent képet, melyen megrogyott
    A bútól szent szüzed alakja?

    Alázva, fázva nézesz szerte:
    Hát nincsen táj, merről jöhetne
    A glóriás szabadító,
    S örökre vérzik a bitó
    És rajt a Jóság Fejedelme?

    Nem, nem, nem!… lelked igy sikongat.
    Füstölgő romján régi dómnak
    Szebb, jobb világ épül tovább –
    S szivednek egykor nyugtot ád,
    Hogy véres kövét te is hordtad.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Pilinszky János: Két szonett

    I

    Csak fussatok hát, mint veszett ebek,
    vonítsatok, ha gyilkos éjszaka
    körülkerít a farkasok hada,
    hogy fölkoncolja hitvány testetek.

    Hát sírjatok csak csípős könnyeket,
    a végítélet nektek: harsona
    örök pokolra ébresztő szava,
    – az ördög fújja, lelketek felett!

    Hogy tudjátok meg, mit tesz egyre égni,
    és eltaszítva tudni: el nem éri
    a bűvös szférát az, ki kárhozott.

    És bár lehettél volna, mint az angyal,
    időtlen malmot nyomni lesz sorod,
    mert földre buktál zúzott, sáros arccal.

    II

    De nincs még késő! Állj fel, hogyha estél!
    S ha könnyed sincs már, sírnak fönn a szentek
    a lelkedért, mit olcsó pénzen vett meg
    a csábító, – te megcsalt, árva testvér!

    Kitárt karokkal várunk, sok keresztény,
    a nagy hajóra, melyet egy cél kerget,
    és egy szél hajt: a végtelen Lehellet,
    ki lángra gyújt, fülünkbe zúgva zengvén:

    Ne sírjatok, kiket kivert az élet,
    ti rongyba burkolt, fáradt, hű cselédek,
    de tartsatok ki, átölelve tartva

    a koldusabbat, azt, ki összetépte
    az életét, – mert ez segít a partra,
    és ez tanít a drága szóra: béke.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kosztolányi Dezső: Ne hidd, hogy…

    Ne hidd, hogy a világ ma boldog,
    mert a piacon pár nevet.
    Sötétbe bújnak a borongók,
    és ott keresnek menhelyet.

    A szenvedők sötéten érzik,
    nem ez a föld az ő helyük.
    Mély árnyba vérzik a kevély szív,
    csak az üres forg mindenütt.

    Fölszínen ágál a silányság,
    ágyára dől a bús maga,
    eloltja csendesen a lámpát,
    s rádől sötétlő bánata…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Tóth Árpád: Az ifjúságon immár…

    Az ifjúságon immár túljutottam,
    Napjaim lejtése már nem szilaj,
    Már nem zuhog, mint vad víz, áll nyugodtan
    És simán, mint a hűvös, bús olaj.

    Ó, bús olaj, kit szűrtek fájó prések,
    Lelkem olaja…….eség,
    Megkenni véled a vén szenvedések
    Sajgó hegét…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Gámentzy Eduárd: Nevessünk

    Nevessünk!
    -Szenvedtünk már érte.
    Rajzoljunk Napot az éjsötétre!
    Fessünk virágot kövekre, hóra.
    Felejtsük el, hogy lenne-volna!

    Van mindenünk ami csak számít!
    -Szívünk…
    és könnyünk úgy világít

    Fekete rögökön,
    Tócsákban, sáron,
    Hogy aki keres,
    Az ránk találjon…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szendrey Júlia: Elfojtott könnyeim

    Nehéz bántalmak égető
    Könyűje forr szememben,
    míg olthatatlan gyűlölet
    Szikrákat szór szivemben!

    S elfojtani kell könnyei,
    Nehogy valaki lássa,
    Kacagnom kell, kinomnak hogy
    ne halljék sikoltása.

    Oh, mert oly édes diadalt
    Szerezne a világnak,
    Látván, szivemben nyilai
    Mi mélyen behatának.

    Könnyek, szivembe vissza hát,
    Még jobban gyulaszátok,
    Mint olajcseppek a tüzet,
    haragját úgy oltsátok! – –

    Méregkehelylyé lön szívem
    A sok keserű könnytül;
    Ki szomját benne oltaná,
    meghalna egy cseppjétül!

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Tóth Árpád: Isten oltó-kése

    Pénzt, egészséget és sikert
    Másoknak, Uram, többet adtál,
    Nem kezdek érte mégse pert,
    És nem mondom, hogy adósom maradtál.

    Nem én vagyok az első mostohád;
    Bordáim közt próbáid éles kését
    Megáldom, s mosolygom az ostobák
    Dühödt jaját és hiú mellverését.

    Tudom és érzem, hogy szeretsz:
    Próbáid áldott oltó-kése bennem
    Téged szolgál, mert míg szivembe metsz,
    Új szépséget teremni sebez engem.

    Összeszorítom ajkam, ha nehéz
    A kín, mert tudom, tied az én harcom,
    És győztes távolokba néz
    Könnyekkel szépült, orcád-fényü arcom.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Pilinszky János: Üzenet az üvegvárból

    Körülöttem hűvös, kék üvegfalat
    kemény lapokból vont a végzetem,
    magamba zárni minden élesen
    kiszállni-készült, izzó nyílhegyet,
    mit képzelet kovácsolt, vágy lövelt,
    való világba ütni ércfejét.

    Anyagtalan lehetsz csupán enyém,
    a zárt üvegfal gátlón visszatart

    • mint víztartó az úszkáló halat, –
      hogy hozzád érjek és te testtel érj, –
      maradsz te nekem puszta forma, fény,
      a képzeletnek engedő anyag.

    E lágy elemből gyúrom győztesen
    veled-csatázó, karcsú szobrodat,
    ki átkarol, ha itt az alkonyat,
    velem dalol, ha vérem énekel
    az álom oldó, híg esőiben,
    s velem virrad meg minden hajnalon,

    hogy nappalomnak számos gondja közt
    kinyíló számos, rejtett résen át
    belémeressze súlyos áramát,
    s a pattanásig töltve véremet
    ölelni űzzön, míg a dúlt ideg
    szederjes szájjal egyre ordítoz.

    De bűvös váram tűzálló üveg!
    falát hiába vívja vérsugár,
    olvasztja száz szikrás idegfonál,
    nem olvad, pattan szét, – de szívtelen,
    szűkös terébe azt, mit szív terem:
    bezárja sűrű, fojtó lázaim.

    Hogy küszködöm, hogy zúznám szét magam!
    hogy játszanám ki rendelt végzetem!
    hogy lennék egyszer én is meztelen!
    csak érezhetném pőre bőrömön
    mint borzad át [a] végső, nyilt öröm,

    • de mégis, így is mondom: jól van ez.
    • Mert néha látlak, késő délután,
      amint a tóra mész, te szép modell,
      s ilyenkor álom-másod nesztelen
      utadba áll: mint kíntól kergetett,
      egymáshoz űzött, megtévedt kezek
      imádkoztok veszendő lelkemért.

    Forrás: Lélektől lélekig